Kalandjaink a világ körül: Részlet a himalájai vadászatomból

"Mínusz négy fokos hideg fogadott minket ébredésünk után, a sátorcipzárt lehúzva a hegycsúcsokat fényesen világította meg a napsugár. Reggelink után negyed óra alatt lebontották a tábort, a teherhordók egymást indították útnak felfelé. Lekerekített köveken egyensúlyoztunk át a patakon, a túloldalon folyosószerű, bambuszfűből álló ösvény kanyargott. Az első ember kukrijával leszabta a belógó növényzetet, ami életveszélyes lándzsákat hagyott maga után. A levágott bambusz maradványai fél méterre ácsingóztak a föld szintje felett, óvatlan mozdulat esetén könnyedén felnyársalhatnák az embert. A kés, amit a kísérők használtak első ránézésre ócskának tűnt, de a híres nepáli elitalakulat fegyverzetéhez tartozik. A gurkhák egy nepáli eredetű hadsereg, mely az 1815-től a brit gyarmati katonaságba integrálódott és a mai napig létezik. Egy pengét hetekig készítenek, amíg az tökéletes nem lesz. A bambuszfű a vörös panda legkedveltebb csemegéje, elvétve találni belőle egy-egy példányt. 3300 méteres magasságban már lábszárig érő hóban gázoltunk, úgy harminc fokos szögben emelkedtünk alaptáborunk felé, amit két napos gyaloglással értünk el. A tamangok is megjelentek, doki homlokára emelte az egyik közel ötven kilós pakkot, amiből kilógott a magunkkal hozott kakas. Néhány lépés megtétele után, átérezte a teherhordók ember feletti teljesítményét.

Szálláshelyünket lapos palakövekből építették, teteje hasított fenyőrönkökből állt, amin egy méteres hóréteg pihent. Barátaimmal közösen foglaltuk el alvóhelyünket, ami valójában juhakolként teljesít szolgálatot. Padlóját száraz bambuszfűvel bélelték, erre terítettük hálózsákjainkat. Szerencsére a hideg miatt a bolhák nem keltek életre, így csípések nélkül aludhattunk a nehéz vadásznapok után. A körülmények ellenére kényelmesen berendezkedtünk, az akol résein bevágott a hó, ezt sötétedés előtt elsepertük. 3600 méteren éjszakáztunk, Attila egész nap rosszulléttel küzdött, épphogy vonszolta magát a táborig. Nem a magassággal akadt gondja, az ételből származó baktérium okozta betegségét. Embereink havat olvasztottak, ebből teát készítettek és rizst főztek a vacsorához. A maradék hólébe merítették flaskájukat, amiből kezünkre csurgatták a vizet és a tűznél langyosított törülközővel dörzsöltük szárazra kezeinket. Dokival bebújtunk a konyának kialakított kamrába, itt vágni lehetett a sűrű füstöt, ami a bejáraton át távozott. A rizs alól kikaparták a parazsat, ezt a fedő tetejére hintették és így párolták puhára a fehér szemeket. A tetőről megállás nélkül hordták be a havat, amikor megolvadt üvegekbe töltötték a vizet. Napközben is általában ezt fogyasztottuk, aminek ízétől öklendeznünk kellett, mert átjárta teljesen a füst keserű zamata. Vacsoránk után azonnal elvackoltuk magunkat a szalmába, olyanok voltunk, mint a három kismalac. Doki sokáig viccelődött a helyzeten, amit Attilával csak fokoztunk:

- látod, betereltek minket az ólba, majd bezárnak, és itt kénytelenek vagyunk összebújni a hideg ellen.

- Reggel majd arra kelünk, hogy fenik a késeket és a gázperzselő hangját halljuk az akolban. – viccelődtem

- Biztos, hogy reggel már enni sem kapunk, eddig ez volt a mézesmadzag, amit elhúztak előttünk. – mosolygott Attila

Vidáman szenderültünk álomra, Atti is jobban lett kissé, talán az alvás teljesen meggyógyítja.

A változatosság kedvéért én ébredtem reggelre gyomorfájással, ami megpecsételte a napom hangulatát. Egész éjjel havazott, a hegycsúcsokon is láttuk a friss takarót. Azok az ormok, amik tegnap szürkén meredtek a magasba, akkor szinte ijesztően világítottak. Táborunk mellett Geljen Huru és Mingma sherpa pálcákat szúrtak a hóba, ezeket a hegy felé irányították és szalagokat kötöztek a végükre. A szél lobogtatta őket és Geljen elvágta a magunkkal hozott kakas nyakát, aminek kukorékolására reggel ébredtünk. Vérét ráfolyatta a csillogó hóra, ez volt a piros szalag, majd rizst hintett a háta mögé, ami a fehér szalagot jelentette. Végül imát mormolt az istenekhez a sikeres és biztonságos vadászat reményében. Az áldozati szertartás után elindultunk a gyönyörű, de egyben zord hegyek felé. Egész nap kísért a hasfájás, ettől csak vánszorogtam és fél óránként leguggoltam valamelyik szikla tövébe. Az előttem gyalogló Mingma sherpa zöld nadrágját figyeltem, örültem, ha a tempót tudtam tartani az erős emberekkel. Heten tapostuk a szűz havat, helyenként derékig és combig is beszakadtunk.

- Megint ajándéklépés! – kiabáltam Dokinak

Ez annyira tetszett neki, hogy többször emlegette az út folyamán. Az ilyen leszakadás kivette erőnket, csak botjaink segítségével kászálódtunk ki a hó fogságából. Egy óra szenvedés után kikukkantottunk a megmászott törmeléklejtő gerince mögül és hét bharal legelte az elsárgult füvet a szemközti sziklák alatt. Hatalmas völgy tátongott közöttünk, légvonalban hétszáz méterre voltak. Geljen kidolgozta a tervet és három órás erőltetett cserkeléssel kétszázharminc méterre közelítettük őket. Az ötvenöt éves sherpa ajka midig lefelé biggyedt, de mégis ő állt hozzám a legközelebb. Nyelvét néha öltögette, ilyenkor általában vidám volt és koncentrált valamire. Az Everest régióból, Luklából származik, amikor nem a vadászokat kíséri, túravezetőként dolgozik a hegymászóknak. Távcsöveztünk és a csapatban külön figyelmet érdemelt egy erős kos alakja. Kikúsztunk arra a füves sziklapárkányra, amit már Geljen korábban elért.

- Én oda nem megyek ki! Nekem már családom és gyerekem van. – szabadkozott Doki

Lépkedtem a csúszós, füves sziklákkal fűszerezett meredély felett, ami több száz méter mélyen szakadt alám. Végül Doki is rászánta magát a veszélyes traverzre, Attila pedig kamerázott. Szálkeresztem pihent az erős kos oldalán, de átadtam barátomnak az első lövés lehetőségét. Izgatottan kereste a vadat, végül ő is meglátta az általam kiszemelt bharalt. Két jerke legelt előtte, kissé felettük rövidebb csigájú kosok ácsorogtak. Hirtelen felkapták fejüket és gyors mozdulattal szökkentek át a közeli sziklára. Kisvártatva odébb léptek, a takarás megszűnt és rálőtt a fél srégen álló vadra."

A folytatás a Nimród Vadászújságban és a könyvemben...