Fidzsi szigetek



Úton Wayalailai felé sok kis sziget mellett haladtunk



Hajnalban landoltunk Nadiban, a Fidzsi szigeteken, az átvizsgálást szigorúan vették, emiatt vagy másfél órába telt, mire kijutottunk a terminálból. Alig maradt időnk, hogy gyorsan megvegyük a hajójegyet, az utolsó transzfert le is késtük a kikötőbe. Mivel naponta csak két katamarán indul a Yasawa szigetcsoport felé, nem akartunk lemaradni róla, így fogtunk egy taxit. Apró szigeteket érintve érkeztünk meg Wayalailai-ra, kis motoros csónakkal jöttek értünk, mivel a nagyobb süllyedésű hajók nem tudnak közel jutni a parthoz a korallzátonyok miatt.



Az egyik tengerpart felőli "bure"-ban laktunk



Amint kifutottunk a homokra, nagy „Bula” üdvözléssel fogadtak a helyiek. Általában két napokat töltenek a turisták egy-egy szigeten, majd továbbállnak a következőre. Mi kivételnek számítottunk, mert nem volt kedvünk folyton pörögni, már alig vártuk, hogy végre egy helyben maradjunk kicsit és pihenjünk. Mint korábban említettem, kissé kimerültünk az elmúlt fél évben. A környezet adott volt a lazításhoz, fidzsi stílusú faházban laktunk, közvetlenül a parton kókuszpálmák között. Ők „bure”-nak hívják az ilyen típusú épületet, így is ejtik ki, nem pedig angolosan, ahogy én gondoltam.



Faházunk teraszáról gyönyörű kilátás nyílt a tengerre



A házunk mögött látszanak a sziklák,
komoly mászóutakat lehetne építeni rájuk



A szigetet hosszú, fehér homokos part szegélyezi, helyenként fekete, vulkanikus eredetű sziklatömbökkel, de a domborzat hamar emelkedik a szárazföld belseje felé haladva. Az óceán kristály tiszta és nem egyszerűen kék, hanem a szín ezernyi változatában csillog a napfényben. Atti sok időt fordított eddigi írásai rendezésére, én órákig képes voltam sétálni a bokáig érő langyos vízben, nézegetni a kagylókat és kavicsokat a homokban. Gyűjtöttem néhányat, tudom tipikus női szokás, de Atti sem ellenkezett a plusz csomag miatt, annyira gyönyörűek. Hát igen, mindig nagy dilemma nálunk a hátizsákba való pakolás, nincs túl sok fölösleges hely benne.



Wayalailai partszakasza



Gyerekek a közvetlen melletünk lévő faluban



Nem csak a polcra szánom a szerzeményeket, konkrét ötleteim is vannak, miket készítek majd belőlük, le szoktam rajzolni, nehogy elfelejtsem. Mindjárt az első nap egy helyi lánnyal töltöttem pár órát, megtanított pálmalevélből karkötőt fonni, ennek kifejezetten örültem, jól jön majd a tudás saját dekorációim elkészítésénél otthon. Úgy vettem észre, itt nagyon lazán élnek az emberek, semmi izgalom vagy kapkodás… Lófrálnak a parton, szednek egy-egy kókuszt, gitároznak, énekelnek, horgásznak, minden apróságon vidáman nevetgélnek. Többnyire a turistákból élnek, de szerintem nélkülük is jól ellennének, könnyen feltalálnák magukat.



Partra tolt kajakban játszottak a gyerekek

 

A kókuszpálma háta mögött, a Kuata sziget mellett merültünk



Második nap búvárkodni indultunk, cápákat szerettünk volna látni. Egy zacskó szeletelt halcafatot vittünk magunkkal etetni, de sajnos a szél felborzolta a vizet, szemerkélt az eső és a nagy hullámoktól nem találtuk meg az előre megjelölt helyet. Végül a velünk szemközti Kuata sziget mellett merültünk, ahol sok szép korall fölött lebegtünk és a kedvünkért megjelent egy szirti cápa is. Kíváncsian tett egy félkört, majd eltűnt a kékségben. Ránk tört a búvárkodási láz, eldöntöttük, hogy másnap is kijövünk, de sajnos két napig tombolt és csapkodott az óceán. A szél nagyon felerősödött, teljesen felhőbe simult az ég felettünk, naponta többször is hirtelen eső zúdult alá. Ez kissé meglepett a száraz évszak kellős közepén, de hát mit lehetett tenni, így legalább tényleg kialudtuk magunkat, ránk fért.



Végre újra előbukkant a Nap hajnalban



Napfelkelte a partról



A negyedik nap már reggel ötkor kukorékoltunk, nem bírtuk sokáig a semmittevést. Még sötét volt, de kimentünk sétálni, jól lehetett látni a csillagokat, pláne, hogy áramot generátorról csiholtak a szigeten és csak esténként, lefekvés előtt kapcsolták be. Minden nap megtettünk egy szokásos utat, amit apály idején jártunk be, ugyanis akkor át tudtunk mászni a megkeményedett fekete láván egy másik partszakaszra, ahol Atti rendszeresen felmászott egy jó magas pálmafára és szakított egy kókuszt. Első alkalommal nem vittünk kést, így a köveken törtük szét, de utána már rutinosabbá váltunk. Kiittuk a tejet, majd kipiszkáltuk a belsejét és falatoztunk belőle a homokban ücsörögve. Időközben rájöttünk, hogy a zöld az érett, a sárga még túl fiatal gyümölcs. 

Atti mindig meglepett egy friss kókusszal



Végre nyaralunk :-)



Egyik alkalommal, amikor lemaradtam Attitól, találkoztam egy korunkbeli helyi sráccal, jókora papírdobozt vitt a vállán. Kérdeztem nem látott-e egy nagyszakállú fickót valamerre, esetleg egy pálmafán, vagy a sziklákon; elkezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy többször is felfigyelt ránk a napokban, mert náluk a hagyomány szerint nagy tiszteletben álló férfiak viselnek szakállat, kíváncsi volt, honnan jöttünk és nálunk is így tartja-e a szokás. Elárultuk, hogy ennek Magyarországon nincs jelentősége. Időközben Atti pont előkerült egy kókusszal a kezében, eltaláltam, valóban egy pálmáról kúszott lefelé. Nagyon tetszett a srácnak, hogy Atti saját maga szedte, megmutatta nekünk, hogy lehet a belsejét könnyen kihámozni kézzel.  Elővett a dobozából egy pálmalevélbe csomagolt csemegét, kaszava és kókusz keverékét, amit a családjának vitt a sziget másik oldaláról. Ajándékot akart adni nekünk. A kaszava íze és állaga a krumplihoz hasonlít, a magas, vékony szárú és nagy levelű növényről nem is gondoltam, hogy a föld alatt ehető termést rejt. Mi is megkértük, hogy osztozzon velünk a kókuszból, találkozásunk kicsit szertartásosra és meghittre sikerült. Hosszan beszélt, nem értettük teljesen üzenetét, de megpróbáltuk érezni. Említette a régen ideérkező misszionáriusokat, illetve, hogy ők is sokat változtak és bocsánatot kért tőlünk a falubeliekért. Mondta, hogy sokan még mindig nem fogadják el igazán a fehéreket és nem is tesznek köztük különbséget. Ekkor futott csak át bennünk néhány jelenet az elmúlt napokból és jöttünk rá mi volt az oka a furcsa viselkedésnek, aminek egyébként nem tulajdonítottunk jelentőséget.



Kilátás a házunk fölött szikláról



A negyedik naptól újra verőfényes napsütés csalogatta elő a táj élénk színeit, fel is sétáltunk a sziget legmagasabb pontjára, hogy gyönyörködjünk a kilátásban. A hegyen sok régi csigaházat és kagylót találtunk, még azokból az időkből származnak, amikor ott élt a nép és nem a tengerparton. A helyiek nagyszülei még fent laktak, ugyanis őseiknek rejtőzködni kellett, hiszen más törzsekkel harcban álltak és kannibálok voltak. Úgy gondolták, azzal, ha megeszik az ellenséget, véglegesen győzelmet aratnak felettük, másrészt kevés hús volt és nagytestű állatokat nem tudtak tenyészteni. Akkoriban pedig még senki nem akart nekik exportálni, ezért megfőzték és megsütötték a harcban elfogott, vagy elesett vetélytársakat.  J Állítólag 1959-ben halt meg az utolsó emberevő, bár a helyiek szerint még mindig élnek a szigetcsoportban néhányan.



Panoráma a Wayalailai sziget legmagasabb pontjáról



A két pálma között látszik a homokpad,
ami apálykor teljesen kilátszik



Sajnos a hullámzás nem csillapodott, így a búvárkodásnak lőttek, de nem keseregtünk nagyon, gondoltuk Indonéziában bepótoljuk. Helyette elmentünk csónakkal a sziget másik oldalára, sznorkeleztünk, napoztunk és átsétáltunk az apály segítségével egy homokpadon a nagy Waya szigetre. Igaz nem látszott még ki, de sekély volt a víz felette. Visszafelé akkorákat dobtak rajtunk a hullámok, hogy csodáltam, nem törik szét a ladik alattunk. Sikongatások közepette érkeztünk vissza házikónkhoz majd a függőágyban elheveredve szenderegtünk vacsoráig. 

Átsétálva a homokpadon sznorkeleztünk a sekély vízben,
a kék ezernyi árnyalatban látszott

Utolsó nap még szereztünk egy kókuszt, amikor jött értünk a hajó, eljött a faluból a srác elbúcsúzni tőlünk, akitől a kaszavát kaptuk. Sokáig szorongatta kezünket és köszönte, hogy megismerkedtünk. Jó érzés volt, hogy valaki búcsúztat…



Naplemente Fidzsin