 |
| Vica és én :-) |
Az első éjszakát egyedül töltöttem a tibeti menekült negyedben. Nagyon barátságosak és segítőkészek voltak, akikkel találkoztam, rögtön beszélgetésbe is elegyedtek velem, ez nagy megnyugvással töltött el, nem éreztem elveszettnek magam. Arcvonásaik nagyon tiszták, mosolygósak, nem hiába, hegyi nép. Ráadásul a felettem lévő szobában magyarokkal hozott össze a sors, ők is szinte ugyanarra fognak haladni, mint mi. Vicáék hajnalban érkeztek, egymás nyakába ugrottunk, nagyon örültünk egymásnak. Alig vártuk, hogy végre megbeszéljünk mindent, sok mondanivalónk volt egymásnak. Mindjárt belevetettük magunkat Delhi sűrűjébe, a Vörös Erődben és környékén derítettük fel a terepet.
 |
| Utcakép Delhiben |
Az utcákon sétálva belecsöppentünk a nyüzsgő város mindennapjaiba. Ennyi embert egy helyen, koncentráltan, sürögve, dolgozva, henyélve, imádkozva és ilyen kaotikus közlekedéssel elképzelni sem tudtam. Láttam ugyan korábban képeket, filmeket, de ott lenni és az áramlat része lenni egészen más. Az úttesten keresztbe-kasul, számomra teljesen átláthatatlanul rohannak egyszerre, minden irányba az autók, kerékpáros és motoros riksák, gyalogosok, lovas kocsik, biciklisek, robogósok, buszok, tehenek, kecskék és kóbor kutyák.
 |
| Sok jó ember kis helyen is elfér... |
A járműveken elképesztő embertömeg, a három személyes motoros riksákba gyakran 15 ember is bepréselődik, csüngenek az oldalán, ülnek a teherautó platókon, csomagtartókon, utánfutókban, megkapaszkodva lógnak a buszokon. A gyalogosok sokan cipelnek valamit a fejükön, hátukon, vagy kiskocsit húznak toronymagasra megpakolva. Ebben a forgatagban boltosok hada invitálja be a járókelőket, mások meg a templomok bejáratánál imádkoznak, tudatukból kizárva a külvilágot. Az épületek mocskosul lerobbantak, hömpölyög a szemét, egészen egyedi szagok terjengnek, a lárma, a kutyák marakodása és folyamatos dudálás fülsüketítő.
 |
| Fodrászkodás az úttest szélén |
És mégis! Valami egyszerűen magával ragad. A tibeti negyednek teljesen más a hangulata, olyan mint egy falu, ahová visszavonulhat az ember és teljes biztonságban érezheti magát. Amikor este kiértünk a vonathoz, történt egy kis fennakadás a helyekkel, ami néhányaknál nem kis nyugtalanságot okozott. A csapatnak szétszórva szóltak a helyjegyei, nem egymás mellé, így a helyiekkel kellett a háló részeket megosztani, mert cserélni nem engedtek. Az ágyak három emeletesek voltak, felülni nem tudtunk endesen, illetve az itteniekre tervezték a hosszát is, így ha netalán ki akartam volna nyújtani a lábam, akkor úgy sípcsont középtől lelógott. Ez nem lett volna baj, ha két percenként nem futkostak volna föl-alá az árusok üvöltve ismételgetve, hogy „csaj, csaj, csaj, garam csaj, garam kofi, garam csaj!!!!” Teát és kávét kínáltak, azt hiszem rajtunk kívül mindenki vett. Nekik pont én lettem volna az ütköző fejmagasságban, mivel a legfelső ágyat alkudtam ki a mellettem ülő indiai családdal. Vicával a mázlisták közé tartoztunk, mert egy helyre kerültünk és a Varanasiban élő hindu hálótársak is kedvesek voltak.
 |
| Varanasi egy utcája... Por az van bőven... |
Többen riogattak, hogy ha ez az első indiai látogatásunk, akkor Varanasi fejesugrás lesz a mély vízbe, sokkoló is lehet, legfőképp a halottégetés a Gangesz partján. Ehhez képest le voltunk nyűgözve a sokféle embertől, akiket láttunk és magának a városnak a hangulatától. Nagyon tetszett és sokat beszéltünk a benyomásainkról, amik szinte azonosak voltak. Az utcák dugig voltak a markukat tartó koldusokkal és megnyomorított lábú kéregetőkkel. Más érzés volt a velük való találkozás, mint Nepálban, mivel erőszakosságuk ellenszenvet váltott ki belőlünk.
 |
| Hozzá lehet szokni a látványhoz... |
Voltak, akiket sajnáltam, de mégsem éreztem, hogy jót teszek, ha adok nekik. Ha megesett a szívünk valakin, legtöbb esetben csalódottan nézhettünk körbe, mert telhetetlenül csimpaszkodott utánunk, hogy még kér, mert ez kevés és pillanatok alatt ott termettek a többiek is. Valóban sok borzalmat lehetett itt látni, de egy idő után olyan dolgokhoz is hozzászokik az ember szeme és elméje, amiről sosem gondolta volna. Egy biciklis riksában ülve társalogtunk Vicával, amikor megláttunk egy letakart alakot. Hihetetlen volt rádöbbenni, hogy rezzenéstelen arccal találgatjuk, vajon halott-e, vagy alszik és mindezen nem is szörnyülködtünk már. Indiában ez is belefér…
 |
| Az emberek nagyon barátságosak |
Meglátogattuk Varanasi közelében Sarnathot, ahol Buddha először tanított megvilágosodása után, itt meditáltunk egyet közösen a sztúpa mellett. Azt hiszem, nem maga a sztúpa, ami erővel teli, hanem az emberek töltik fel a környezetét.
 |
| Halott égetés a Gangesz partján |
Ezen az estén buli volt a Gangesz partján, mert pont Siva ünnepét tartották. Rengeteg gyertya, virág, vidám zenék és előadások, énekek adták az alaphangulatot. Megnéztünk egy halottégetést, ahol az elmúlás gondolatával szembesülhettünk. Korábban azt hittem, nyomasztónak fogom találni, de furcsa módon teljesen természetesnek hatott. A rokonok örülnek, amikor idős ember megy el, hiszen hitük szerint, aki Varanasiban hal meg, annak egyenes az útja egy másik létbe és nem születik le többet a földi életbe. Sokan jönnek ide meghalni. A fiatalok elvesztése itt is szomorú. Megrakják a máglyát, a bebugyolált testet ráhelyezik, majd fölülről is beborítják fával és meggyújtják. Csak a férfiak vesznek részt a ceremónián, ők a tűz mellett állnak. Az eseményeket követő érzelmekre ható zene, ami többnyire dobszó, magas hangot adó harang és csengő volt, csukott szemmel hallgatva többek szerint alkalmas lehetett volna egy transzba eséshez. Nagyon érdekesnek éreztem, tényleg nem olyan komor esemény volt, mint nálunk Európában. Azon gondolkodtunk, hogy vajon amiatt-e, mert maga a szertartás hangulata ragadott magával és azonosulni tudtunk hitükkel, vagy csupán azért, mert nem állt közel egyik elhunyt sem.
 |
| Hajnal a Gangeszen... Óriási hangulata van! |
 |
| Gangesz part |
Hajnalban csónakba szálltunk a Gangeszen, a felkelő nap sugarai misztikussá változtatták a partot. A színes régi épületek, a vízről felemelkedő köd, a lépcsőkön teljes átéléssel imádkozó és fürdő emberek, a halottégetők füstje és lángja apránként vált egyre élénkebbé a fényben. A víz egyáltalán nem tűnt koszosnak, vagy fertőzöttnek ezen a részen, bár így sem merült fel bennem, hogy lemártózzak. Azt mondják, hogy a sok szennyezés ellenére minden baktérium elpusztul benne és hosszú időn át tartva sem büdösödik, vagy buggyan meg.
 |
| Fürdés a Gangeszben |
Az egyik társunk, Janó mesélte, hogy ő korábban, amikor északon járt és megbetegedett egyszer megfürdött és ivott is a vizéből, másnapra pedig meggyógyult. Ő is vitt belőle haza és két év alatt sem romlott meg. A folyón ringatózva arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy mindezt átélhetem és megtapasztalhatom azokat a felbukkanó érzéseket, amelyekkel kétségtelenül csak itt találkozhatok. Sokat jelent nekem, hogy Vicával együtt lehettünk itt és megoszthattuk egymással India hangulatát.
 |
| Kézzel mosnak, a kövekhez dörzsölik, csapkodják a ruhákat |
 |
| A ferde torony láttán olyan érzésem támadt, mintha látogatást tettem volna a Föld bolygóra miután a civilizációt betemette a homok... |
 |
| Nyüzsgés és élet |
 |
| Találkozásom két szádhuval |
 |
| Bodhgaya - Mahabodhi sztúpa |
Varanasiból Bodhgaya felé vettük az irányt. Útközben sokat morfondíroztam magamban az élet értelmén és az elmúláson. Az ember megszületik valahová, nagy reményekkel, a családja és az adott társadalom körülményei és normái elkezdik alakítani, küzd a céljaiért, melyek hol szívből jövő, hol elkorcsosult, az ego szülte vágyak. Vannak, akik szeretnék az egész világot szebbé tenni, van aki egyszerűen csak éldegél benne, és persze van, aki rombolja. Hogy kinek milyen lesz a film, ami lepörög a végén, az csakis rajta múlik, de nem könnyű eldönteni, hogy mikor jár jó, vagy mellékúton. Bodhgaya-ban három napot töltöttünk, a Mahabodhi sztúpa közelében szálltunk meg, ami a világörökség része. A hotel meglehetősen lepukkant volt, bár a környéken a jobbak közé tartozott. Nagy választási lehetőség nem volt, ugyanis az előre lefoglalt szálláson kiadták a helyünket. A fal a padlótól fejmagasságig omladozott, legalább két év mocska ragadt a szobában és a fürdőben. Az ágyneműk büdösek, foltosak és mosatlanok voltak, így a hálózsákban aludtunk, ami számomra egyben szaunát is jelentett a mínusz 9 fokos komfortjával, miközben kint vibrált a levegő a hőségtől. Vica teljesen odavolt, hogy nem fog tudni aludni, mert két gekkó is motoszkált az ágy körül. Mire majdnem megbarátkozott velük, sikerült kikergetnem őket az ablakon, de végül én nem aludtam semmit a szúnyogoktól. A jobb kezemen 16 csípés lett reggelre, pedig éjjel csak hajtottam, csapkodtam őket, amire szegény Vica néha felriadt.
A sztúpa lábánál áll az a bodhi fa, ami alatt Buddha megvilágosodott. Nagy energiát tulajdonítanak a helynek, tömegével jönnek ide meditálni az emberek. Mindhárom nap eljöttünk, tartottunk közös meditációt és az elengedésről beszélgettünk. Bár nagyon sok mindenbe beleásta már magát, Andrásnak ez az egyik fő területe. Nagyon érdekes és a hétköznapokban is hasznos módszer, hogy az életünket úgy tudjuk alakítani, hogy boldogok legyünk. Általában valamit vagy nagyon el szeretnénk érni, vagy el akarunk kerülni. Az elengedéssel a görcsösséget szüntetjük meg, ami aztán mindennek a nyitja. András szerint jobban bízunk a pincérben, mint az univerzumban, mivel ha étteremben rendelünk, teljes biztonsággal várjuk a vacsorát, még nem készült el, mégis tudjuk, hogy a miénk és nem gondolkodunk rajta. Míg az életünkben, ha szeretnénk valamit, azt ráfeszülve próbáljuk megvalósítani, vagy épp távol tartani magunktól és azt gondoljuk, hogy ennek mikéntjét saját erőből, egyes-egyedül kell kitalálni, pedig sokszor az élet maga is hozza a megoldást, csak nem mindig vesszük észre.
Belegondoltam, hogy már eddig is milyen sokszor alkalmaztam ezt a módszert ösztönösen, az egész utunk is ennek a segítségével valósulhatott meg, de emellett nap, mint nap követek el hibákat és bonyolítom túl a dolgokat. Legtöbb ember vagy a múltban, vagy a jövőben él és csak kevesen a jelenben. Ez az utazás úgy gondolom tökéletes gyakorlása annak, hogy megtanulhassak a jelenben élni, hogy a múlt rögeszméi és a jövő félelmei ne mérgezzék a pillanat örömét. Ez néha nem tűnik egyszerűnek. Visszatérve a sztúpához, tényleg van varázsa, az ide látogató emberek feltöltik erővel, énekelnek, zenélnek, meditálnak, körbe-körbe sétálnak, magukba elmélyednek, vagy beszélgetnek egymással. Mindenesetre a béke szigetének éreztem, pláne, hogy kapuján kilépve nagyon erős a kontraszt. Odakint lárma és tömeg, árusok hada, akik időnként képesek a szállásig ránk tapadva, erőszakosan kínálni portékájukat. Vicával már néha elvesztettük türelmünket, mivel beszélgetni sem hagytak tolakodásukkal. A kéregető koldusok is szép számmal „támadnak”. Ha nem vagyunk észnél, két másodperc alatt képesek lehúzni az energiánkat. Hiába igyekszem úgy tenni, mintha ott se lennének, teljesen feleslegesen utasítom el őket hol kedvesen, hol határozottan, vagy már a végén ingerülten, akkor is rángatják a ruhámat. Nyomakodnak, hogy adjunk pénzt, vagy vegyünk valami kacatot. Mindenkiben felmerült, hogy szívesen segítene, de nem ilyen módon.
 |
| Koldus a templom bejáratában. Szívszorító... |
Így elmentünk egy falusi iskolába, ahol alkalmunk nyílt a gyerekekkel beszélgetni, megnéztük hol és hogyan tanulnak. Úgy döntöttünk, az iskolának adunk inkább egy kis anyagi támogatást, ennek legalább van értelme. Az iskola nagyon egyszerű, három kis teremből áll. Az első és második osztály a földön ülve, összezsúfolva, a harmadik-negyedik már padokban és egy-egy füzettel, az ötödik-hatodik osztály ugyanúgy összevonva kapja a képzést. A nagyobbak már elég jól beszéltek angolul, legtöbbnek ez a kedvenc tantárgya, felismerték, hogy ez nélkülözhetetlen, ha akarnak előre lépni. Innen nem messze meditáltunk egy hófehér templomban, ahol Buddha feladta aszkéta életmódját és rájött, hogy a szélsőségek nem jók, az arany középút célravezetőbb.
 |
| Kútról hordják a vizet |
A falvakon keresztül haladva láttuk, hogy legtöbben szegényes vályog, jobb esetben tégla viskókban élnek, mezőgazdaságból tartják fenn magukat. A szemét itt is hömpölygött az utcán, Vicával arról beszélgettünk, hogy valahol mi fejlettebb országok is hibásak vagyunk ebben. Az itt élő egyszerű emberek régen megtermeltek, előállítottak mindent, amire szükségük volt, nem maradt semmi, de a sok műanyag, üveg és egyéb nem lebomló anyaggal nem tudnak mit kezdeni és nem is tanította meg senki nekik. Mostanra ez már olyan méreteket ölt, hogy nem is tudom, van-e kiút. Egyébként még a mai napig is falevélből, vagy cserépből készítenek tányért, majd egyszerűen eldobják. A tehenek ürülékét összegyúrják és feltapasztják a házfalakra száradni, azzal fűtenek.
 |
| Falukép |
 |
| Korán munkára fogják a gyerekeket |
A földeken mindent kézi munkával végeznek, olyan eszközökkel dolgoznak, mint amiről Atti nagymamája szokott nekünk mesélni Cigándon és csak skanzenben látunk hasonlót otthon. Olyan ez, mint egy időutazás. A Bodhgayaban töltött napokra, a beszélgetésekre és sétákra barátnőmmel már nagy szükségem volt. Nagyon boldog voltam, hogy együtt voltunk itt. Sokszor eszembe jutott Atti is, hogy vajon minden rendben megy-e, jó-e az időjárás, nincs-e valami veszély. Három napos buszozás várt ránk Kathmanduig, ami nagyon érdekes volt az útközben ejtett falvak miatt. Első este megérkeztünk Kushinagarba, Buddha halálának helyszínére, másnap pedig Lumbinibe, ahol született.
 |
| A falvakban mi voltunk a látványosság, integetve, kiáltozva búcsúztak tőlünk |
Ez a két nap nekem teljesen kiesett, mert rosszul lettem és a busz utolsó ülésén kialakított fekhelyen henteregtem arra koncentrálva, hogy ne kelljen újra és újra közelről viszont látnom, amit ettem. Elég viszontagságosnak éreztem az utat, mivel sok részen nem is volt lebetonozva, akkorákat huppant és dobott rajtam, hogy meg kellett támaszkodni, le ne essek, a táskák, amik fel voltak tornyozva mellettem, pedig mintha muszáj lett volna, sorra potyogtak rám. Ez a fekhely végül két személyessé lett alakítva és felváltva gyengélkedtek még néhányan mellettem. Valami ételtől lehetett, mert nagyon le is gyengültem, két napig az ájulás környékezett, ha felálltam. Harmadik napra viszont, mintha elvágták volna, így hajnalban vidáman sétáltunk a kertben, ahol Buddha születésének helyét őrzik.
