Megjelent DVD sorozatunk 6 országról!

 

 

 

Lebilincselő képanyaggal és felvételekkel mutatjuk be Kanada, Irán, Ausztrália, Új-Zéland, Zimbabwe és Nepál kultúráját, élővilágát és a vadászati szokásokat.

 

Az alábbi linkre kattintva megtekinthetitek a filmek bemutató előzetesét másfél percben.

Az egyes filmek 35-40 perces játékidővel készültek, izgalmas pillanatokat szerezve a nézőknek.

A DVD-k megrendelhetők: andrea_bakonyi@yahoo.com

 

http://www.youtube.com/watch?v=dFPvb0m9OqY

 

Megjelent a könyvünk

 

Elkészült a könyvünk világkörüli utazásunkról a Nimród Vadászújság kiadásában. Kalandjainkat Attila szemszögéből olvashatjátok.

352 oldal, több mint 200 színes fotóval, kemény borítóval. A hátoldalon egy rövid kedvcsinálót találtok.

 

A könyv ára 4200,- Ft

 

 

Megrendelhető utánvéttel: attila.nimrod@yahoo.com

Információ:
Postaköltség utánvéttel 1575,- Ft/darabtól 2200,- Ft/darabig terjed a megrendelt darabszámtól függően. A könyv súlya 1390 gramm.


Személyesen megvásárolható (ebben az esetben természetesen nincs postaköltség):

Budapest:

Nimród Vadászújság Szerkesztősége (1027 Budapest, Medve utca 34-40.)
Diána Vadászbolt (1077 Budapest, Rózsa utca 21.)

Székesfehérvár:

Redrock Mászóterem (8000 Székesfehérvár, Farkasvermi út 40.)
Vadex Vadászati Szaküzlet (8000 Székesfehérvár, Tolnai út 1.)
Orix Vadászbolt (8000 Székesfehérvár, Seregélyesi út 86.) - Bejárat az Adonyi út felől!

AZ ÁLOM VALÓRA VÁLT...




Irány Magyarország!!!



Nem igazán fogom fel a nagy álom végét, ahogy annak idején az indulást sem, ez biztos idővel otthon történik meg. A téli estéken majd nézegetjük a képeket, videókat és elképesztő hangulatunk lesz tőle, hogy azokban a kalandokban mi szerepelünk. Életünk talán legszebb évét tudjuk magunk mögött, ez már örökre a miénk marad. Sok dolgot tud az ember, de más tudni és más megtapasztalva érteni.

Furcsa érzés lesz befejezni a blogot, mindennapjaim részévé vált, elmondtam, amit akartam. Talán barátaink közül is sokan most ismertek meg jobban, hiszen a személyes naplómat osztottam meg azzal, aki olvasta.

Mindenki azt látja a világból, amire neki szüksége van, a kérdés csak az, hogyan csapódik le az információ és mit kezd vele. Ezt a legnehezebb eldönteni. Utolsó esti vacsoránkon sokáig beszélgettünk egy üveg bor társaságában, felgyülemlettek az érzések, sírás kerülgetett, de nem a szomorúságtól, hanem a sok szépségtől és meghatódástól. Pakolunk… ugyanolyan felfokozott állapotban, mint januárban. Latolgatom mindent megtettem-e, amit terveztem, úgy sikerültek-e a kalandok, ahogy szerettem volna, vannak-e hézagok, árnyalatok, hibák. Hasonló lehet, amikor az ember élete végén számot vet, hiszen az élet is egy nagy utazás. Ezek az élmények megismételhetetlenek és egyediek, hiszen mind egy szálig igazi újdonság erejével hatottak és semmi sem történik meg kétszer ugyanúgy. Az is érdekes, hogy együtt, de mégis különbözőképpen éltük meg a kalandokat és pillanatokat, ettől voltak személyesek és csak a mieink.

Hihetetlen, hogy gyerekkori álmom megvalósult, ilyen tartalmas egy évet és hatalmas szabadságérzést élhettem át. Remélem, hogy a lelki békét, amit megtapasztaltunk könnyebben hozzuk elő magunkból újra, ha kezdene halványodni a hétköznapokban, és hogy segíteni fog döntéseinkben. Talán az út által olyan belső tudásnak jutottunk birtokába, amit máshogy esetleg öregségünkre sikerült volna elérni, hozzáállásban és szemléletben is alakított rajtunk. Sokkal kiegyensúlyozottabbak lettünk, lelassultunk az otthoni rohanó világhoz képest és azt hiszem mindig nagy erőt fog adni az a megtapasztalt érzés, hogy bízni kell a sorsunkban és soha nem félni a szívünk szerint cselekedni. Egy olyan fajta biztonságérzet és bizalom él bennünk, amit megfoghatatlan dolgok sugallnak és irányítanak. Rengeteg olyan félelem válik semmivé, amin régen tépelődtünk volna, ma viszont átlépünk rajtuk, kezdjük látni a fák között az erdőt. Egyre világosabbá válik, hogy valóban minden történésnek oka van és bennünket épít, hogy nem véletlen születünk éppen abba a családba, ahhoz a két emberhez, akiket talán mi magunk választunk szüleinknek. Lassan felfedezek olyan dolgokat, amiket meg kellett tanulnom és kezdem felismerni azokat, amik még előttem állnak. Ennyi különböző kultúra és értékítélet hatása alatt elfogadóbbá váltam, kicsit sem érzem úgy, hogy nekem kellene bárminek a helyességét megítélni a világban, amit mások tesznek, sőt azt hiszem nem is lehet igazán, amíg nem éltem a helyükben. Nem tudni kinek milyen göröngyös az útja, hol benne az akadály, a tanulópálya és a cél.

Utolsó állomásunk - Spanyolország



Vallibona



A lemenő Nap utolsó sugarai eltűntek a felhők alatt, már sötétben landoltunk Barcelonában. Három órás vezetéssel jutottunk a Beceite-hegységben eldugottan fekvő Vallibonába, ahol jelenleg harminckettő lakos él. A falu szűk utcáit és régi szorosan egymáshoz lapuló kőházait elhagyva alig vártam, hogy bekanyarodjunk házikónkhoz,  véget érjenek a szerpentinek és az émelygésem.



Vallibona öreg házai



Házikónk a Beceite-hegységben

Az épület nagyon hangulatos, mediterrán stílusban épült sok évvel ezelőtt. Ebédlőnek alakították ki a hajdanán tehénetetőnek használt részt, a vályúban korsók, kosarak és palackos borok álltak, a falakon beceite kecske trófeák lógtak. A tetőt göcsörtös fagerendák tartották, az ajtók alacsonyak, le kellett hajolni alattuk. Új-Zélandon annyiszor beütöttem a fejem a lakóautóban, mire hozzászoktam a pici helyhez, hogy már fel sem tűnt, amikor teljes menetsebességgel belekongattam a lépcsőfeljáró áthidalójába. Úgy mentem tovább, mintha mi sem lenne természetesebb, csak szédültem kicsit. Atti nevetett rajtam, hogy nem is én lettem volna, ha ezt kihagyom, de aztán ő még kétszer úgy pórul járt, hogy majdnem leült tőle. Hát igen, a régi házak már csak ilyenek, Atti mamájánál Cigándon ugyanez szokott történni. A konyhából csalogató illatok áradtak, nagy kemencét építettek a sarokba, a nyitott tálaló ablakában felakasztva csüngtek a szalonnák, kolbászok, füstölt húsok, öt literes üvegekben tartották a különféle olíva bogyókat és savanyúságot. A szobában kandalló ontotta magából a meleget, egy öreg, a hegyekben mindent megélt tacskó szundikált előtte. A falon sok fényképet láttunk vadászatokról, ahol vidáman feszít gazdája mellett. Akárhányszor elment valaki mellette megsimította és megbecsüléssel hozzátette, milyen jó kutya volt. Most már szegény nem sokat lát és hall, de azért minket is körbeszimatolt, aztán megnyugodva visszafeküdt kedvenc helyére. Megvacsoráztunk majd Joséval és Sorinnal megbeszéltük a másnapi vadászat menetét.



Beceite kőszáli kecske a sziklák tetején



Napközben kisebb sétákat téve távcsöveztük a hegyoldalakat, beceite kecskéket kerestünk. Szinte bármerre emeltük a messzelátót, mindenhol láttunk néhányat a sziklákon. A tájat tipikusan mediterrán jellegű növények borítják, alacsony fák, bozótok, a tél ellenére itt-ott virágzó bokrok és köves, füves talaj. Néhol elhagyatott, omladozó, magányos házak mellett haladtunk, egy-egy kőre leültünk körbenézni.



Egész nap a kőszáli kecske csapatokat figyeltük



Tájkép a Beceite-hegységben



Az öreg bak a lövés után eltűnt a sziklák mögött



Délután egy csapatot figyeltünk, legelésztek, közben néha meglódultak és a bokrok közé szaladtak. A nőstények és fiatal kecskék mellett észrevettünk egy idős bakot, fekete teste a többi világos színétől teljesen elkülönült. Mivel folyamatosan mozgott, sok idő nem maradt hezitálni, így Atti támaszték nélkül, szabad kézből lőtt rá. A kecske meglepődésében szaladt néhány lépést, aztán elgyengülve lecsúszott a hegyoldalban. Miután felmásztunk érte a sziklákon és a fiúk lehozták a dombról visszamentünk a házba vacsorázni. Itteni szokáshoz híven állandóan kínálgattak étellel, itallal, már durranásig ettük magunkat, amikor kihoztak még egy fogást. Megkíséreltem visszautasítani, de nagyjából annyi sikerrel, mint amikor az ember a nagymamájához látogat, és ott próbálkozik ilyennel. Tele hassal ücsörögtem a pléddel leterített padon, a kandalló melege elnyomott, szemem alig bírtam nyitva tartani, csípte a fatüzelés és az előtérből beszivárgó cigaretták füstje. Mindenki élénken beszélgetett, tervezgettük a következő napot, igyekeztem követni a fonalat, de rövidesen feladtam és elmentem lefeküdni.



Réteges sziklaformák Vallibona mellett



A sziklaperemről nagy területet beláttunk



Reggel elbúcsúztunk a társaságtól és Joséval a Pireneusokba autóztunk. Öt óra alatt értünk Espuiba, habár sokkal rövidebbre saccoltuk az utat, így is maradt idő kényelmesen megebédelni a helyi vadászokkal. Szünet nélkül pörögtek, hadartak és noszogattak, együnk még. Ha jeleztem, hogy valamiből már köszönöm nem kérek, mosolyogva nyugtázták, majd elém tették a következő tányért is. Alig bírtam felkelni az asztaltól, legközelebb másnap este kívántam enni egy kis salátát.



Hó borította a Pireneusokat



Ezután elindultunk a hegyekbe, pireneusi zergék nyomába, az előző napokban friss hó esett, így fehér takaró fedte a magasabb területeket. A bokrok épphogy kikandikáltak, helyenként bokáig vagy térdig süppedtünk a hóban. Alattunk egy víztározó terült el, a sziklás hegyoldalakon jégcsapok lógtak, patak csordogált a völgy felé, néhol jégfallá fagyva a függőleges falakon. Három-négy csapatot is felfedeztünk, alig gyalogoltunk egy keveset, amikor megjelent egy gyönyörű szép zerge a fenyőfák között. Gyorsan közelebb loptuk a távolságot, a meredek, csúszós, sziklás talajon sokszor megcsúsztunk és kesztyűnkkel markolásztuk a ropogós havat, nagyon hiányzott egy túrabot. Kétszázötven méterre lehettünk tőle, amikor lekuporodva egy domb takarásába leszúrtam az állványt és megtaláltam a kamera kijelzőjében a bakot, de akkor már dördült is a lövés. Meglepődtem a gyorsaságon, fel sem eszméltem, máris megtörtént. Beugrott egy kőtömb mögé, abból a szögből nem láttunk rá. Viszonylag lassú tempóban indultunk felé, láttam Attin, hogy legszívesebben odaszaladna, többször toppantott lábával kaparva maga előtt a havat, mint aki futni készül, de kísérőink nem siettek, kénytelen volt mögöttük maradni. Mivel meredek emelkedő vezetett a zergéhez, majdnem odaértünk, csak akkor került szemünk elé. Már nem ennek a világnak a lakója volt. Atti meghatódva állt mellette, kísérőink gratuláltak a zsákmányhoz én fel sem fogtam az eseményeket, olyan hamar vége lett. 

Meredek hegyoldalon kerestük a zergéket, a víztározó fölött

Meglepődtem, hogy mennyire könnyedén haladtam fölfelé, pedig háromszáz méter szintet tettünk meg a helyenként 40 fokos dőlésű sziklás terepen, de még jobban azon, ahogy lefelé siettem. Úgy látszik az új-zélandi kalandon sokat tanultam és most előnyömre vált. Mire leértünk az úthoz, addigra jutott el tudatomig az egész esemény, és az is hogy ez volt hosszú utunk utolsó állomása. Duplán szorongatta torkomat a sírás, de amint beültünk az autóba kizökkentem ebből a hangulatból, kezdődött elölről a temperamentumos, hadarós beszéd és vidámság.



A naplemente fényében búcsúztunk a Pireneusoktól



A naplemente színei különlegesen szépen színezték az eget és a Pireneusok láncait, ez a kép fog bennem maradni világkörüli utunk zárásaként. Szállásunk bárjából előkerültek a finom spanyol borok, késő estig kísérték társalgásunkat. Másnap Barcelonába utaztunk, utolsó délutánunkat egy rosé mellett, gondolatainkba merülve töltöttük. Már nem is napokat, csak órákat kell számolni és újra megölelhetjük családtagjainkat, barátainkat.

Újra Európában - Anglia - Woburn

Egész nap szomorkás hangulat kerülgetett, egyik szemem sírt, a másik nevetett, nemsoká hazamegyünk. Igaz, nem egyenesen Budapestre érkezünk, előtte még eltöltünk pár napot Angliában és Spanyolországban egy-egy rövid vadászaton, de valahol úgy érzem, nekem itt végetért a világkörüli utazás.



Woburn utcakép



Mivel elég hosszúra sikeredett a Londonba való érkezés, nem maradt energiám arra, hogy bármin is morfondírozzak menet közben. A reptérről közvetlenül Woburn faluba kanyarodtunk egy fogadóba, akkor volt 48 órája, hogy Aucklandben felkeltünk. Az ebédet is úgy ettük, mintha lassított felvétel lett volna, majd befejezve, kora délután bezuhantunk az ágyba aludni. Az egész falu olyan benyomást kelt, mintha visszacsöppentünk volna az időben, György korabeli stílusban épült, öreg, kétszintes, vöröstéglás házak sorakoznak szorosan egymás mellett, a kapuk szűkek, lovas kocsikra tervezték őket, egy-két helyen gyönyörű kúriák állnak a hozzájuk tartozó birtokkal. Szolid és ízléses karácsonyi díszben várják az ünnepeket, az ablakokból meleg hangulat, sárgás fény szivárog az utcára. Szobánk berendezése is a régi korokat idézi, a fogadót a XVII. században építették. A fehérre meszelt falakban látszanak a fa tartógerendák, antik bútorok, aranyszínű, cirádás keretes tükrök, baldachinos ágy, kandalló áll a szobában, egyedül hátizsákjaink nem illettek a képbe. Éjjel fél háromkor ébredtünk, onnantól kezdve már csak imitáltuk az alvást. Mint a kosztümös filmekben, találtunk az ajtó alá csúsztatva egy üzenetet, amiben az állt, hogy Paul vár bennünket hajnalban a kapuban.

  

Első reggelünk szemlélődéssel telt, kopasz tölgyfaerdőn sétáltunk végig a vastag avartakaróban, szemerkélt az eső. Számunkra is beköszöntött a tél. Lépten-nyomon fácánok repkedtek, mókusok és nyulak szaladgáltak, sok vízi őzet láttunk és egy muntyák szarvas hangját hallottuk.



Az alacsony kukorica kiváló élőhelyet ad a fogolynak



Falu részlet



Napközben a faluban kószáltunk, csak az autóutat és egy járdacsíkot betonoztak le, a többi részen földbe nyomkodott, mohával benőtt kavicsok borítják az utcákat. Cégérek lógnak a házak oldalán, a kis nyitott fakapukon keresztül a takaros belső udvarokba belátni. Találkoztunk egy idős házaspárral, akik elmondták, hogy itt szinte az összes ház az államé, legtöbben csak bérlik, nagyon figyel az épületek és a kép megóvására. Ha nem közlekednének autók, az ember még azt hihetné, hogy visszarepült a múltba, szinte láttam magam előtt a lovas kocsikat, hintókat, a rizsporos parókás urakat és a hosszú, csipkés ruhákban sétálgató hölgyeket. Elkezdett újra szemerkélni az eső, így visszahúzódtunk szállásunkra pihengetni, mert az időeltolódás miatt még mindig kótyagosnak éreztük magunkat.

Délután ugyanazt az erdőrészt jártuk mint reggel, a fák között megbarnult páfrányokat zörgetett a szél. Ahogy óvatosan lépkedtünk, innen-onnan felugrottak nyulak, víziőzek vagy szarvasok. Már jócskán szürkület volt, amikor rábukkantunk egy öreg, abnormális muntyákra, amit végül Atti elejtett. Kora este értünk vissza a fogadóba, mivel fél háromkor keltünk, ránk tört az álmosság és vacsora nélkül elaludtunk. Nekem nem volt gondom, húztam a lóbőrt fél ötig, de Atti megint felébredt kettőkor, az ő szervezete még mindig úgy gondolta, hogy nappal van.



Fácánok futkostak előttünk az utakon



Hajnalban ismét keresésre indultunk, ezúttal víziőzek után, de az erős, fagyos szelet és vízszintesen vágó esőt ők sem szeretik, így elfeküdtek valahol, alig láttunk egyet-kettőt, azok pedig fiatalok voltak. Amikor felkelt a Nap, elállt az eső is, a fácánok és foglyok tömegével futkostak előttünk az úton és az elszáradt kukoricákban. Napközben ismét Woburn hangulatát szívtuk magunkba, majd délután repce és mustárföldek szélén bandukoltunk. Épphogy elindultunk megint rákezdett az eső, nem tudtam mi hiányzott. Nagyon sok víziőzet láttunk legelészni, először bokrok mögött osontunk lelapulva, hogy néhány videót készítsünk róluk, fiatalok voltak mind. Később átértünk egy másik szakaszra, ott két vetés között találtunk rejtekhelyet egy árokban, onnan figyeltük őket a szürkületben. Már igencsak kezdett sötétedni, éppen elhatároztuk, hogy visszamegyünk a faluba, kiléptünk az árokból és sétáltunk visszafelé halkan beszélgetve, amikor Atti meglátta a zsákmánynak való bakot. A lövés után letérdelt mellé, fejét felemelve megsimogatta a szőrét és gyönyörködött benne.



Egész nap a szobában irogattunk



Másnap pirkadatra hó borította az utcákat és háztetőket, folyamatosan szállingózott, sötét, szürke idő volt, így Paullal megbeszéltük, hogy a tervvel ellentétben mégsem megyünk ki fotózni. Napunkat a szobában töltöttük, borozgattunk, régóta halogatott dolgainkkal foglalkoztunk, majd este már átvéve a karácsony hangulatát megvacsoráztunk a fogadó éttermében, ahol tűz lobogott a kandallóban, gyertyák égtek az asztalokon, a dekorációk és a zene is egyre közelebb vitt az ünnepek felé.

Reggel újabb pakolás után elindultunk a reptérre, őszintén szólva már fél lábbal otthon érzem magam, furcsa, hogy ma már Spanyolországban fogunk aludni.

St. Mary templom Woburn-ben

Új-Zéland - Északi sziget



Wellington



Távolodva a déli szigettől összegyűltek gondolataimban az átélt élmények és szépségek, búcsúztam tőle, mintha másik országba lépnénk. Zöld növényekkel borított, sziklás szigetek között hajóztunk, a komp hátuljában álltam és néztem, ahogy a kikötő egyre kisebbnek látszott. Amikor végleg eltűnt szemem elől behúzódtam a szél miatt az utastérbe. Moziztunk egyet, mire mindkét filmnek vége lett már körvonalazódtak Wellington partjai az északi szigeten. A város központjában találtunk egy parkolót, ahol a lakókocsik éjszakázhattak, estére érünk oda, már egy lélek sem volt a környéken. A jelzéseket félreérthetőnek találtuk, végül elfogyott a türelmünk, megálltunk az egyik helyen és elaludtunk. Reggel persze kopogtatott az őr az ablakon, hogy rossz helyen vagyunk. Amikor nyomatékos kérdésére teljes lelki nyugalommal elárultam, hogy ott is aludtunk és később is mindenre válaszoltam, amire hazugságot várt volna, csak csóválta a fejét. Mutattam neki a jelzéseket, amiket félreértettünk, ment egy kört a parkban, majd visszajött és büntetés helyett átírta az egész napra szóló parkoló cetlinket a Te Papa Múzeum parkolójába, hogy ott is érvényes legyen. Ezzel úgy hiszem mindketten meglepetést okoztunk egymásnak. Az egész napunkat a hatszintes múzeumban töltöttük, de így sem sikerült mindent bejárnunk, ami érdekelt, így még egyszer visszamentünk. Nagyon érdekfeszítővé tudták tenni a kiállításokat a sok interaktív elemmel és mozgó berendezéssel, hihetetlen modern és teljesen ingyenes.



Éva, George és barátaik



Délután találkoztunk Atti anyukájának barátnőjével, Évával és magyar vendégeivel, akik nyaralásukat töltötték nála. Éva újságíróként és fotósként tevékenykedik a fővárosban, igazi örökmozgó. Nyolc éve költözött Új-Zélandra, amikor megismerkedett az interneten párjával, George-al aki szintén magyar, 1956 után szállt hajóra apukájával a szebb jövő reményében. Két hónapos tengerjárás után kötöttek ki, megállta a helyét és boldogult, az akkoriban nem könnyű körülmények között. Kérdeztük tőle, nem szeretnének-e hazaköltözni, de már annyira hozzászoktak az itteni élethez, hogy nem vágynak rá. Említette, hogy egyszer megpróbálkozott vele, de szinte arcon csapta a mentalitás, ami fogadta az országban. Lógó orral kullogó emberek, pesszimizmus, közöny. Új-Zélandon természetes, hogy a járókelők köszönnek és mosolyognak egymásra még a nagy városokban is, bárhol szóba elegyednek. Mesélték, hogy Éva járt úgy egyik évben, amikor hazalátogatott, hogy rámosolygott valakire, aztán rögtön meg is kapta: „Mit akar maga marha!?” Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a baráti körünkben sok a vidám és megoldásokat kereső ember, de sajnos én is tudom, hogy nem ez a jellemző. Új-Zélandon valahogy jobban megbecsülik a dolgozókat is, nem egyszer hallottunk vidáman fütyörésző vagy éneklő takarítót. Sok az ázsiai bevándorló, nem csodálom, hogy az itteni fizetések mellett dalra fakadnak bármilyen munkát végezve. Persze azt hozzá kell tenni, hogy akkor nagyon jók a bérek, ha nem itt él és költi el az ember, hanem otthon. Éva és George meghívtak bennünket vacsorára, azonnal összefutott a nyál a szánkban, amikor megláttuk az asztalon a magyar konyha remekeit, amit Éva készített. Nagyon jó hangulatban telt az esténk velük és magyar barátaik társaságában. A következő pár napot együtt töltöttük, bár korábban még sosem találkoztunk személyesen, úgy fogadtak, mint régi barátokat, nagyon megkedveltük őket. Igazából kevesebb napot terveztünk Wellingtonban tölteni, de annyira jól éreztük magunkat, hogy nem volt kedvünk elmenni. 

Kaka madár a Zealandia parkban

 

A tui hangját az egész északi szigeten hallottuk



Wellington-ban a székely kapunál, Évával



A Taranaki vulkánnál



A számunkra már szokásossá vált nehéz búcsú után elindultunk a Taranaki, vagy más nevén Mt Egmont vulkán nemzeti parkjához. Az éjszakát valahol a nyugati parton töltöttük a tengernél. A teljesen néptelen, békés, szürke homokos strand a hullámzó vízzel visszautasíthatatlan volt a letáborozásra. A vulkánhoz rossz időt jósoltak, de amikor odaértünk verőfényes napsütés fogadott. Gyorsan összedobtunk egy kis hátizsáknyi holmit, aztán indultunk is túrázni. Kisebb sétát terveztünk, mivel nem volt térképünk és különösebb információnk sem. Először a városban akartunk érdeklődni, de végül nem vesztegettük vele az időt. Találomra választottunk egy irányt és letettük az autót a hegy oldalában. Délben indultunk a Tahurangi Lodge-hoz, amit másfél órára írtak a parkolótól. Nagy kár lett volna kihagyni ezt a látványt, a Taranaki havas, szabályos kúpja magasra emelkedett az erdő fölé. A túra közben több helyen láttunk megkövesedett lávalefolyásokat, amik a hegy lábáig futottak. Lent a zöldellő fák és bokrok, felfelé haladva az elsárgult fű és mohák, majd a szürke törmeléklejtő és a havas kráter fogadott. Út közben sokszor megálltunk csak úgy gyönyörködni a tájban, alattunk a várost bárányfelhők takarták, a messzeségben a fehér pamacsok közül emelkedett a Tongariro vulkán hófödte csúcsa. Én a terv szerint visszafordultam a Tahurangi háznál, Atti viszont nem bírta kihagyni a hegy megmászását. Én nem akartam bevállalni, mert már délután kettőt mutatott az óra, onnan négy órás menetre jelezték a tetejét csak felfelé, egy liter vizünk és három szelet müzlink volt, térképünk viszont semmi. Lefelé borítékolni lehetett volna a fejlámpás botorkálást, szomjazást és kimerültséget, nekem ez már nem hiányzott.



Atti a Taranaki csúcsán



Atti persze nélkülem jobban belehúzott, vidáman, üdén és nagy mosollyal az arcán jelent meg a parkolóban hat órakor. Először azt hittem meggondolta magát és nem ment föl a kráterhez, de tévedtem. Lefutotta a távot, fölfelé a Tahurangi háztól négy helyett két óra alatt, lefelé pedig egy óra ötven perc alatt ért. Menet közben találkozott egy párossal, akik hágóvassal és jégcsákánnyal baktattak már visszafelé a csúcs alatt kétszáz méterrel, Atti negyed órát kamerázgatott a kráternél, majd lefelé úgy leelőzte őket, hogy mire ők visszaértek az autójukhoz ő már meg is vacsorázott és letusolt a lakókocsink kabinjában. Nevetve mesélte, hogy ahol hólejtőt látott leült és a nadrágján szánkózott lefelé viharos tempóban. Ez a rész nekem is biztos nagyon tetszett volna, de összességében kicsit sem bántam a döntésem. Ott éjszakáztunk a hegy oldalában egy nyitott területen, megérkezett a jósolt időjárás. Többször felriadtunk, annyira döngette és billegtette az autót a szél, arra gondoltam csak fel ne borítsa. Vadul süvített, amikor világosodott láttuk, hogy a felhők száguldanak az égen és egész alacsonyan az erdő fölött is. Épphogy elindultunk megjött az eső is, de mire átértünk a keleti partra Napierbe, újra előbújt a Nap.



A Kidnappers fok



Az „Elfelejtett világ” útján vágtunk keresztül a szigeten, találó nevet adtak neki, mert a kanyargó, szűk aszfaltcsíkon elvétve találkoztunk másik járművel, se falu, se benzinkút, csak a dombok, hegyek és az erdők vettek körül. Fő célunk a Kidnappers fok volt az egyedülálló szárazföldi szula kolóniáival. Mindig gyönyörűnek találtam ezeket a madarakat, régi vágyam vált valóra, hogy testközelből láthattam őket. Kétórás tengerparti séta vezetett hozzájuk, az apályt megvárva tudtunk elindulni, mert dagály idején a magas, függőleges sziklafalakig ér a víz. Önmagában az odafelé vezető út is csodaszép volt, a több ezer egyedből álló kolónia pedig semmihez sem hasonlítható. Először közvetlenül a parton a Black Reef majd följebb a Plateau csapathoz érkeztünk.



Szula tengeri hínárral, amit párjának vitt a fészekhez

  


Megérkezett a hínárral



Költési időszakban voltak, már minden fészekben melegedtek a tojások. A szulák elérhetik a 33 éves kort is és többnyire egy életre választanak párt. Nagy vadászok, 30 méter magasról figyelik a tengert, majd 145 km/óra sebességgel vágódnak 4 méter mélységbe a halfogáshoz. Amint a kicsik elérik a négy hónapos kort, február-március környékén elindulnak Ausztráliába. Egyelőre még nem igazán értik a tudósok ennek a vándorútnak az okát, érdekes, hogy sok kis szulának ez élete első repülése. A túlélők közül legtöbben két és fél, vagy három és fél év múlva visszatérnek a Kidneppers fokhoz, de az itt született fiatal madarak közül csupán 25-30% éli túl a kétszeres átkelést a tengeren. Legalább két órát töltöttünk a közvetlen közelükben, figyeltük ahogy hordták egymásnak a tengeri növényeket a fészekhez, landoláskor ügyetlenül csapódtak a porba, ücsörögtek a tojásokon, néha felálltak és megnézegették, párjukkal összebújtak, nyújtogatták a nyakukat föl-le és a csőrükkel csipkedték egymást. Óránkra pillantva sietősen indultunk visszafelé, hogy elérjük Napier partjait még a dagály előtt. Este nyolc után értünk vissza a városba, szerettük volna jobban feltérképezni, épületeinek és utcáinak egyedi hangulata van, a nagy földrengés után az 1930-as években építették újjá art deco stílusban.  Végül mivel besötétedett és minden bezárt, a teljes belváros kiürült, csak tettünk egy kört, aztán továbbálltunk.



Szula kolónia a Kidnappers foknál



Aznap egy nagyon jó kis folyópartot találtunk éjszakára, a zöldellő domboldalakon birkák legelésztek. Atti a leágazótól mozgás gyanánt futott a kempinghelyig, csapatban szaladtak előle a tehenek az út menti villanypásztor másik oldalán. Új-Zéland a kerítések országa is, a birkák és szarvasmarhák miatt szinte az autóutakon kívül, kisebb-nagyobb területre szabdalva minden le van zárva. Délelőtt nagyon szép időben érkeztünk a Taupo-hoz, ami egy hatalmas krátertó, ezt gyorsan kihasználva egy kis hajóval kimentünk pecázni pisztrángra. Maga a tó nagyon mély, helyenként a kétszáz métert is eléri és az apró halacskákon kívül, csak pisztrángok élnek benne. A vízről halványan látszódott a távoli Tongariro és Ngauruhoe vulkán kúpja. Kicsit fájt akkor a szívem, hogy kihagytuk a Tongariro híres túráját, de az ottani esős és borús idő nem nyújtotta volna a várt látványt, és ha mégis elkanyarodunk felé, jó néhány napunk kárba vész. Így legalább sok minden más mellett ezt is hozzáírhatom azokhoz a dolgokhoz, ami miatt egyszer még visszajönnék.



Szivárványos pisztráng vacsorára



Atti hét szivárványos pisztrángot fogott, hatot visszaengedtünk hadd éljenek és úszkáljanak kedvükre, de egyet megtartottunk vacsorára. Ő akarta elkészíteni, így miután megpucolta nagy üggyel-bajjal hozzálátott. Természetesen épphogy alágyújtott már kezdett is sipítani a tűzjelző. A problémát megoldva rutinosan leszerelte hamar a falról és kivette az elemet belőle. A serpenyőből egy méteres sugárban fröcsögött az olaj körbe, hatalmasakat robbant a hal letapadt  bőre. Húsának színe egyébként rózsaszín, mint a lazacé, de mivel elég lédús inkább grillezni szokták. Mivel nekünk ilyen lehetőségünk nem volt, ezzel a módszerrel küzdött meg, emiatt sistergett annyira az olaj. A konyharuhákból védő öltözetet rögtönzött magának én a kocsi másik végében a törölközőket terítettem magamra és alattuk várakoztam mi sül ki ebből. Végül belakmároztunk a finomra sikerült vacsorából, majd egy órán keresztül takarítottuk a lakóautót, de így is két napig bosszantotta orrunkat a sült halszag.

Reggel úgy döntöttünk, hogy szokásunkhoz híven próbáljuk a napsütést követni és elindultunk észak felé. Az Orakei Korako barlang és termálpark bejáratánál leparkoltunk. Az Ohakuri tó választott el bennünket a sok érdekes látványosságtól, amin egy pici komp közlekedett. Arra lettem figyelmes, miközben a fa stégen várakoztunk és az úszkáló kacsákat nézegettem, hogy két ember javítgat valamit derékig a vízben. Először arra gondoltam, hogy megfagynak, mire végeznek, de amint a szél fordult észrevettem, hogy gőzölög a tó felszíne. Lehajoltam és belenyúltam, nagy meglepetésemre forró volt.



Orakei Korako



Amikor átértünk a túlpartra fortyogva csordogált a termálvíz mindenfelé, több mint kétszáz millió liter folyik át naponta a szilikát teraszokon. A dús őserdőből felemelkedő gőz nagyon különleges látvány volt, mindemellett kisebb medenceszerű formákban szürkés-fehéres színű sár bugyogott. Izzott és dolgozott alattunk az egész talaj, a legszebb és egyben legfélelmetesebb része a parknak, ahol a mély, tátongó lyukakból gejzírek törtek fel. Itt igazán lehetett érezni, mennyire él a bolygó és milyen megfékezhetetlen erői szunnyadnak a felszín alatt. Az futott át bennem, hogy egy élőlényen lépkedek, aki sokkal intelligensebb nálam és hirtelen magam előtt láttam a sok népet és országot a millió pusztítással együtt, amit a Földön végzünk. Arra gondoltam jó lenne még azelőtt változtatni, mielőtt ledob magáról bennünket. Gyerekkoromban sokat lovagoltam apu hátán, ugráltam rajta, húztam a haját, ő türelmesen cipelt jobbra-balra, de nála is eljött a pillanat, amikor kiterült a szőnyegen, én lepottyantam, ezzel kimerülve jelezte, hogy elég.

Fortyogó sár



A parknak ezt a részét időszámításunk előtt 131 környékén formálta egy hatalmas földrengés, abban az időben, amikor utoljára kitört a világ legnagyobb ismert vulkánja, a Lake Taupo. Attival összenéztünk és meg is jegyezte: „És mi ezen pecáztunk!” Az egész tájat hihetetlen színessé teszik az algák, amik a több, mint 60 fokos hőmérsékletben nőnek. Aznap este ki is próbáltuk a víz gyógyhatását egy fürdőben és a hozzá tartozó kempingben aludtunk.



A Pohutu gejzír



A következő két napban Rotorua-ban bóklásztunk a városban, itt is meglátogattuk a híres-neves termált, ami véleményünk szerint meg sem közelítette a családias hangulatú Waikite völgyét. Végigjártuk a Te Puia központot, ami a sok kulturális program, zenés-táncos előadás mellett, a hatalmas Pohutu gejzír hazája is, ami óránként többször feltör 20-30 méter magasba. Mellette sétálva a vízpárától bőrig áztunk, de igazán megérte. A marae gyönyörűen faragott épületében, ami a maori kulturális élet központja, megnéztünk egy bemutatót, ahol a zenéjüket és táncukat is megismerhettük. Fogalmam persze volt róla, hiszen az egyik kedvenc filmem a „Bálnalovas”, amiből sokat meg lehet tudni a maori szokásokról és dalokról, de már régen kíváncsi voltam rá, milyen élőben. Nem csalódtam benne, bár csak egy turistáknak szóló előadás volt, mégis tetszett.



Búvárkodás a Mercury Bay szigeteknél



Ezután az utolsó néhány napunkat a Coromandel-fészigeten töltöttük, szikrázó napsütésben a fehér homokos tengerparton. Búvárkodtunk a Mercury Bay szigeteken az eklónia hínárerdőben, ahogy a szárazföldön, az óceán mélyén is teljesen különleges élővilág fogadott. Láttunk hatalmas polipot úszni, nagy rájákat lapulni a homokos talajon a növények és vulkáni rétegződésű sziklák között. Atti a két merülés között visszament a vízbe szigonyos vadászatra, később pedig a helyi srácokkal fésűs kagylókat gyűjtött, miután kimásztunk a hajóra 140 darabot számoltak meg. Elosztottuk és őrült jó vacsorát sütöttünk belőle fokhagymás vajban a kempingben. Megkínáltuk a szomszédokat is, akik a kistányért süteménnyel hozták vissza.



Fésűs kagylók

 

Cathedral Cove-hoz gyönyörű út vezetett



Atti a pihenés mellett döntött, de én még tettem egy sétát a Cathedral Cove-hoz, ami szerintem az egyik legszebb partszakasz, amit láttam. Páfrányfákkal övezett erdőn keresztül vezetett az út, a magasabban fekvő dombról leereszkedve megpillantottam a nagy kőtömböket a türkizszínű vízben, melyet fehér homok szegélyezett, egy természetes szikla alagút választotta el a két strandot. A hátralévő időnket már tényleg lustálkodással és napozással töltöttük, majd dél körül Aucklandbe vezettünk, ahol végleg leadjuk járgányunkat, ami másfél hónapig az otthonunk volt és elindulunk Európa felé.

Kilátás a Paku vulkán tetejéről

Panoráma a Paku vulkánról



Coromandel félsziget - Hahei partja

 

Strand a Cathedral Cove mellett



Gleccserektől az Abel Tasman Nemzeti Parkig

Wanaka tó



Queenstown-t csak érintettük, nem sok mindent láttunk a szakadó eső miatt, utcáin sétálva az üzletek ontották magukból fogyasztói társadalmunk méregdrága termékeit és szolgáltatásait. Mivel ez nemigen csigázott fel bennünket, továbbálltunk és kirándultunk egyet a Wanaka tóvidéken. Csillagfürtök nyíltak sárga, rózsaszín, lila kavalkádban mindenütt, egy kilátóponthoz tartottunk, amikor a kínai Shangri La-hoz hasonlóan újra egy naphálót pillantottunk meg, bár ez halványabb volt, mint Tibet határán, de így is szerencsésnek éreztük magunkat.



Csillagfürtök




Napháló



Fox gleccser



Hamarosan megérkeztünk egy másik csoda birodalmába. Több mint 360 gleccser található a Déli Alpokban, a legnagyobb a keleti oldalon húzódó, 29 kilométeres Tasmán gleccser, amit a Mount Cook Nemztei Parkban láttunk. A nyugati oldalon a Fox (13 km) és Ferenc József (11 km) gleccserekhez értünk, melyek a leggyorsabb pontokon napi 2-3 métert mozognak. Először a Fox gleccser arcához sétáltunk, meghökkentő látvány az esőerdők völgyébe torkolló hatalmas jégtömeg, a borongós, esős idő ellenére is nagyon élveztük a táj különlegességét.



Ferenc József gleccser



Másnap reggel átgurultunk a fél órányira lévő Ferenc József gleccserhez, gyors időjárás ellenőrzés után szintén gyalogosan közelítettük meg a gleccsert, majd úgy döntöttünk, hogy helikopterre szállunk, mivel durván két napsütéses óránk maradt, azt ki akartuk használni. Sikerült egy last minute üzletet kötnünk a fuvarra és öt perc múlva már emelkedtünk is a falu fölé. Gondoltuk, hogy szép lesz, de amikor a gleccser magasságába értünk lélegzetünk is elakadt, én majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől. Egészen közel haladtunk először a Ferenc József gleccserhez, a jéggé fagyott folyó bordásra töredezett tömbjei kéklettek a völgyben, szakadékok, alagutak és különös havas formák váltották egymást, az egész koronájaként pedig a Tasmán-hegy és Aoraki csúcsai csillogtak a napfényben.

Légi panoráma a Ferenc József gleccserről



A gleccserhasadékok naponta változnak



Mély gleccserhasadékok nyíltak alattunk, amik lefelé szűkültek, láttam Atti tekintetén, hogy gondolatban már mássza is valamelyik meredek jégfalat.  Amikor a Fox gleccser fölé érkeztünk beláttuk az egész folyosót, ahol a nagy fehérség utat tört magának a Tasmán-tenger felé, és leszálltunk egy hó fennsíkra a gleccser mellé. Hihetetlen érzés volt lábammal érinteni ezt a természeti csodát, mindketten ott tudtunk először megszólalni, egészen odáig szó nem jött a szánkra, csak kerekre nyílt szemekkel ámultunk. Körbepásztáztuk az érintetlen, csendes hegyeket, álltunk meghatódva a gleccser feletti peremen, a Földanya mindenhatósága átjárta egész énemet, egységben éreztem magam a világgal, ami körbevett.



A Fox gleccser völgye



Hokitika tengerpartja



Emelkedett lelkiállapotban landoltunk a faluban, délután még kirándultunk egyet az Okarito kilátóhoz, majd északnak vettük az irányt. Hokitikában megálltunk a tenger mellett, szürke homokos partját élénkzöld fű szegélyezte. Egy-két ember csellengett csak a víznél, játszottak kutyáikkal, akik boldogan ugráltak a hullámok közé az elhajított botok után. Maga a kisváros jádekő lelőhelyeiről és kézművességéről híres, mely a maorik számára és egyébként ősidőkre visszamenőleg a keleti kultúrában is nagy jelentőséggel bír, az egész országban találkoztunk e művészien megfaragott féldrágakövekkel.  Úgy tartják, spirituálisan lehetővé teszi, hogy olyanná lehessünk, amilyenek igazából vagyunk, feléleszti bennünk a rejtett tudást, képes magába szívni, megőrizni energiáinkat, ezáltal tovább tudja adni a későbbi generációknak. A lelki béke bölcsességének jelképe, a szívcsakrához társítják, növeli és táplálja a szeretetet. A gyógyítás kövének is hívják, a kő rezgései megegyeznek az emberi test rezgéseivel, bejutnak a test belsejébe, az egészséges szerv rezgéseit sugározva a beteg testrészek felé, így javítva a sejtek közötti kommunikációt és anyagcserét.



Legtöbbször csak néztük a tenger hullámzását



Az Abel Tasman Nemzeti Park felé tartottunk, itt nincsenek őrült nagy távolságok, mint Ausztráliában, de mégis több nap alatt értünk oda. Nem volt kedvünk sokat vezetni, ahol jólesett megálltunk körülnézni, vagy csak beültünk egy kávéra, de legtöbb időt a tengerpartokon töltöttük. A víz és az időjárás még tavasz lévén hideg lett volna a fürdéshez, így néha futottunk egyet a homokban, egyébként pedig órákat tudtunk csendes merengéssel tölteni a hullámokat bámulva. Ilyenkor van idő igazán arra, hogy az ember kicsit magába nézzen, nekünk pedig akadt miről gondolkodni az elmúlt évünk kalandjai után, amiket tulajdonképpen még fel sem fogtunk. Esténként egy pohár bor mellett fényképeket nézegettünk és felelevenítettünk néhány pillanatot. Januári indulásunk olyan távolinak tűnt, mintha évekkel ezelőtt történt volna, annyi élmény kavargott bennünk, ami egy egész életet is kitölthetne.



Pancake sziklák



Mielőtt elértük a parkot, útba ejtettük a Pancake sziklákat, árulkodik a nevük, mert tényleg úgy néznek ki, mintha ezernyi palacsintarétegből állnának a tengerparton. A déli sziget utolsó állomásaként az Abel Tasman Nemzeti Parkban tettünk egy félnapos kirándulást. Keskeny kanyargós  szerpentin vezetett a parkolóig, még szerencse, hogy nem volt forgalom, mert túl széles és hosszú volt az autónk, csak úgy tudtunk bevenni néhány kanyart, hogy a szembejövő sávba teljesen átmentünk. Harmincnál többel képtelenek lettünk volna haladni, nagyot nevettünk, amikor megláttuk a szalagkorlát nélküli leszakadt út peremén a százas táblát. Egész Új-Zélandon jellemző ez a sebességhatár, legyen az kétsávos főút, vagy keskeny erdei aszfaltcsík. Alig vártuk, hogy letegyük a kocsit és körülnézzünk.



Abel Tasman Nemzeti Park



Nem csoda, hogy az egyik legnépszerűbb túraútvonalnak ad otthont ez a vidék, gyönyörű, sűrű erdőn keresztül vezet az út a sárga homokkal szegélyezett tenger mentén, virágzott minden növény és fiókáikkal szaladgáltak párban a bóbitás fürjek. Ha az ember nyáron érkezik, lemártózhat a vízben bármikor, de mi sajnos kihagytuk, még nem volt elég meleg hozzá, így be kellett érjük a lakóautóban lévő kis tusolónkkal. Másnap beértünk Pictonba és átkeltünk komppal a Cook-szoroson az északi szigetre.



Partszakasz dagálykor az Abel Tasman-nál

Ugyanaz a partszakasz apálykor