Kathmanduban Vicával

Helyiek Kathmanduban

Vicával a meditáción

Jógi kézlenyomata a sziklában

Attiékkal teljesen véletlenül egyszerre értünk Kathmanduba. Már alig vártuk, hogy találkozzunk és meséljünk egymásnak. Nagy volt az örömük a sikeres vadászat miatt, este ki is rúgtunk a hámból. Másfél hét alatt annyit nőtt Atti szakálla, hogy mikor megláttam egész idegennek tűnt. Olyan jól sikerült az este, hogy másnap a csapat egy részével visszamentünk bulizni. A következő pár napot a városban töltöttük, Vicával és a csapattal részt vettünk egy szeretetmeditáción a világbékéért, amit minden évben, 1 hónapon át tartanak. Több százan voltak jelen, nagyon emelkedett hangulatban telt, elképzeltem, hogy milyen más lenne a világ, ha mindenki ilyenekért küzdene, mint ezek az emberek, akik erre szánnak egy egész hónapot. Tudom elég utópisztikus, de azért elképzelni nem volt rossz. András egy kolostorban beszélt újra az elengedésről nekünk, ami nagyon tetszett. Odatalálni egy kicsit kalandos volt, mert Vicával elbámészkodtunk és lemaradtunk a többiektől, pillanatok alatt szem elől tévesztettük őket a zegzugos utcákban. Végül egy szerzetes vezetett oda bennünket, akibe belebotlottunk a nagy keresgélés közepette. Sokat lődörögtünk a Swayambu-nál, ahol minden nap más árussal barátkoztunk össze. Az egyik festő fiú megosztotta velünk történetét, Pokhara környékén lakik a hegyekben, fél évet ott dolgozik a családdal a földeken és festeget, fél évet árulja a képeit Kathmanduban. Nagyon békés és boldog az élete. Másfél órát társalogtunk, amíg esett az eső, teára is meghívott minket. Egyik nap egy idős árus irányított be a boltjába, és hangtálakkal végzett egy kezelést rajtunk. A hangtálak a rezgésükkel gyógyítanak. Utána ő is sokat mesélt nekünk magáról. Érdekes volt, hogy egyikük sem kínálgatta a portékáját csak egyszerűen beszélgettek velük. Meg is lepődtem. 

Ellátogattunk meditációs barlangokhoz, ahol egy jógi hagyta a kézlenyomatát a sziklában, megnéztük Patan városrész hangulatos Durbar terét és eldugott templomokat, ahová András láma barátja vezetett. 

Durbar tér

Az erős por és szmog miatt már napok óta küzdött mindenki a torokfájással, így menekülésszerűen néhányan kimentünk a város szélén elterülő Nagarjun Nemzeti Parkba. Találkoztunk itt egy magyar lánnyal, aki egy nemzetközi emberjogi szervezetnél dolgozik Nepálban, politikai ügyekkel foglalkoznak. Előtte Palesztinában volt, elmondása szerint nem lehetett egyszerű feladat. 

A Nagarjun Nemzeti Parkban

Menet közben elmúlt a lázam és a torokfájásom is, így Attival leszerveztük, hogy miután Vicáék tovább utaznak Dharamsala-ba, vissza Indiába, mi is elmegyünk Pokharába. Nem jött össze elsőre, mert reggelre visszaestem a betegségbe. Vica elbúcsúztatása sem volt valami vicces, kilenc hónapig nem találkozunk, Attival meg is jegyeztük, hogy miközben integettünk a busz után, hogy megint magunkra maradtunk. Már Doki és Paller Atti is hazaértek. Reggel felhívtuk Mahesh-t, aki a vadászatot szervezte Attiéknak, hogy segítsen orvost találni. Itt Nepálban egyébként jobb nem kerülni doktor karmai közé. Szerencsére egy nagyon kulturált klinikát ismert, ahol jól kivizsgáltak, vérvétel, tüdőröntgen, miegymás és kiderítették, hogy a porral szereztem egy kis bakteriális tüdőgyulladást. Amint jobban lettem Pokharába autóztunk, hátha gyorsabban gyógyulok a hegyek lábánál a tisztább levegőn. Atti is hasonló gondokkal küzdött, mint én, csak egy kicsit jobban tartotta magát. Nagyon elkeserítő és tehetetlen érzés feküdni a szobában, ablakból a szúnyoghálón keresztül sóvárogni a hegyek után, miközben attól kifulladunk, hogy levonszoljuk magunkat a sarki gyógyszertárig. A hét órás út Pokharáig egyébként nagyon szép volt, sok kis települést érintettünk, kihasználtam az alkalmat, amikor felforrt a vizünk, hogy bepillantsak egy-egy tanya életébe. Teraszos földművelés minden talpalatnyi helyen, a falusiak a hátukon és fejükön cipelik a rőzsét, vizes kancsót, terelgetik állataikat, kézzel mosnak a folyóban, a gyerekek hosszú kilométereket gyalogolnak az iskolából hazáig. Áram elvétve és meglepetésszerűen van az egész országban, vidéken, ahol generátor sincs, ez még jobban bekorlátozza a napi tevékenységet. Az élet minden bizonnyal nehezebb itt, mint nálunk, mégsem tűnnek cseppet sem boldogtalanabbnak. Olyasmi lehet, mint otthon az 1900-as évek elején, amiről nagymamáink meséltek, amikor gyerekkorukra, fiatalságukra emlékeztek. Nagyon különös ezt a XXI. században látni, de semmiképpen sem rossz, vagy taszító. Inkább szép. Csendes és békés.