Kathmanduban Vicával

Helyiek Kathmanduban

Vicával a meditáción

Jógi kézlenyomata a sziklában

Attiékkal teljesen véletlenül egyszerre értünk Kathmanduba. Már alig vártuk, hogy találkozzunk és meséljünk egymásnak. Nagy volt az örömük a sikeres vadászat miatt, este ki is rúgtunk a hámból. Másfél hét alatt annyit nőtt Atti szakálla, hogy mikor megláttam egész idegennek tűnt. Olyan jól sikerült az este, hogy másnap a csapat egy részével visszamentünk bulizni. A következő pár napot a városban töltöttük, Vicával és a csapattal részt vettünk egy szeretetmeditáción a világbékéért, amit minden évben, 1 hónapon át tartanak. Több százan voltak jelen, nagyon emelkedett hangulatban telt, elképzeltem, hogy milyen más lenne a világ, ha mindenki ilyenekért küzdene, mint ezek az emberek, akik erre szánnak egy egész hónapot. Tudom elég utópisztikus, de azért elképzelni nem volt rossz. András egy kolostorban beszélt újra az elengedésről nekünk, ami nagyon tetszett. Odatalálni egy kicsit kalandos volt, mert Vicával elbámészkodtunk és lemaradtunk a többiektől, pillanatok alatt szem elől tévesztettük őket a zegzugos utcákban. Végül egy szerzetes vezetett oda bennünket, akibe belebotlottunk a nagy keresgélés közepette. Sokat lődörögtünk a Swayambu-nál, ahol minden nap más árussal barátkoztunk össze. Az egyik festő fiú megosztotta velünk történetét, Pokhara környékén lakik a hegyekben, fél évet ott dolgozik a családdal a földeken és festeget, fél évet árulja a képeit Kathmanduban. Nagyon békés és boldog az élete. Másfél órát társalogtunk, amíg esett az eső, teára is meghívott minket. Egyik nap egy idős árus irányított be a boltjába, és hangtálakkal végzett egy kezelést rajtunk. A hangtálak a rezgésükkel gyógyítanak. Utána ő is sokat mesélt nekünk magáról. Érdekes volt, hogy egyikük sem kínálgatta a portékáját csak egyszerűen beszélgettek velük. Meg is lepődtem. 

Ellátogattunk meditációs barlangokhoz, ahol egy jógi hagyta a kézlenyomatát a sziklában, megnéztük Patan városrész hangulatos Durbar terét és eldugott templomokat, ahová András láma barátja vezetett. 

Durbar tér

Az erős por és szmog miatt már napok óta küzdött mindenki a torokfájással, így menekülésszerűen néhányan kimentünk a város szélén elterülő Nagarjun Nemzeti Parkba. Találkoztunk itt egy magyar lánnyal, aki egy nemzetközi emberjogi szervezetnél dolgozik Nepálban, politikai ügyekkel foglalkoznak. Előtte Palesztinában volt, elmondása szerint nem lehetett egyszerű feladat. 

A Nagarjun Nemzeti Parkban

Menet közben elmúlt a lázam és a torokfájásom is, így Attival leszerveztük, hogy miután Vicáék tovább utaznak Dharamsala-ba, vissza Indiába, mi is elmegyünk Pokharába. Nem jött össze elsőre, mert reggelre visszaestem a betegségbe. Vica elbúcsúztatása sem volt valami vicces, kilenc hónapig nem találkozunk, Attival meg is jegyeztük, hogy miközben integettünk a busz után, hogy megint magunkra maradtunk. Már Doki és Paller Atti is hazaértek. Reggel felhívtuk Mahesh-t, aki a vadászatot szervezte Attiéknak, hogy segítsen orvost találni. Itt Nepálban egyébként jobb nem kerülni doktor karmai közé. Szerencsére egy nagyon kulturált klinikát ismert, ahol jól kivizsgáltak, vérvétel, tüdőröntgen, miegymás és kiderítették, hogy a porral szereztem egy kis bakteriális tüdőgyulladást. Amint jobban lettem Pokharába autóztunk, hátha gyorsabban gyógyulok a hegyek lábánál a tisztább levegőn. Atti is hasonló gondokkal küzdött, mint én, csak egy kicsit jobban tartotta magát. Nagyon elkeserítő és tehetetlen érzés feküdni a szobában, ablakból a szúnyoghálón keresztül sóvárogni a hegyek után, miközben attól kifulladunk, hogy levonszoljuk magunkat a sarki gyógyszertárig. A hét órás út Pokharáig egyébként nagyon szép volt, sok kis települést érintettünk, kihasználtam az alkalmat, amikor felforrt a vizünk, hogy bepillantsak egy-egy tanya életébe. Teraszos földművelés minden talpalatnyi helyen, a falusiak a hátukon és fejükön cipelik a rőzsét, vizes kancsót, terelgetik állataikat, kézzel mosnak a folyóban, a gyerekek hosszú kilométereket gyalogolnak az iskolából hazáig. Áram elvétve és meglepetésszerűen van az egész országban, vidéken, ahol generátor sincs, ez még jobban bekorlátozza a napi tevékenységet. Az élet minden bizonnyal nehezebb itt, mint nálunk, mégsem tűnnek cseppet sem boldogtalanabbnak. Olyasmi lehet, mint otthon az 1900-as évek elején, amiről nagymamáink meséltek, amikor gyerekkorukra, fiatalságukra emlékeztek. Nagyon különös ezt a XXI. században látni, de semmiképpen sem rossz, vagy taszító. Inkább szép. Csendes és békés.

Megérkeztünk Nepálba



Itt minden az utcán történik



Hömpölygött az elsőre átláthatatlan forgatag Kathmandu utcáiban, csak egy-egy európai külsejű embert láttam. Elképzeltem, hogy itt több ezer éve még tó lepte el a Kathmandu völgyet és ugyanígy úszkáltak a vízi élőlények, mint most a gigászi sokadalom. Imazászlók lobogtak a szűk sikátorok közé kifeszített köteleken, sokan háromkerekű riksákban utaztak, de legtöbben motorral száguldoztak a gyalogló népet szétugrasztva. Mindenki rendszertelenül dudált, a helyi árusok boltjaiból hangulatos nepáli zene szólt, ha egy pillanatra is elbizonytalanodva megálltunk, azonnal odalépett valaki hozzánk és szóba elegyedett velünk. Kínálták kézműves portékáikat, mellénk szegődve bandukoltak, néhányan pedig kéregettek. Őket később észre sem vettük, úgy sétáltunk el mellettük, mintha ott sem lennének. Az épületek romosak, de szinte nem is láttuk a körülményeket, mert akkora újdonság vett körül bennünket… (Atti)



Vishnuék lakásában



Különleges hangulata van a városnak, a rémisztően szegényes környezet és a kosz ellenére is elvarázsolja az embert. Első este találkoztunk nepáli barátunkkal Vishnuval és feleségével Sophie-val, aki Franciaországból költözött ide. Nagy társaság jött össze náluk, köztük egy magyar lány, aki önkéntesként tanít angolt az árvaházban, egy svéd, egy ír és egy francia srác, egy kínai pár és Vishnu két nepáli barátja. Mivel nem volt áram, gyertyafénynél hajnalig beszélgettünk, zenéltünk, énekeltünk. Itt Nepálban minden nap 14 órás áramszünet van, de nem egyhuzamban, hanem rendszertelenül, mert eladják az energiát Inidának.  Mindenki teljesen nyitott volt és a spirituális tartalmú buddhista énekek, melyeket együtt dúdoltunk, hatalmas töltetet és emelkedett hangulatot adtak. Az „Om Mani Padne Hum”-ot ismételgettük, miközben Vishnu egyik barátja gitározott és énekelt, Atti és a svéd fiú doboltak. Az összes rész előtt elmondta nekünk, hogy miről szól a dal, hihetetlen mély gondolatokat osztott meg velünk és igazi átéléssel énekelt mindenki.



Swayambu



Másnap még az este hatása alatt voltunk, amikor a hosszú lépcsősoron felballagtunk a Majom Templomba (Swayambu), ami egy domb tetején áll. Hosszú lépcsősor vezet fel a tetejére, imazászlók lengedeznek a fák között, majmok rohangálnak a környező utcákban és a sztúpánál is. Innen belátni egész Kathmandut, de ennél még sokkal megkapóbb volt az a hangulat, amit a hely árasztott magából. Kisebb-nagyobb csoportokban, a földön ülve énekeltek az emberek, volt aki imádkozott, vagy egyszerűen csak sétált. Hangosan szóltak a tibeti buddhista énekek, gyönyörű színes ruhákban és áhitattal kószáltak a sztúpa körül. Nehéz pontosan leírni az egészet, de egy túlcsorduló boldogságot éreztem, elkezdtek potyogni a könnyeim. Délután megérkezett Attila és Doki otthonról, együtt vadásznak Attival a Himalájában kék kosra.



Együtt énekelnek a templomnál



Füstölőket gyújtanak a Swayambunál



 A Swayambu tetején árusok a háttérben



Bazár



Nyüzsögnek a majmok az utcán





Durbar tér Kathmanduban



Kujtorogtunk a városban, a Durbar téren időztünk. Furcsa érzések kaptak el, mert amellett, hogy nagyon tetszettek a régi időket felidéző épületek, zsúfolásig volt az utcán élő asszonyokkal, gyerekekkel, nem bújtak el senki elől, teljes valójában láttuk nyomorúságos életük apró pillanatait. Összeszorult a szívünk miattuk és tehetetlennek éreztük magunkat, mert annyira sokan voltak és segíteni nem tudunk. Ha ad az ember néhány rupit egyiknek-másiknak, azzal ez az összetett probléma kicsit sem változik.



Durbar tér



A Durbar tér egyik lépcsőjén mosdatják az asszonyok a gyereket

Este szintén Vishnuákhoz mentünk, késő éjszakáig társalogtunk. Dokit próbáltuk rávenni, hogy gitározzon, de régi fogadalma iatt nem állt kötélnek. A Kispál és a Borz utózenekarában játszott egykor. Következő délelőtt Attiék Pokharába repültek én pedig Indiába Delhibe. Már nagy izgalommal vártam, hogy találkozzak Vicával és a többiekkel.



A néni a Swayambu forgatagát figyeli



Idős ember a Swayambu templomnál