Pokhara és az Annapurna kör



Úton Pokharába



 Öt napi fekvés után úgy döntöttünk, elindulunk a Himalájába, az Annapurna körre. Felpakoltunk rendesen, mindjárt az első napon kiderült, hogy túlságosan is. Olyan nehézre sikerült a táskám, hogy csak ülve sikerült a hátamra venni, néha úgy éreztem hanyatt esek, úgy húzott. Attiét meg sem tudtam emelni. Helyi busszal zötykölődtünk a túra kiinduló pontjáig, Besisaharig, ahol összeismerkedtünk egy holland fiúval, két norvég lánnyal és egy cseh párossal, akikkel egy darabig együtt haladtunk. Az első nap elég kínlódósan alakult a motyónk miatt, mivel még gyengék voltunk a tüdőgyulladástól. Jutalmunk a Manaslu 8156 méteres csúcsának és szép vízeséseknek a látványa volt. 

Első este Jagatban aludtunk, reggel újult erővel vágtunk neki az útnak. Degeszre ettük magunkat, hogy minden kifogyjon a táskából és könnyebb legyen. Egy hosszú szakaszt tettünk meg, hogy spóroljunk egy napot, amit későbbre szántunk tartalékba az akklimatizációhoz a magasabb területekre. 



Az  asszonyok faleveelet cipelnek a hátukon



Virágzó rododentron erdők mellett gyalogoltunk a Marsyangdi folyó mentén, amin át is keltünk egy nagyon hosszú függőhídon. A hidak végig kiváló állapotban vannak, újnak látszanak. Az egész útvonal nagyon jól ki van építve, eltévedni lehetetlen, nem is értettük, mi lehet a szerepe egy túravezetőnek. Többen mondták nekünk, hogy lehangoló lesz a túrázók serege, pláne, hogy 2011 a turizmus éve Nepálban, de mindenki meglepetésére kifejezetten kevés látogató volt, a falvakban is üresen ácsorogtak a vendégházak. Meleg vízhez nem volt szerencsénk sehol, a szobák egyszerűek, két ágy és más semmi, ellenben kényelmesek. Az alvásért szinte alig fizettünk, már-már belepirultunk annyira olcsón számították. Cserébe mindenhol a háziaknál ettünk, de ez is nagyon jó áron volt ahhoz képest, hogy ide mindent gyalogosan hurcolnak fel, vagy helyben termelik meg. 

Konyha

 Az úton sok teherhordóval találkoztunk, láttunk egy férfit, aki egy ketrecben a homlokán tartott hevederrel cipelt vagy húsz csirkét. Akárhogy is számoltuk legalább 35-40 kilót vitt óriási emelkedőkön. Mire Bagarchapba értünk, úgy estünk be az ágyba, mint egy zsák. Másnap a Manang völgyben araszoltunk fölfelé, a sok pici hídon kereszteztük a folyót és néhány házból álló apró településen sétáltunk át. 

Imakerekek egy kis falu elején

A növényzet itt még dús és zöld, a szubtrópusi éghajlat miatt meleg is van. Ahogy fölfelé haladtunk minden nap rendkívül változatos és más arcát mutatta a táj. Rendszeresen összefutottunk ismerős arcokkal, akikkel jókat beszélgettünk egy-egy pihenő alkalmával. Az éjszakát Chameban töltöttük 2710 méteren, ami a Manang völgy adminisztratív központja. 

Iskolások gyalogolnak hazafelé
az út szélén

Jó nagy településre számítottunk, ahogy a helyiek beharangozták, de igazából negyed óra alatt be lehetett járni. Estére sajnos bekrepált a bal térdem, egyáltalán nem tudtam behajlítani, valószínű nem szokott hozzá ennyi súly cipeléséhez. El voltam keseredve, mert még hátra volt a túra neheze. Vastagon bekentem piros tigrisbalzsammal, amit még Kathmanduban vettem véletlenül a fehér eukaliptuszos helyett, húsz percig kezeltem magam energiával és reggelre csodát tett; így vidáman ugráltam le az emeleti lépcsőről reggelizni. Nagy élmény volt, ahogy közeledtünk a magas hegyek felé, gyönyörű kilátás nyílt az Annapurna II, Pisang, a Himalchuli és a Ngadi Chuli csúcsokra. 

Menet közben teljes döbbenettel figyeltem, hogy milyen eszközökkel dolgoznak földjeiken az emberek. Mivel itt nincsenek autó által járható utak és áram is csak nagyon korlátozottan, önellátóak a települések és csak a kézi munkát alkalmazzák. Két ökröt befogva, faekével szántanak a teraszosan kialakított területeken, az asszonyok fonott kosarakat cipelnek a hátukon. 



Ökrökkel és faekével szántanak



Ezekben hordják a tüzifát, faleveleket a fűtéshez, fenyő tűleveleket az állatok alá alomnak és a mezőgazdasághoz, köveket, földet az építkezéshez. A férfiak kalapáccsal és vésővel faragták az összegyűjtött kőtömbökből a téglának valót. A nők hátukon kendőbe csomagolva hurcolják gyermeküket, vagy unokájukat, így végeznek minden háztartási munkát. Nagyon kiábrándító volt, amikor rájöttünk, hogy robbantások okozzák a dübörgést, amit hallottunk. Láttuk, hogy a szemközti sziklák oldalát vésik ki, hogy utat építsenek. Természetesen itt is mindent kézzel csinálnak, csákányolják, vésőgéppel bontják a sziklát, mindenféle sisak, kötél és védőfelszerelés nélkül lógnak, kalapálnak a falakon. Rossz volt nézni nem csak a keserves munkát, de azt is, amit ezzel tesznek. Állítólag tíz éven belül elkészül az út, úgy hiszem addigra teljesen elveszti a varázsát ez az útvonal. Látom magam előtt, hogy kiránduló csoportok, buszok árasztják el ezeket a falvakat és tájakat. Fájó érzés látni, ahogy a természet csodáit fúrják-faragják és az itt élő emberek is csak turista látványossággá válnak. Előbb utóbb levetik tradicionális viseletüket, némi fizetség ellenében újra beöltöznek, ha odavisznek egy-egy csapatot. Biztos vagyok benne, hogy sok előnnyel is fog járni az út, de abban már nem, hogy hosszú távon boldogabb lesz tőle az itt élő nép. Este felső Pisangban 3310 méteren aludtunk, ahol többnyire a helyiek laknak, az alsó Pisangot alakították ki inkább a túrázónak. 

Felső-Pisang

Innen fentről a kilátás is sokkal szebb a hegyekre, a tetején pedig egy templom áll, amit a falubeliek közösen építettek. Másnap Mananghoz közeledtünk. A növények lassacskán ritkultak, inkább csak néhány bokrot lehetett látni, a föld egyre szárazabbá vált, szamár karavánok kígyóztak végig az utakon. 

Felfelé haladva egyre ritkább lett a növényzet

Gyönyörű kilátás nyílt az Annapurna III és IV csúcsokra. Nekem ez volt a kedvencem az egész túrán. Manang 3540 méteren helyezkedik el, csodálatos panorámával. Úgy döntöttünk, hogy tartunk itt egy akklimatizációs és egyben pihenő napot.



Manang utcája



Manang



Manang szűk utcáiban

 Ez a falu tetszett a legjobban, lovak, csirkék, kakasok, kecskék és jakok kóricáltak az utcákon illetve a környékén. A házak többnyire kőből épülnek, melyet sárral tapasztanak össze, a háztető fából készül, a tüzelő a lapos tetőre van halmozva. Itt reggel és este már kifejezetten hűvösnek éreztük a levegőt, fűtés természetesen nem volt sehol, a szállások nagyon huzatosak és hajnalra rendszerint elfagy a víz. A konyháik is nagyon érdekesek, nyílt tűzön sütnek-főznek mindenféle finomságot. Megkóstoltuk a jak steaket és az almáspitét, ami el sem tudom mondani milyen jól esett, az elmúlt napok egyhangú étkezései után. A faluban sok az imamalom, aki arra jár, megforgatja őket. Estére megint alig bírtam menni, és Attinak is beszúrt az a térde, ami régen el volt törve. Vettünk térdvédőt, agyonkrémeztük, kapott egy kis energiát, így másnapra újra megjavult. Kinéztünk a falu fölött egy gompát, ahol egy láma lakik és meditál 4000 méteren, gondoltuk ez jó lesz akklimatizációs túrának. A lámát elneveztük száz rupis lámának, mert mint megtudtuk csak a turistaszezonban alszik ott és száz rupiért enged be. Mivel most nem volt főszezon, nem is találtuk ott. A látvány, ami itt elénk tárult a legszebb volt az egész kör alatt. Láttuk alattunk a falut beolvadva a homokos, köves táj színeibe, körülötte a teraszos földeket, a völgy aljában a Marsyangdi folyó kanyarulatait, a szemközti hegyek lábánál a türkizkék Gangapurna gleccsertavat és velünk szemben, szinte karnyújtásnyira az Annapurna III és IV valamint a Gangapurna havas, jeges csúcsait. 



Kilátás a gompától Manag fölött



Órákig gyönyörködtünk innen a tájban, Atti még felmászott egy sziklatömbön egy jégfalhoz is. Minden gompánál, csortennél, templomnál pihentek kék kos trófeák. Szent állatnak tekintenek rájuk, az elhullott szarvakat összegyűjtik és méltó helyre szállítják. Felfedeztünk egy emléktáblát a sziklán, amire több név fel volt sorolva, az Annapurna lett végső állomásuk. Álltam azon a gyönyörű, békés és csöndes helyen, sasok vitorláztak, hatalmas szárnyaikat a nap átvilágította és elképzeltem, hogy ezek a fiatalok mennyire szerethették a hegyet, milyen boldogok lehettek, amikor elkezdték mászni. Könnyek szaladtak a szemembe. Eszembe jutott Tibi barátunk, aki tavaly nyáron nem jött haza többet a Dolomitokból. Még mindig nagyon élénken előttem van minden mozdulata, a mosolya, a hangja, a sok közös kaland. És ez így is marad. Éjjel róla álmodtam. Reggeli után összepakoltunk és elindultunk Letdar felé. Egy óra lehetett még hátra, amikor észrevettünk a hegyoldalban egy óriási csapat kék kost és néhány vad jakot. 

Kék kosok

Atti úgy belelkesedett, hogy ledobta a legközelebbi bokorba a táskáját és odaosont hozzájuk 30 méterre a kamerával. Egy meredek oldalon kellett lefelé mennie, hogy elérje a folyót, ahová a szemközti oldalról igyekeztek le inni. Úgy két órát töltöttünk ott őket nézegetve, Atti nagyon szép, közeli felvételeket készített róluk. 

Kék kos

Én fönt vártam meg, bár szívesen lementem volna, de a fájós térdem miatt nem mertem bevállalni a nagyon meredek leereszkedést a völgyig. Már minden bajom volt, hogy nem tudtam közelebb menni, igazi szerencsétlennek éreztem magam. Letdarban elértük a 4200 métert, a táj szintén nagyon szép volt, a szállás előtt jakok legelésztek. Miközben köztük sétálgattam megint megpillantottam egy csapat kék kost, ezúttal jó magasan, felettünk a hegyoldalban. Fényképezőgépemmel a nyakamban felrohantunk, amíg takarásban voltunk, utána hason kúszva a földön és a bokrok között, 10-15 méterre megközelítettük őket. 



Jakok Letdarnál



 Tenyerünkből lógta a tüskék, a ruhánkból minden érintésre puffant a porfelhő. Atti kitalálta, amikor már közel kerültünk a juhokhoz, hogy tegyünk úgy, mintha jakok lennénk, nehogy elriadjanak. Ő lopakodott elöl lehajolva, én meg a nadrágjába kapaszkodva utána. Így álcáztuk magunkat. J Utólag azért elég jót mulattunk magunkon, főleg, hogy enyhén szólva felesleges volt ennyit kommandózni, mert amikor végül észrevettek, ügyet sem vetettek ránk. Egyáltalán nem féltek, itt nem zavarja őket senki. Atti teljesen elképedt, mert három hete, amikor a vadászterületen voltak a Dorpatan régióban, ott már 400 méterről futottak, mint a szélvész. Nagy élmény volt mindkettőnknek ilyen közelről megfigyelni őket. Nem ártott volna pihenni, mielőtt magasabbra mentünk, de ezt nem lehetett kihagyni. Másnap 4850 méteren éjszakáztunk a High Camp-ben, meredek kaptatón vezetett az út odáig. 



Úton Letdar és a High Camp között



A levegő már elég ritka volt, kisebb mozgástól is elfogyott a szufla. Nagyon jól esett volna egy fürdés, mivel a túra eleje óta nem volt rá lehetőség, de még hideg vízzel sem volt. Igaz, ha lett volna se biztos, hogy bárki használja, mert így is minden ruhánkat felvettük, amit magunkkal hoztunk, olyan hideg volt. A szobánkban 1 fok, kint pedig röpködtek a mínuszok. Érdekes, hogy hó az alacsonyabb régiókban egyáltalán nem esett, csak itt jelentek meg az első foltok. Atti meg is jegyezte, hogy három hete, a Dhaulagiri környékén már 3700 méteren combig érő havat tapostak. Hajnali fél hatkor indultunk tovább, a legmagasabb pont, a Thorung La hágó felé, hogy a napfelkeltét láthassuk és elkerüljük az erős szelet. Jó tempóban haladtunk fölfelé, 5416 méteren fekszik, a térkép azt írja, ez a világ legmagasabb hágója. Szerencsére egyiküknek sem akadt akklimatizációs gondja. A végén már nehezen vettük a levegőt, de néhány másodperc pihenő után újra megnyugodott a légzésünk.


High Camp



Thorung-La hágó

A lefelé úttól jobban tartottunk, 1600 méter szintet kellett gyalogolni 10 km alatt. A térdünknek ajándék volt, de Mukhtinatba érve mindenért kárpótolt a kilenc nap után a forró tusoló. Ez már a Mustang régióhoz tartozik, kopár hegyek jellemzik. A túra minden része csodaszép volt, megérte minden percét. Mukhtinatig 120 kilométert tettünk meg 820-ról 5416 méterre gyalogoltunk föl. Innen viszont sajnos az útvonal egybeesik a mérhetetlenül poros földúttal, amit eddig építettek ki az autóknak. Hepehupás, keskeny út, néha a patakon is át kell gázolni a terepjárókkal, amik itt a tömegközlekedést jelentik. A portól kapott tüdőgyulladás után ehhez nem volt kedvünk, így menetrendszerinti dzsip járattal zötykölődtünk le Jomsonig. Út közben az ablakból láttuk az ismerős túratársakat a porfelhőben köhögve, így nem bántuk meg döntésünket. Jomsonból kisgéppel repültünk vissza Pokharába, ahonnan még utoljára láthattuk a felhők fölött a havas hegycsúcsokat. Így kimaradt ugyan a túra Poon Hill-i része, de azért alakítottuk így, hogy maradjon időnk egy raftingra és a Chitwan Nemzeti Parkra.