Újra Hongkongban a barátainknál...



Kedves barátainkkal a Viktória kikötőben



Hongkongba visszatérve minden ismerősnek hatott, Carmen és Michael úgy vártak ránk vacsorával, mintha régi barátok lennénk, az este élménybeszámolókkal és beszélgetéssel telt. Michael szabadságot vett ki, hogy együtt tölthessünk néhány napot, amíg nem utazunk tovább Zimbabwébe. Közeledve a monszunhoz a nagy páratartalom és a tikkasztó meleg miatt elég bágyadtnak éreztük magunkat, de a kedves társasággal minden itt töltött percet élveztünk. Reggel a tengerparton sétálgattunk, lehűtöttük magunkat a langyos sós vízben, majd a régi villamossal végigjártuk a szigetet.



Utcakép Hongkongban, itt a legnagyobb a népsűrűség
az egész világon



A villamos...

Tömegközlekedésnek elég lassú, de városnézésre ideális. Mivel épphogy gurul, inkább csak az idősek használják, pont azért, mert nem kell kapkodni és nem esnek el rajta. Gyaloglás helyett megteszi, egyik megállót látni a másikból és miután nincs benne klíma se, nem szédülnek meg, amikor kilépnek az utcára a hőségbe. Carmen megmutatta hol nőtt föl, merre laknak és dolgoznak a helyiek. Ahogy mesélt elképzeltem a felhőkarcolók erdejében, hogy akkoriban ezeknek a házaknak még nyoma sem volt, látta őket felépülni.

A szűk kisutcákban a piacok és az otthonihoz hasonló vásárcsarnok épülete maradt meg változatlanul gyerekkorából. Elvittek bennünket egy régi madárpiacra, nagy divat a lakásokban a kalitka. A madarak gyönyörűek voltak, de borzasztóan sajnáltam őket bezárva. Nem rabságban születtek, később fogták be őket, sokat dél-kelet Ázsiából hoztak. Láttunk egy ugyanolyat is, mint amilyet a Zöld-szigeten nézegettünk vagy egy óráig, amint boldogan repkedett fáról fára, megpihenve a virágokon abban a gyönyörű paradicsomi környezetben. Milyen szabad volt! Ebéd után Michael elvitt minket a munkahelyére, beavatott egy kicsit a munkájába a hongkongi rendőrségnél. Szerencsére a bűnözés a városban elenyésző, inkább a tengeren, a kikötő közelében akadnak gondok a csempészekkel. Nagyon korszerű az egész bázis, családi programokhoz külön helyet alakítottak ki, lányaik is sok időt töltöttek itt kicsinek.



A tájfun felhői látszanak a háttérben



Este a kikötőben várakozva néztük a Hongkong mellett elvonuló tájfunt, ami Taiwanon keresztül érkezett Hongkongba. Áthajóztunk a Lamma-szigetre, ahol a kedvenc éttermükbe mentünk vacsorázni. Akváriumban úszkáló tengeri herkentyűkből frissen sütnek-főznek, a rák- és kagylótelepeket láttuk a teraszról mellettünk a tengerben.

 A következő napot az óceán parkban töltöttük, nem csodálom, hogy sokan éves bérletet vesznek. Hatalmas területen helyezkedik el, felvonó és vasút vitt át az egész hegyen. Azon kívül, hogy ház nagyságú akváriumokban lehet cápákat, rájákat és mindenféle színes halakat látni, tartanak delfineket, fókákat és pandákat is. Mindemellett a területén létrehozott vidámpark elvette a hongkongi Disneyland forgalmát. Este nagy ölelésekkel búcsúztunk, és megbeszéltük, hogyha a lányuk hazajön Ausztráliából eljönnek Magyarországra hozzánk. Michael kivitt a reptéri gyorsvasúthoz, ragaszkodott hozzá, nem akarta, hogy a nagy táskákkal buszozzunk. Még jó, hogy időben, két órával a gép indulása előtt kiértünk, már csak minket kerestek, mert változott az indulási időpont, amiről mi nem tudtunk. Futni kellett, soron kívül intéztek minden átvilágítást, épphogy leültünk és bekapcsoltuk magunkat, már indultunk is.

Taiwan - Zöld sziget



Zöld sziget - illik rá a név



Reggel ismét felülről szemléltük a felhőket, repülővel érkeztünk Taiwan fővárosába, Taipeibe. Hirtelen döntöttünk, hogy ezt az országot választjuk Japán helyett. A földrengés és cunami okozta károk illetve a jelenleg is bizonytalan helyzet miatt, nem akartuk bevállalni az odautazást. Egy éjszakát aludtunk itt, ruháink teljesen átnedvesedtek a párától. Hat órás vonatozással jutottunk Taitung-ba, reggel elsőként érkeztünk a kikötőbe.



A zöld növények szinte minden szegletét benövik a szigetnek



Miközben a hajón várakoztunk, kint kanyargó sorokban ácsorogtak az utasok, hitetlenkedve bámultam ki az ablakon és azon töprengtem, hogy fog ennyi ember felférni a katamaránra. Átfutott a gondolataimon, vajon mennyien leszünk a pici szigeten, de amikor odaértünk, szétoszlott a tömeg és utána is alig találkoztunk valakivel. Átszelve a Csendes-óceán 33 kilométeres szakaszát, kikötöttünk a vulkanikus tevékenység formálta Zöld szigeten, amit nem véletlen hívnak így, mivel sűrű, áthatolhatatlan dzsungel szövi át az egész helyet. Ásatások szerint már három-négyezer éve is éltek itt emberek.



Egész nap nem találkoztunk senkivel



Egyik érdekessége a szigetnek a szika szarvas állomány, amit a hetvenes években telepítettek be, de miután annyira elszaporodtak, hogy felülmúlták a lakosság számát, nagy részüket hasznosították és értékesítették. Most egy parkot tartanak fent a részükre, amit sajnos zárva találtunk, viszont láttunk néhányat motorozás közben. Átszaladtak előttünk az úton, majd pár másodperc múlva elnyelte őket a sűrű erdő. A városban az útszéli bolt előtt is ácsorgott egy pórázon, nagyon sajnáltam szegényt. Nem félt, úgy vettem észre hozzászokott már az emberekhez, amikor közelítettem azonnal hozzám simult.



Az út a tengerparton vezet végig



Világítótorony



A sziget nagyon pici, ennek ellenére, nem győztünk betelni a látnivalókkal. A kerülete 19 kilométer, egy keskeny út vezet rajta körbe, amit robogóval többször is megtettünk. Egyik jelképe a fehérre meszelt világítótorony, amit amerikai támogatásból építettek, miután zátonyra futott a President Hoover cirkálóhajó. A partot végig korallzátonyok szegélyezik, az élővilág színes és változatos.



"Mushroom Head" az óriás, 1200 éves korall



Búvárkodás a Csendes-óceánban



Két napot búvárkodtunk, megnéztünk egy 1200 éves gombafej formájú óriás korallt, ami egyedülállónak tekinthető a világon. Láttunk teknőst, tengeri kígyókat, murénát, tűzhalakat és megszámlálhatatlan sok színes halat, a korallokról nem is beszélve. A domboldalakról gyönyörű a kilátás, a tengernek hihetetlenül élénk kék színe van, a sok eső miatt pedig a növények olyan friss zöldek, mint otthon tavasszal rügyezéskor. A gyalogösvényeken gyíkok futkostak, a fák és bokrok levelein kismadarak egyensúlyoztak a szélben. Sokszor jól esett csak úgy ülni a sziklákon és hallgatni, ahogy az óceán hullámai megtörnek a szirteken. Youzihhu partszakaszán egy régi kihalt falu maradványaira bukkantunk, az élet múlandóságát juttatták eszembe.



Naplementében a szigeten

Egyik vacsoránk alkalmával jókora buliba csöppentünk, ahol egy nagy társaság visszautasíthatatlanul invitált bennünket; szülinapot ünnepeltek. Sokat nótáztunk, ők taiwani, mi magyar dalokat énekeltünk.  Tortával is kínáltak, viszont cserébe mindenkivel koccintanunk kellett, ráadásul csak úgy volt érvényes, ha fenékig ürítettük a poharat, így kissé pityókásan csalinkáztunk haza. Megismerkedtünk Paul-lal és a családjával, valamint barátaival és kollégáival. Viccesen jegyezte meg, hogy bár 54 éves most jár itt először, ami azért nagy szerencse, mivel régen a politikai foglyokat hurcolták a szigetre. A „fehér terror” sötét éveit szimbolizálja a börtön, amit kiállító épületté alakítottak át.



Zöld dombok között sokat barangoltunk



Már elkezdődött az esős évszak, ezt naponta többször meg is tapasztaltuk, mert egyik pillanatról a másikra özönvízszerű meleg felhőszakadás kapott el, utána olyan gyorsan kitisztult az ég és erősen tűzött a Nap, hogy az utolsó cseppet is felszárította negyed órán belül. Ennek köszönhetően szinte sosem maradtunk szárazon, mert ha nem esett, akkor a hatalmas pára miatt éreztük a bőrünket és ruháinkat nedvesnek. A legviccesebb az volt, amikor úszósapkában, kilógó papír zsepivel a fülünkből és törölközőbe bugyolálva berregtünk haza a motorral, szakadó esőben a Jhaorih hőforrástól. Mivel előtte fejeztük be a búvárkodást, féltettük a fülünket a huzattól, a törölközőt pedig azért csavartuk magunk köré, hogy az esőcseppek becsapódása ne szúrjon a menetszélben. A szigeten található sósvizű hőforrás egyébként nagyon különleges, Sziciliában és Japánban található még hasonló. A föld alól feltörő forrást vulkáni láva fűti, felülről pedig tengervíz borítja. A medencéket közvetlenül a óceánparton alakították ki, nagyon hangulatos volt este a millió csillaggal felettünk, amíg újra el nem áztatott az özönvíz...



Naplemente a szigeten


Ez a kis talpalatnyi föld nagyon a szívünkbe lopta magát a temérdek természeti szépségével, bár sajnáltuk, hogy Japánt ki kellett hagynunk, mégis úgy érzem jobban nem is választhattunk volna. A gyönyörű Zöld szigetet elhagyva a katamarán mellett úszva delfinek búcsúztattak bennünket.



Sok helyen szaladgáltak a gyíkok



Peking és a Kínai Nagy Fal

A Nagy Fal...

A Pekingben töltött néhány nap szép befejezése volt Kínai utunknak. A múltat idéző régi épületek és a Nagy Fal kellemes hangulatot ébresztettek. A Jinshanling-i szakasza 1987 óta a világörökség része, a kulturális relikviái által, 1368-ban épült a Ming dinasztia alatt, majd később 1567-ben újjá építették. Kicsit messze esik a várostól, éppen ezért gondoltuk, hogy érdemes idelátogatni, sokkal kevesebben választják célpontul, mint a közelebbi részeket. Föl-le gyalogoltunk rajta, követve a hegy vonulatát, érdekes volt elképzelni a megépítését.


Innen már csak néhány szárnycsapás Mongólia :-)




 Másnap Pekingben a világ legnagyobb terét és a Tiltott várost szerettük volna bejárni, de számításainkat keresztbe húzta a nemzeti ünnep. Pedig még tudtam is, hogy mikor tartják, de annyira nem követjük a dátumokat és az időt mióta úton vagyunk, hogy nem csak ezt, de még a névnapomat is elfelejtettem.  Peking egyébként gigantikus méretű és elképesztően sok ember rótta az utcákat, főleg a központi helyeket, ahová mi is igyekeztünk. Egy darabig sikerült az árral haladni, de végül feladtuk. Nem voltam miatta szomorú, mert felettébb érdekes volt látni ezt a sokadalmat és egy kicsit megérezni, mit is jelent valójában a túlnépesedés a Földön. Elgondolkodtam, hogy mennyi táplálék, energia és élettér kell ennyi embernek, illetve milyen sok hulladékot és szennyezést hagynak maguk után. Arról nem is beszélve, hogy nem lehet könnyű dolga annak, aki érvényesülni szeretne. Este egy shaolin kung-fu előadára ültünk be, színházi díszletek között mutatták be a történetét. Nagyon látványos és igényes bemutató volt, tökéletes zárása a Kínában töltött utolsó napunknak.



Shangri-La és a Fehér Vízteraszok



 

Sonzanglin kolostor



Korábban azt hittem Kínában nem lesz kedvencem, de Shangri-La mégis az lett. Az óváros nagyon hangulatos és Lijianggal ellentétben itt kevés a turista. Az épületek tibeti típusúak és a kultúrában is domináns rész az övék, Kínának teljesen más arcát láthattuk. Bringát béreltünk és elindultunk felfedezni a környéket. A 3300 méteren fekvő híres, tibeti buddhista Songzanlin kolostort választottuk első célunknak, ami az előtte csillogó tó vizével és szépségével nagyon megfogott minket. Utána a Napa tóhoz igyekeztünk, de amikor már eléggé a világ végén jártunk Atti kapott egy defektet.



A kolostor előtti tó



A kolostorban napjainkban is élnek szerzetesek



Kilátás a kolostorból




Jakok a kolostor parkjában



Attila pumpát szerzett



Egyébként sem mondhatnám, hogy csúcs szuper járgányok lettek volna, három sebességet lehetett váltani rajtuk és igazából a bicikli döntött, hogy mikor és hova kapcsol, nem mi. Szerencsénkre pont egy tanya közelében történt, így a háziak kisegítettek egy pumpával, aranyosak, segítőkészek voltak, bár a csoda csak pár percig tartott, aztán újra leeresztett. Hála a kínaiak állandó szemetelésének az út szélén találtunk néhány rongydarabot, amivel Atti kitömte a gumit, hogy mégse az abroncson kelljen hazatekerni a göröngyös, köves úton még vagy 15 kilométert.



Közeledtünk a Napa tóhoz





Nagyon vicces volt, ahogy föl-le huppogott a nyeregben és közben az arcára volt írva minden gondolata, bár a végén már én is küzdöttem, mert belenyomott az ülésbe a hátizsák, amit azért vettem át Attitól, hogy minél kisebb súly nyomja az összetákolt kereket. Sötétben értünk vissza a városba, ahol „bosszúból” degeszre ettük magunkat mindenféle finomsággal. J



A hatalmas imamalom elindításához
tíz ember is kevés



Következő nap csak lődörögtünk a városban, felsétáltunk egy domb tetejére, ahol egy sztúpa és egy óriási imamalom áll. Jó kis csapatépítő volt mozgásba hozni a kereket, legalább tíz embert igényelt, nagy mosolygások, erőlködések és a kikoptatott kövön csúszkálások közepette. Utána csak úgy különösebb cél nélkül kinéztem egy hegyoldalt, hogy ballagjunk fel a tetejére, hátha látunk szép madarakat. Nem ismertük az odavezető utat, így az én kiváló tájékozódásomat figyelembe véve Attira bíztam a dolgot. Keringtünk jobbra-balra a házak között, de végül megtaláltuk az ösvényt. Erdőben elszórt sírok között vezetett, a tetején pedig egy imazászlókkal teli buddhista kolostort találtunk. Körbejárva be lehetett látni az egész környéket, a hegyeket, az előttük elterülő kopár fennsíkot a legelésző lovakkal, jakokkal és az egész várost.



A domb tetejéről beláttuk a várost



Imazászlók a kolostornál

Egy szerzetes fogadott minket, aki szemmel láthatóan szeretett volna beszélgetni velünk, de nem volt közös nyelvünk. Nagyon érdekes találkozás volt, először ő kínaiul mi meg magyarul és angolul próbáltuk megértetni magunkat, aztán csak elmosolyodott és elkérte a fényképező gépünket. Lefotózott minket, majd megkért, hogy mutassam meg az összes fotót. Kínába érkezésünk óta nézegethette benne az összes képünk, néha kuncogott, néha bólogatott, néha csak komolyan figyelte őket. Utána egy igen különleges kommunikáció zajlott közöttünk szavak nélkül.



Atti a napháló alatt



Nagyjából öt percig csak álltunk hárman egy kis kört bezárva, néztük a másik arckifejezéseit mosolyogva és valahogyan úgy éreztem sikerült egymásnak átadnunk valamit. Integettünk, majd elindultunk a lefelé vezető lépcsőn Attival. Lassan haladtunk, mert a kilátás, a találkozás és a környezet marasztalt. Megpillantottam egy szétszakadt, a földbe ágyazódott szalagot, amin angol feliratot találtam: „May the merit of our spiritual devotion goes to all the people who died in the Yulshul earth quake”. Amíg én az olvasásával foglalatoskodtam, Atti leült a lépcsőre.  Érdekes hangulatban voltam, jólesett a fény, az arcomat a Nap felé fordítottam, ekkor megpillantottam körülötte egy szivárványt. Még sosem láttam korábban naphálót. Mikor izgatottan mutattam Attinak, először csak legyintett, hogy mindig ilyen, de fel sem nézett az égre. Utána már gyanússá vált neki is, hogy nem szokványos dologról lehet szó, mert kapkodva vettem elő a fényképezőgépet. A domb hátterében szürke felhők gomolyogtak, a fákra felkötött imazászlókat lengette a szél. Különleges érzésem támadt, mintha fontos jelentéssel bírt volna a délután és ez a jelenség felejthetetlenné tette az egészet. A kolostor felöl ismét a szerzetes közeledett, megállt mellettünk. Mutattam neki a fotót, boldogan jelezte, hogy ő is látta, majd együtt lesétáltunk csendesen a faluba.

Szivárvány a Nap körül



Fehér Vízteraszok



Épphogy virradt, amikor a becsomagolt szendvicseinkkel elindultunk a hosszú autóútra a Fehér Vízteraszok felé. A reggel egy kicsit hűvös volt és borongós, hosszú falépcsőkön és hidakon sétáltuk körbe. A látvánnyal nehéz volt betelni, a hófehér medencéken keresztül kék és zöld színű víz csordogált lefelé. Korán be kellett fejeznünk a látogatást, az első turisták akkor érkeztek, amikor mi már indultunk, hogy elérjük a gépünket Pekingbe. Szerencsénk volt az időjárással, mert Shangri-La irányába egész úton vadul járt az ablaktörlő.



Gyönyörű látvány tárult elém



Lunani kőerdő - Lijiang és a Tigrisugrató szurdok



 

Kínában még generációkon át probléma
lesz a dohányzás



Guilinből indultunk tovább Nanningba, ahol éjszakai buszra szálltunk Kunming felé. A buszok elég kényelmesek, emeletes ágyak vannak belül, tilos a dohányzás rajtuk, megörültünk, hogy jót fogunk aludni. Persze mondanom sem kell, hogy előre ittunk a medve bőrére, mert egész éjjel azon túráztattam magam, hogy egy percet sem hagytak ki, a sofőrök folyamatosan cigiztek. Klímás busz lévén, az ablakok nem voltak nyithatóak, így reggelig fuldokoltam a füsttől. Kétszer megkíséreltem, hogy kedvesen megkérem őket, hátha abbahagyják, de még ki is röhögtek, aztán ingerülten integettek, hogy feküdjek le, ne problémázzak. Próbáltam alkalmazkodni a kultúrájukhoz, ezért nem cirkuszoltam, magamba fojtottam mindent, pedig legszívesebben leüvöltöttem volna a hajukat, így a kimondatlan szavak még torokfájást is okoztak.



Lunani kőerdő, a sziklák penge élesek



 Atti finoman próbált célozni rá, hogy most kellene elővegyem azt az elengedéses dolgot, amiről Indiában tanultam, de olyan mérges voltam, hogy hallani sem akartam róla. Azon törtem a fejem, mivel vághatnék nekik vissza, de magam is hamar rájöttem, hogy ennek semmi értelme. Aztán persze a busztól megszabadulva a kedvem is egyre jobb lett, kisütött a nap és az egész délutánt a Lunan-i Kőerdőben töltöttük. Teljesen megfeledkezve a viszontagságos éjszakáról mászkáltunk, bouldereztünk a sziklákon, amik egyszerűen gyönyörűek voltak.



Mindig csak a játék meg a hülyeség... :-)



Sokat bouldereztünk a sziklákon



Játszottunk, mint a gyerekek, madarakat és mókusokat vártunk lesben, hogy lefotózzuk őket, úgy elszaladt az idő, hogy észre sem vettük. Másnap újabb meglepetés ért, mivel nagyjából egy ebéd árából töltöttük el az egész napot egy meleg vizű forrásnál kialakított wellness központban, ahol valami csoda folytán délutánig mi voltunk az egyetlen vendégek, sziklák között kialakított, különböző hőfokú medencékben fürödtünk, az egész kert dísznövényekben dúskált, minden szegletében az igényesség csúcsát fedeztük fel, mindemellett korlátlan étel és ital fogyasztást kaptunk hozzá, szauna és fittness terem használatot. Kunming fejlett városában sétálva szembetűnő volt a különbség az ország egyes vidékeivel szemben, mivel itt üvegpaloták, plázák, bevásárló központok, szórakozóhelyek váltják egymást, míg a falvakban a sárban küzdenek a rizsföldeken az emberek. Minden szempontból elmondható, hogy Kínát a végletek országának élem meg.



Utcakép Lijiangban



A buszos tapasztalat után, kipróbáltuk az éjszakai vonatot, ami tökéletes volt. Sokkal kényelmesebb, nem dohányzott senki a kocsiban, csak az átjáróknál a kijelölt helyen, kedvesek voltak az útitársak is. Kipihenten érkeztünk reggel Lijiangba, ami az egyik leghangulatosabb város, amit életemben láttam. Az óvárosban laktunk, ahol a több száz éves házak és utcák eredeti állapotát megőrizték. Mára már inkább kézműves boltokat, szállásokat és éttermeket alakítottak belőlük, de sokan még mindig itt élnek, és ami kifejezetten megfogott, hogy a kultúrájukat és hagyományaikat is megőrizték. Nagyon sokan járnak népviseletben és a boltjuk előtt ücsörögve készítik a portékáikat.



Lijiang óvárosa egy átlagos hétköznapon



Lijiang óvárosának főtere



Este indul be igazán az élet



Tömérdek pici hidacska, virágzó fák, bokrok, virágágyások töltik fel az utcákat ezzel az igazán sajátos hangulattal. Az egész óváros sétáló övezet, nem engednek be autókat. Az turisták mennyisége itt is kínai méreteket ölt, úgy éreztem magam, mint otthon augusztus 20-án, de a város annyira kedves és szép, hogy még ez sem zavart annyira. Összeismerkedtünk két új-zélandi férfival, akik itt élnek már évek óta és egy német párral, akik két éves világkörüli útjukat Kínában fejezik be. Együtt töltöttük az estét, vacsoráztunk, sokat beszélgettünk, rengeteg közös témánk akadt.



Tipikus utcakép az óvárosban



Ittlétünk utolsó napján már szívesen sportoltunk volna valamit, így kitaláltuk, hogy elmegyünk kajakozni. Sikerült is fuvart szereznünk, többen láttak el jó tanácsokkal, hogy hol tudunk bérelni kajakot, végül persze nem voltunk túlságosan meglepődve, mikor kiderült, hogy a Jangce folyóhoz vittek, ahol motoros csónakkal fuvaroztak bennünket egy kicsit és kajak nem volt sehol. Amint a partjára értünk, akkor vettem csak észre, hogy mennyire gyors folyású a vize. Elvittek egy homokpadhoz, ahol eltöltöttünk egy kis időt, olyan finom szemcséjű volt, mintha hintőpor lett volna.



Tigris ugrató szurdok



Másnap Lijiangtól nem messze indultunk a Tigrisugrató szurdokba, ahol két napot túráztunk. A nevét egy legendáról kapta, ahol vadász üldözte a tigrist, aki a folyó közepén fekvő kő segítségével átugrott a túlpartra és megmenekült.  Az útvonal a Jangce medrét követi, a Jáde Sárkány és a Haba hegyen keresztül vezet. Gyönyörű látványban volt részünk végig; teraszos ültetvények, kicsi falvak, óriási havas hegyek és a nagy folyó. Tényleg hatalmas víztömeget szállít, nem hiába a világ harmadik legnagyobb folyója, a színe pedig teljesen sárga a hordaléktól. A hegycsúcsokat felhők kerülgették és boldog voltam, hogy végre szép napsütéses időjárást fogtunk ki.



Sárga vízével hömpölyög a Jangce folyó



Tea Horse Guesthouse



A túra második napja is különleges volt, leértünk közvetlenül a folyópartra, ahol hihetetlen sodrással és sebességgel száguldott a víz. Fölfelé vezető úton találkoztunk egy kígyóval is, ami támadásba lendült, amikor Atti majdnem rálépett. Első ijedtségünkben jó távolságra szaladtunk tőle, de miután elbújt egy bokorban, újra előcsalogattuk, hogy jobban szemügyre vegyük. Az időről meg is feledkeztünk, így lekéstük az utolsó buszt, ami Shangri-La-ba vitt volna, így még egy éjszakát a szurdokban töltöttünk, de délben már a Tibet szélén fekvő városkában ebédeltünk.



Vízesés előtt a szurdokban