Milford Sound a Fjordland Nemzeti Parkban



Arrowtown utcáján



Késő délután érkeztünk Arrowtown-ba, kezdett az időjárás tisztulni. A kisváros egy élő múzeum, sikerült megőrizni a régi stílust, épületeket és utcaképet az 1860-as évekből, amikor még az aranyláz hatására benépesedett és pezsgett a település. Az Arrow folyóról úgy tartják, valaha a leggazdagabb lelőhelyek közé tartozott a világon. Sétáltunk a házak között, mindketten megtorpantunk egy fából épített étterem előtt, annyira csalogató hangulatot árasztott, hogy nem is tudtunk ellenállni. Pici ablakain sárgás fény szivárgott az utcára, belül kicsi, családias szobában csak néhány asztal állt, pont egy maradt szabadon. A sarokban kandalló, tüzifa, a mi oldalunkon pedig egy régi, lábbal hajtós Zinger varrógép díszelgett. Új-Zélandon a borok igen finomak, sok hatalmas pince és borvidék mellett haladtunk el a napokban, így kértünk egy palack vöröset a vacsorához. Nem bántuk meg a választást. Másnap délelőtt már Te Anau-ban gyűjtöttük az információkat a Fjordland Nemzeti Parkról és a Milford Soundról, amit a legjobban vártam összes állomásunk közül. Álmaimban már többször is lebegtem hegyei és a fjord vize fölött. Bevásároltunk jó néhány napra, mert a parkban nincs se bolt, se benzinkút és nem akartuk előre eldönteni, mikor megyünk vissza. Az időjárást nem lehetett kiszámítani, mivel ezen a területen az eső gyakoribb, mint a napsütés, évente átlagosan nagyjából hét méter csapadék esik.



Ezüstbükk és páfrányfák



A Milford Sound előtti utolsó lehetőségnél letáboroztunk, hogy reggel mielőbb indulhassunk. Egy csodaszép erdőt találtunk éjszakára, tele mohával, déli ezüst bükkel és páfrány fával, nagyon kellemes estét töltöttünk az árnyékában. Mire felébredtünk az előbújó Nap kezdte elkergetni a felhőket, amik eleinte a völgyekben pihentek. A Milford Sound a Fjordland Nemzeti Parkhoz tartozik, maori neve „Piopiotahi”, ami rigót, vagy éneklő rigót jelent. A legenda szerint, amikor Maui félisten elvesztette az emberiség halhatatlanságának kincsét a halál istennőjével szemben, egy rigó repült a fjordba énekelni és siratni a veszteséget.



Milford Sound

   

Hegyek emelkednek az esőerdőből



Verőfényes napsütésben pillantottuk meg a gyönyörű hegyeket, melyek közvetlenül a mélykék Tasmán-tengerből emelkednek a magasba, oldalukon amerre csak néztem vízesések zuhantak a mélybe, a szél gyakran beléjük kapott és a permetet szétszórta az egész tájat beborító esőerdőben. A ágakról keák, alpesi papagájok repültek a fűbe, havas csúcsok nyújtózkodtak a sűrű, zöld növénytakaró fölött, legmagasabb a Mitre Peak közülük. A völgyek olyan mélyek, hogy némelyik szinte a tengert érinti, végigfutott a hideg a hátamon és hihetetlen felszabadultnak éreztem magam, amikor ahhoz a részhez értünk, ahol álmomban suhantam fölöttük. Hajóról közelítettünk a fjord felé, nem tudtam betelni a látvánnyal. Az egész vidék olyan tökéletes és csodálatos, amit ember sosem tudna tervezni, mintha tündérek földjén jártunk volna. Az Anita Bay partvidékén, közel a nyílt tengerhez, a maorik számára nagy spirituális jelentőséggel rendelkező zöld kövek, vagyis jádekövek lapulnak. Elvarázsolva álltam a hajón, kapaszkodtam a korlátnál, mert a szél annyira erősen fújt, hogy nem tudtam megállni a lábamon anélkül. Attinak eszébe jutott a Chimborazo megmászása Ecuadorban, ott tapasztalt ekkora szelet korábban. Ezek a kirándulások állítólag zsúfoltságban szoktak telni, nem tudom minek köszönhettük, de a száz személyes hajón nagyjából harmincan lézengtünk, így szinte fel sem tűnt a többiek jelenléte.  

Stirling vízesés



Néha úgy belefeledkeztem a táj szépségébe, hogy teljesen kizártam a külvilágot. A víz alatti élőlények is egészen különlegesek itt, mivel a fjordot alakító gleccser visszahúzódásából megmaradt moréna ütközőként működik, megakadályozza a nagy hullámzást, így a tengervíz viszonylag nyugodt, illetve a rengeteg eső és növényektől tea színű patakok édesvize csökkenti a fényt.  Emiatt olyan fajoknak is otthont ad, melyek csak a mély tengerekben szoktak előfordulni, mint például a fekete korall. Egy víz alatti obszervatóriumban pillantottunk bele ebbe a világba, egy állóhajóhoz rögzített átlátszó hengerbe lehetett lemenni tíz méteres mélységig. Mialatt a Tasmán-tenger felé haladtunk a fjordban, találkoztunk medvefókákkal és pingvinekkel is, akik ügyetlenül totyogtak és ugráltak egyik szikláról a másikra. Néhány zuhataghoz közelebb merészkedtünk, a kapitány a Stirling vízesés elé kormányozta a hajót, amely 155  méter magasból tör elő a buja erdőből. Az erős fuvallatok hatására mindenki bőrig ázott, aki a fedélzeten maradt. Kirándulásunkat befejezve megtapasztalhattuk milyen gyorsan tud az időjárás változni és miért hét méter az átlag csapadék évente. Özönvízszerű eső verte lakóautónk ablakát, miközben kempinghelyet kerestünk éjszakára.



Milford Sound



A Gunn tónál éjszakáztunk



A Gunn tónál sikerült pihenőre lelnünk naplemente után, ahogy a felhők kezdtek felszakadozni nagyon sejtelmes látványt nyújtottak a víz fölött. Reggelre teljesen kitisztult az idő, a hegyek visszatükröződtek a tó felszínén. Nem is akartunk késlekedni, hamar átalakítottuk nappalivá az autót, aztán a Key Summit kiindulópontjához igyekeztünk, ami egyébként része a népszerű három napos Routeburn túrának. Őshonos esőerdőn keresztül vezet az út fölfelé, majd az alpesi magasságban, egyre ritkulva mohaszőnyeg és ezüst bükk váltja fel, ahol az idősebbek több száz évesek is lehetnek.



A Gunn tó reggel



Panoráma a Key Summit tetejéről

A különleges növénytakaró miatt barna tavacskákban havas ormok tükröződnek. A csúcsról gyönyörű panoráma nyílik a környező hegyekre és völgyekre, nevében hordozza, hogy egy kulcs (key) Southland és Otago tartomány három fő folyórendszerének eredetéhez. Innen indul a Hollyford folyó a nyugati partra, az Eglington-Waiau délre, és a Greenstone-Clutha a keleti partra. Amikor leértünk elhatároztuk, hogy visszamegyünk a Milford Sound-hoz még egyszer, csak úgy gyönyörködni benne. Visszafelé úton egy-két kisebb erdei sétát tettünk, majd elindultunk észak felé a Fox és Ferenc József gleccser irányába.

  

Tükröződő tavak színesítik a fennsíkot 



Az idősebb ezüstbükkök több száz évesek



Erdei séta

Akaroa - Kaikoura - Aoraki/Mount Cook Nemzeti Park



Jellegzetes maori szobor



Christchurchben megszereztük lakóautónkat, amiből egy kicsit jobbat választottunk, mint Ausztráliában, mert másfél hónapot terveztünk lakni benne. Egyik hatalmas előnye, hogy WC és tusoló is tartozott hozzá meleg vízzel, illetve víztartálya sem 30 literes, hanem 150. Kis konyhánk is praktikusan elrendezett gáztűzhelyből, hűtőből, mosogatóból és előkészítő pultból állt. Egyetlen furcsa ötlet, hogy a tűzjelzőt közvetlenül a főző mellé helyezték, engem éppenséggel nem zavart, mert egyszer sem szólalt meg, de ráírták, hogy hetente egyszer teszteljük. Amikor Atti főzött valamit, úgyis mindig sípolt, főleg amikor a zerge steaket odaégette, így egyben letudtuk a próbákat is. Az autó hátsó részében az ágyat „nappalivá” lehetett alakítani, asztallá és szivacsos padokká. Kaptunk hozzá kemping székeket és asztalt, mondván hátha akad néhány esőmentes napunk is. Walter eljött velünk átvenni az új „lakást”, utána még közösen bevásároltunk, aztán elbúcsúztunk egymástól. Lelkünkre kötötte, hogy néhány naponta hívjuk fel merre járunk és nézzünk még be hozzá, mielőtt tovább állunk. Említenem is fölösleges már, de most is nehezen váltunk el egymástól, nagyon kedves embert ismertünk meg Walterban. Megígérte, hogy el fog jönni Magyarországra hozzánk, úgy érzem ő is megszeretett bennünket, amikor Attival kiértünk a bevásárló központból egy szál virágot találtunk a szélvédőnkbe tűzve.



Úton Akaroa felé



Feltöltöttük a hűtőt és berendezkedtünk. Igyekeztünk mindennek helyet találni, igaz eleinte pont arra volt mindig szükségünk, amit a legmélyebbre pakoltunk. Néhány napot írással szerettünk volna tölteni, így nyugodt helyre vágytunk, Walter javaslatára Akaroa-ba vettük az irányt a Banks félszigetre. Akaroa a legrégebbi koloniális település a déli szigeten, olyan mint egy kis francia városka, ők érkeztek ide először és kezdtek építkezni. Az épületeket nagyon szép állapotban megőrizték, hangulata a sok kis kávézóval elragadó. Tengerparti öbölben fekszik két vulkáni bazaltdomb völgyében. A friss zöld legelőkön kövér birkák eszegettek a hegyoldalakon, a part mellett pedig fekete hattyúk úszkáltak a vízen.

Akaroa látképe



A tavon fekete hattyúk úszkáltak



Az élénk kék és zöld színek a napsütésben kifejezetten feltöltöttek, nyugodtságot sugárzott az egész táj minden apró részlete. Két éjszakát töltöttük el Akaroa-ban, közvetlenül az óceán mellett táboroztunk le, hihetetlen kilátás tárult elénk az ablakból. Végülis a naplóírásból nem lett semmi, mert olyan szép idő volt, hogy sajnáltuk rá a perceket. Körülnéztünk a félszigeten, meglátogattunk egy maori múzeumot az Okains öbölben, beültünk néhány kávézóba, sétálgattunk a múltat idéző utcákban és élveztük a szabadságot.



Az Okains-öböl felé haladva minden domboldalon birkák legelésztek



Azon töprengtem, hogy elszaladt ez az egy év, nemsoká emlékké válnak kalandjaink, közeleg a karácsony és a hazatérés. Furcsa érzés, hirtelen nem tudtam vele mit kezdeni, vannak terveim otthonra is, de ilyen nagyszabású és konkrét célom, mint ez az út, amire gyerekkorom óta vágytam, egyelőre nincs. Attit már jobban mozgatta a honvágy, egyre többször veszítette el érdeklődését az újabb felfedezések iránt és inkább haza gondolt. Számomra Új-Zéland volt az egyik legfontosabb állomásunk, így szerettem volna minden percét átélni és élvezni, lelkesedésem Attit is felrázta kicsit és már ő is falszabadult hangulatban várta, hogy Kaikoura-ba érjünk.



Kaikoura



Medvefóka a parti sziklán



Ez a kisváros leginkább az élővilágról, a bálnákról, delfinekről és medvefókákról nevezetes. Első napunkon a fókákat figyeltük, amint az óceán partján lévő sziklákon heverésztek. Itt töltöttük az estét is, ünnepi vacsorát főztem és egy kis vörösbor társaságában csendben koccintottunk Atti szülinapjára. A városba visszasétálva egy hangulatos country pub-ra bukkantunk, gondoltuk bekukkantunk, mivel internetet is hirdettek és fel akartuk hívni a családot. Gyertyák égtek a faasztalokon, ott ragadtunk Atti szülinapját ünnepelni. A beszélgetés végül elmaradt, mert rákezdett a zenekar és hatalmas bulit csináltak, country és rockzene keverékére ugrált mindenki. A kocsma tele volt régi fotókkal, képekkel és tárgyakkal, a helyi srácok megtöltötték a helyiséget, azt hiszem mi voltunk az egyetlen idegenek. Volt egy pár érdekes arc, például valaki fehér, buggyos lepedőből készült, felfújható pénisz jelmezben flangált, néha megkérték, hogy csak úgy álljon fel a színpadra, de a haverja sem maradt el tőle, ő alsógatyában és farmer mellényben táncolt. Félreértés ne essék, nem farsangi bálban voltunk, csak megadták a módját a mulatásnak. Kint eléggé lehűlt a levegő éjszakára, nem volt több öt foknál, de ettől függetlenül sokan úgy öltöztek, mintha forró nyár lenne. A kedvencem az a páros volt, ahol a fiú koszos gumicsizmában klaffogott be, a barátnője pedig mezítláb lenge nyári ruhában, majd ugyanígy sétáltak ki az utcára is, de nem volt rossz a raszta lány sem, aki gyapjú palástjában, túracipőjében, szoknyájában és vastag színes harisnyájában a „Hegylakó”-ból emlékeztetett Connor MacLeod skóciai szerelmére. A kocsma előtt az utcán bőrkanapé állt a járdán a dohányosok részére, néhányan abban bandáztak.



Itt ünnepeltük Atti szülinapját



Hatalmas vízpárát fújt az ámbráscet



A késői lefekvés ellenére reggel kiugrottam az ágyból, mert eljött a napja várva várt kirándulásunknak, hajóra szálltunk és ámbrás cetek keresésére indultunk. Ritka tökéletes időjárást fogtunk ki, tiszta, napsütéses időt, szél semmi, a víz is nyugodt volt így messzire el lehetett látni. Amikor megpillantottuk az első bálnát könnybe lábadt a szemem annyira gyönyörűen lebegett hatalmas teste a felszínen, nagyjából 15 méterre tőlünk. Időnként fejét megemelve vízpárát fújt a magasba, összesen úgy negyed órát időzött, majd egy kicsit lesüllyedt, aztán a vízből kiemelkedve fújt egy utolsót, végül nagyon lassan, hátát gömbölyítve, farok úszóját az ég felé ívelve újra alámerült. Ahogy lebukott, kisebb örvényt kevert, hátterében a havas hegyek figyelték útját. Elképesztő, hogy tüdővel lélegezve akár 3000 méter mélyre is leúszik, 45-60 perc lent töltött idő után jön pihenni a felszínre. Minden kétséget kizáróan a világ egyik legcsodálatosabb teremtménye és ezt leginkább akkor érzi az ember, amikor közelről találkozik vele. Ezután még két társával hozott össze a szerencse és egy sötét delfin is elúszott közvetlenül a hajónk mellett.



Így kezdi mélymerülését az ámbráscet



Teljesen elvarázsolt lelkiállapotban értünk vissza a kikötőbe, délután még elmentünk kirándulni az Ohau ponthoz. A tengerből hatalmas sziklák meredeztek, néhány helyen medencét alkotva a hullámzás által belemosott víztől. Ameddig a szem ellátott medvefókák és kicsinyeik henyéltek és játszottak. A picik a sziklamélyedésben ugráltak, néha akkora hullám csapott be hozzájuk, hogy azt hittem kisodorja őket, de állták a sarat, meg sem kottyant nekik. Néhány méterre innen az Ohau folyó torkollik a Csendes-óceánba, amiatt különleges ez a rész, mivel a fóka bébik följebb a sűrű erdőben, teljes biztonságban, az édesvízben egy vízesés alatti csendes medencében hancúroznak és nevelkednek, innen merészkednek apránként a nagybetűs életbe. Hatalmas élményekkel gazdagodva tértünk vissza Kaikoura-ba.



Lakóautónk mellett faltuk be a homárokat



A kisváros nagyon híres a friss homárjairól is, gondolkodtunk rajta, hogy vacsorára megkóstolunk egyet, de későre járt, így este beálltunk egy kempingbe és összedobtunk valami gyorsat. Reggel az ablakunkon bekopogott a szomszéd, aki amúgy állandóan itt él egy lakókocsiban és két főtt homárt hozott nekünk reggelire. Hajnalban fogta őket a másik szomszéd, aki mint kiderült minden nap ezzel foglalatoskodik, nagyon ritka már az igazi halászember az országban manapság. Elég bizarr kinézete volt ételünknek, tányérra tettük, kipakoltuk a kemping székünket, az asztalt és hozzáláttunk. Odakacsintgattak páran felénk, akik ott laktak, megmutatták, hogy kell felvágni és enni, majd elégedetten figyelték, ahogy életünk első homárját lakmároztuk.



Maori szobor



Aznap visszakanyarodtunk a Tekapo tó felé, részben amiatt, mert ott felejtettük Atti kalapját és a fotóállvány egyik alkatrészét Walternél, másrészt a Mount Cook Nemzeti Parkba igyekeztünk, ahová útba esett. Meglepődve álltunk a felhőktől szürke víz előtt, a hegyekből semmi sem látszódott, szerencsénk volt, hogy nem ez az egy napunk jutott Tekapo-ra. Már felesége, Zita is hazaért Svájcból, beugrottunk egy teára és ottfelejtett holminkért, útravalóul pedig kaptunk egy jó adag zergehúst.



Még este megkerestük azt a kempinghelyet, amit javasoltak túránk kiinduló pontjául, szakadó esőben vezettünk végig, azért akartunk odaérni, mert az előrejelzés szerint - bár nehéz volt elképzelni - szép időt jósoltak reggelre. Amikor megérkeztünk a Hooker völgybe, a pára miatt teljes homály borította a hegyeket, éjjel is hallottuk az eső kopogását a kocsi tetején. Reggel korán keltünk, kirántottam a függönyt, kerekre nyílt szemem a látványtól. Gyönyörű kék ég, élénk zöld erdő, világító hósipkák, melyeket a felkelő Nap fénye rózsaszínes árnyalatúra változtatott. Gyorsan megreggeliztünk, pakoltunk egy kis kolbászt és csokit a táskánkba és már indultunk is, hiszen az időjárás bármikor megváltozhat.



Úton a Mueller kunyhó felé



A Mueller kunyhót tűztük ki célul, amivel nyugodtan kalkulálhattunk egész napra, 780 méterről gyalogoltunk föl 1800-ra. Sétánk a Hooker völgyből indult, eleinte erdőben és bokros, füves területen haladtunk átlépkedve az olvadó hóból alakult kis patakokat. A Mount Cook, vagy maori nevén Aoraki, ami Új-Zéland legmagasabb hegye a maga 3754 méterével, mindvégig előttünk nyújtózott az ég felé, a völgyben két gleccsertó kéklett, a távolabbi felszínén hatalmas jégtömbök úsztak, az Aoraki előtt elterülő Mount Wakefield lábánál pedig a tavakat összekötő folyó tekergett.



Panoráma a Déli Alpokról, bal szélen emelkedik az Aoraki/Mount Cook

Dübörögve, félelmetes látvánnyal zúdultak le a lavinák

A fehér takarót elérve gyakran térdig süllyedtünk a hóba. Mivel nem volt előttünk nyom, Atti taposta az utat, így én könnyedén baktattam mögötte és sürgettem a meredekebb részeknél, mert nem voltam túl nyugodt a lavinák miatt, többször is kereszteznünk kellett kuloárokat. Igaz ezen a hegyen Atti szerint nem volt veszély, de a mellettünk fekvő, zord arcát mutató The Footstol-ról ötpercenként szakadt le hatalmas robajjal egy-egy hótömb. Félelmetes látványt nyújtott, ahogy a sziklafalakon megreccsent, majd dübörögve leomlott és gomolyogva, viharos erővel tört előre. A kunyhónál megebédeltünk, alig tudtuk rászánni magunkat, hogy elinduljunk lefelé, a panoráma marasztalt. Amikor visszaértünk a füves, fás szintre, megváltozott a kép, az egész utat elöntötte a víz, az olvadás miatt délutánra felduzzadt a patakok szintje és a kijárt ösvényt ellepte. Az autóhoz érve kiteregettük nedves ruháinkat és bakancsainkat, sötétedés előtt pedig átmentünk a Tasman völgybe megnézni a Tasman gleccsert és a tavában úszkáló jégtömböket. Az éjszakát még a nemzeti parkban töltöttük, majd reggel ismét borús időben indultunk tovább.



Marasztalt a hegyek látványa

 

Több méter vastag hótakaró borította a hegyeket,
háttérben a Footstol, melyről folyamatosan zúdultak le a lavinák



Tekapo tó és vadászat a déli Alpokban (2. rész)

Reggeli közben a nappaliból néztük a panorámát, a hegyek visszatükröződtek a Tekapo tavon. Gyorsan rápillantottunk indulás előtt az e-mailekre, Laraine és Paul küldött levelet. Megírták, hogy annyira furcsa hiányérzetük támadt, amikor kivittek bennünket a reptérre, mintha saját gyerekeiket búcsúztatták volna. Mielőbb szeretnének minket újra látni, így jövőre eljönnek pár napra Magyarországra, amikor hazalátogatnak Angliába. Nagyon örültünk neki, érdekes, hogy ők is így élték meg a találkozásunkat.



Alámosott füves sziklapárkányon tett ki bennünket a helikopter



Walterrel az időjárás előrejelzés borús kilátásait vettük számításba. Először a nyugati partra terveztünk menni a zergék miatt, de végig szakadó esőt jósoltak, így a Wanaka tóvidék közelében fekvő hegyek mellett döntöttünk. Volt egy olyan gyanúnk, hogy napszemüvegre és krémre itt sem lesz szükség. Bízva a jó szerencsében két és fél óra alatt odaértünk Wanakába, ahol helikopterre váltottunk és tíz perc alatt berepültünk a hegyekbe. Nagyon nehezen megközelíthető vidék, mivel különösen meredek és szakadékokkal tűzdelt. Szűkösen pakoltunk a vadkempinghez, a pilóta nevetett legszükségesebb holmijainkon, a borosüvegen, a kutyán és a száraztápon. Zöld dimbes-dombos legelők fölött haladtunk, a birkák apró pontokként látszottak a magasból, majd a sziklás hegyek felé vettük az irányt. 1200 méteren szálltunk le egy peremen, én Patchy-t fogtam a fűben guggolva, Walter és Atti a csomagokat pakolták, majd a batyukra hasalva igyekeztek a földön tartani, hogy a helikopter rotorja által kevert szélvihar ne vigye el őket. Megbeszéltük, hogy négy nap múlva jön értünk délelőtt, igazán a vadonban érezhettük magunkat egy szál sátorral a hónunk alatt.



Kilátás a táborhelyünktől



Körülnéztem és csak tátott szájjal ámultam a táj érintetlenségén, ilyen lehetett minden mielőtt az ember megjelent a Földön. Nem voltak kitaposott ösvények, a hegyeket vízesések és patakok vájta hasadékok választották el, a messzeségben ráláttunk a Wanaka tóra, bokrok, réti perje és dárdafű borították a talajt. Teljesen háborítatlan földre tettük a lábunkat, először önkéntelenül is finoman lépkedtem, nehogy kárt tegyek valamiben.



Sátorállítás villámtempóban



Kerestünk egy viszonylag egyenes területet, majd villámtempóban állítottuk fel új otthonunkat, mert szemerkélt az eső. Két külső huzatot is tettünk rá, számítottunk a nedves időre. Ahogy végeztünk elkezdett szakadni, de már bent voltunk fedél alatt. Kisebb-nagyobb gödrök azért akadtak a „szobában”, a legnagyobba, ami legalább 30 centis lehetett elhelyeztük az ételeket és a főzőt. A többi holminkat behajigáltuk egy sarokba, előkészítettük a fekhelyeket és kinyitottuk a kemping székeket, az elmaradhatatlan gázlámpást középre akasztottuk. Walter-nek itt sem kerülte el figyelmét a szelektív hulladékgyűjtés, minden típusnak külön szatyor dukált. Még az almacsutkát sem dobtuk el, semmi nyomot nem akartunk hagyni magunk után. Attival elgondolkodtunk a különbségen, hogy nálunk a falu másik végére kell szállítanunk a szemetet, mert nincs a környékünkön kuka, nemhogy szelektív, a lustábbak meg az erdőbe szórják, ahonnan zsákszámra szoktuk összeszedni. Itt Új-Zélandon az élet hozzátartozó része, hogy tisztán tartják a természetet. Ásót is vittünk magunkkal és kineveztünk egy szakaszt WC-nek, nem igazán tudtunk észrevétlenek maradni egymás előtt, amikor a szerszámot felkapva cikáztunk a bokrok között. Patchy-nek a sátor oldalában, kívül, de az esőponyva alatt jutott hely. Walter betette az ételét és egy kis zsákdarabot, jelezte, hogy az lesz az ő lakrésze. A kutyus gyorsan megértette, elő sem bújt kuckójából, amíg mi bent voltunk.



Fiatal zerge állt a sziklatömb mögött



Amikor elállt a zivatar kimentünk távcsövezni, azonnal láttunk jó pár zergét a környező sziklákon. Késő délután indultunk fölfelé, meredek hegyoldalon kaptattunk, szúrós, bökős bokrokon és dárdafüvön keresztül értünk egy nagyobb sziklatömbhöz a gerincen. Lassan, csendben emelkedtünk fel mögüle, amint kikukucskáltunk, ott állt előttünk öt méterre egy fiatal zerge. Kíváncsian fürkészett bennünket, még közelebb is jött, hogy jobban szemügyre vegyen. Távolabb sokáig figyeltünk még másik tizenegyet, elfeküdtünk a félig sáros, nedves fűben. Egyre többször nézegettem az órámat, aggódtam egy kicsit a lemenetel miatt, ám amikor eljött az idő, Walter ellátott jó tanácsokkal, így vidáman baktattam a sátor felé, meg voltam elégedve magammal. Este a sátor oldalán lévő gödörből előhalásztuk a gázfőzőt, meggyújtottuk a lámpást és nekiálltunk elkészíteni a vacsorát.



Walter vacsorát főz a sátorban



Az eső után előbújtunk nézelődni



Reggel kibújtunk menedékünkből, a térdig érő réti perje fűcsomókon még állt a víz. Tényleg nem száradt semmi a nyirkos időben. Kiültünk a kempingszékekre és távcsővel meg spektívvel kerestünk zergéket a sziklákon. Atti kérdezte tőlem, hogy én hová mennék, ha zerge lennék, jól körbenéztem, majd ráböktem egy pontra. Figyelgettük egy darabig a helyet, de nem láttunk ott semmit. Nemsoká elindultunk a hegyen, meg akartuk nézni azt a részt, ahol korábban láttunk egy zergét, csak messze lett volna késő délután megközelíteni. Az előző napi emelkedők és lejtők játszótérnek tűntek ehhez képest. A felfelé menet még csak hagyján, nagyon meredek volt ugyan, de csak szufla kellett hozzá, meg egy kis erő a bokorharchoz. Néha erősebbnek bizonyultak nálam, lassabban, mint a fiúk, de gond nélkül feljutottam mindenhová. Nagyobb fejtörést okozott a lefelé ereszkedés, ugyanis annyira meredek volt, hogy helyenként inkább szakadéknak mondanám és a teljes boldogságom kedvéért még csúszott is a sár és víz miatt. Ha nem lettek volna a bokrok, hogy néha megállítsanak, gyatyaféken száguldottam volna a hegy lábánál zubogó patakig. Csendben megjegyzem, a technikám sem volt az igazi, így a folyamatosan szitáló esőben egyre nyűgösebb lettem. Nedves volt minden, össze-vissza böktek a szúrós növények és masszírozták ruhámba a vizet.



A feljutás egyszerűbb volt, mint a lefelé menet



Ilyen túrán kárpótolni szokott a látvány és egy-egy jól sikerült fotó, vagy video sikerélménye, de ez nem az én napom volt. A lucskos fűben és nyirkos köveken feküdve egy gyönyörű zergét figyeltünk, a szemközti hegyoldal kiszögellésén állt egy szikla tetején. Hirtelen el is feledkeztem a kellemetlen külső tényezőkről, örömmel rögzítettem a kamerával, ahogy lépdelt és szökkent, a csúcson kiállva felénk nézett. Pont kilépett a felvételből, amikor Atti megszólalt, hogy lövi. Véletlen rántottam egy nagyot az állványon, amikor mozgását szerettem volna követni, mert nem lazítottam ki eléggé a kart, ráadásul a durranás hangjától is megijedtem, amitől még jobban elmozdult az egész berendezésem, meg sem találtam a kijelzőben újra a zergét. Lezuhant a völgybe. Atti teljes izgalomban figyelte amíg megállt, majd fél óra elteltével elkérte a kamerát megnézni mit vettem fel. A végét látta, amint ide-oda mozog a kép és azzal a lendülettel kitörölte a memóriából. Utána persze szánta-bánta, de ez nem változtatott a bánatomon, egyszerre voltam mérges és szomorú. Amíg Atti és Walter lementek a zergéért én fönt várakoztam, jobbnak láttuk, ha ott hagynak, esélyes lett volna, hogy belecsússzak a patakba a síkos köveken, illetve az utána következő sziklamászás az esőben sem hiányzott nekem igazán. Ücsörögtem a gerincen az esőben és búslakodtam, mert annyira tehetetlennek és igazságtalannak éreztem a helyzetet, hogy elveszett a felvétel és már soha senki nem tud másikat készíteni róla. Lefelé kedvetlenül ügyetlenkedtem, a hangulatom rányomta a teljesítményemre is a bélyegét.



Lépten nyomon patakok csörgedeznek a hegyoldalakban



Atti segíteni akart a pataknál való átkelésen, épp át akart ugrani egy árok fölött, aminek aljában rohant a víztömeg, de majdnem beleesett, az utolsó pillanatban megölelt egy bokrot és felcsimpaszkodva rá kimászott Walter mellé. Nagyon csúszott a talaj és a kövek az esőtől, végül én is rászántam magam, lendületet vettem. A túlpart széléig sikerült csak eljutnom, de elkaptak a grabancomnál fogva és kihúztak a fűre, ahol rögtön meg is kellett kapaszkodnom, mert újabb meredek emelkedő következett. Nagy nehezen visszaértünk a sátorhoz, délután már elő-elő bújt a Nap. A leveleken apró üveggolyóként csillogtak a vízcseppek, egymás után gurultak a földre. Nézelődés közben elaludtam a kempingszékben, jól esett kicsit felmelegedni. Atti keltett, hogy gyorsan nézzek bele a spektívbe, mert nem fogom elhinni, de a zergék pontosan az általam kiválasztott helyen legelésznek, ahová reggel mutattam. Közelinek tűntek, így elhatároztuk, hogy rájuk cserkelünk lefotózni őket, de csalóka volt a távolság, sokkal messzebb álltak, mint gondoltuk, nem bírtuk megközelíteni már őket. Sokáig gyönyörködtünk bennük, aztán lementünk a sátorhoz vacsorát főzni. Walter zokniban megcsúszott a vászon padlón, ahol nagyon lejtett és leborította a forró vizet a gázfőzőről. Szerencsére nem sok folyt ki, mert elkapta, de megégette kicsit a kezét. Ezután kivonultam a szokásos esti fürdéshez, ami miután vizünk nem volt abból állt, hogy amint az eső abbahagyta két perce, kiszaladtam a sátorból, nedves törlőkendővel átdörzsöltem magam, utána magamra borítottam a hintőporos dobozt. A túrák során nagyon megizzadtunk, de a körülményekhez képest ezzel a módszerrel tisztának éreztem magam és kényelmesen bújtam a hálózsákomba.



Szinte folyamatosan esett az eső, csak percekre hagyta abba



Egész éjjel ömlött az eső, így napunk nagy részét várakozással töltöttük, délután elindultunk a hegyre, újabb zergék keresésére. Egyre síkosabbá vált minden, a kitett, keskeny, egy lábnyomnyi ösvényeket most sem díjaztam, kifelé is lejtettek és mellettünk legtöbb helyen a meredek hegyoldal szédített. Nem volt ajánlatos figyelmetlenkedni. Az első nap bejárt területen túráztunk, kicsit tovább jutottunk annál a sziklánál ahol a fiatal zergét megláttuk, de akkor a gerincen egyensúlyozva az erős szélben úgy döntöttem nem megyek tovább.



Átázott minden ruhánk, bottal tartottuk egyensúlyunkat
a csúszós terepen



Szélárnyékba vonultam és letáboroztam egy bokron, hátha megúszom a nagy sarat. Leültem és türelmesen vártam, amíg Atti és Walter megmásztak még két csipkés ormot. Egyre erősödött az eső, vízhatlan ruháim lassacskán megadták magukat. Kiterítettem az esőkabátomat, hogy a hátizsákomat védje, úgy kuporogtam alatta, de hiába, a nagy pára miatt folyt a víz belsején is. Amikor már eléggé fáztam felkeltem, tettem néhány erőltetett mozdulatot, hátha felmelegít. A szemközti hegygerincen megpillantottam egy gyönyörű zergét ballagni, akkor bukkantak elő Attiék is a domb mögül. Elmesélték, hogy sokáig bírálgatták, öreg és szép trófea lett volna, de nőstény lévén feltételezték, hogy vemhes lehet. Atti úgy érezte, hogy ilyen kétségek között, jobb ha meghagyja őt a hegynek. Pont jókor érkeztek hozzám, éppen nem fagytam meg, lefelé menet pedig már úgyis gyorsan kimelegedtem a megcsúszástól való félelemtől. Minél többet gondoltam rá, annál rosszabb lett, próbáltam elhessegetni a fejemből, de mindjárt eszembe jutott újra, amikor lehuppantam a sárba. Szerencsére azért mindig akadt egy-két fűcsomó, amit elkaphattam, így apránként leevickéltem a sátorig. A fiúk is megcsúsztak párszor, de őket nem zavarta. A sátorban gyorsan felvettük maradék száraz ruháinkat és mivel pulóverünk már nem maradt, bebújtunk a takaróba.



Összepakoltuk a sátrat, hűlt helyünk se maradt



Reggel szerencsénkre éppen elállt az eső, amikor összepakoltunk és elcsomagoltuk a sátrat. Kihordtuk mindenünket egy esővíz által kimosott szakadék szélére, ide vártuk a helikoptert. Amikor megérkezett ráfeküdtünk felszerelésünkre, hogy ne sodorjon le semmit a rotor által kevert hatalmas huzat, aztán hamar betettünk mindent a csomagterébe és már emelkedtünk is fölfelé. Walteréknél a Tekapo tónál rendbe szedtük magunkat, már nagyon jól esett a fürdés, bár amit soha nem fogok elfelejteni az a tusolás, amit Nepálban, Mukhtinat-ban ejtettünk meg kilenc nap után. Elintéztük a lakóautó bérlésünket, reggeli után pedig Walter visszavitt minket Christchurch-be.

Visszafelé úton a Pukaki tó mellett megálltunk egy pillanatra



ÚJ-ZÉLAND - Tekapo tó és vadászat a déli Alpokban (1. rész)

Sok gondolat cikázott a fejemben, miközben a levegőből figyeltem a Nagy Fehér Felhő országát. A déli Alpok havas hegycsúcsai fölött szeltük az eget, bennem motoszkált még a búcsú hangulata Loraine-nel és Paul-lal. Olyan érzésem volt, mintha már régebbről ismerném őket, egyáltalán nem tűnt idegennek a társaságuk. Észrevettem magamon, hogy sokkal érzékenyebben fogom fel az emberi kapcsolatokat, mint korábban és nehezemre esik néha az elválás. Egyre közelebbről láttam a földet, egész gyorsan vert a szívem, szinte hihetetlennek tűnt, hogy hamarosan beteljesedik gyermekkori álmom. Közeleg a hazatérés napja és még csak mostanában kezdem felfogni azokat az élményeket, amiket Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában szereztünk. Beugrott milliónyi apró pillanat és életkép, amiket már sosem fogok elveszíteni, bennem élnek folyamatosan. Új-Zéland talajára lépve kíváncsiságom mellé hatalmas nyitottság társult, hiszen ez az a világrész, ahol régi visszatérő álmomban már többször jártam, mindig a zöld hegyek között lebegve, fölülről láttam a tengert. Nagyjából nyolc éve fedeztem fel véletlenül, hogy pontosan melyik tájról van szó, azóta tudtam, hogy egyszer eljövök.



Hatalmas legelőkön élnek a birkák



Christchurch-ben a reptéren Walter várt ránk, vele töltöttük az első hetet vadászattal. Egy igazán nyitott szívű és természetszerető ember, az első perctől kezdve nagyon szimpatikus volt számunkra. A Tekapo tónál lakik feleségével Zitával, már több mint húsz éve költöztek ide Svájcból, gyermekeik is itt nőttek fel. Útközben sövénnyé nyírt fenyőfák mellett haladtunk, furcsán néztek ki a tetejük nélkül, otthon akkor szoktak szegények így csúfoskodni, ha valaki lelopja a csúcsukat karácsonyra. Az élénkzöld legelőkön marhák, birkák falatoztak, nagy kiterjedésű farmokon tartják őket, a szarvasokat viszont viszonylag kicsi bekerített területeken nevelik. Elég érdekes adat, hogy a négymilliós lakosság mellett negyven millió birka él az országban.  A sík területeken inkább a húsért tenyésztik, itt van bőven ennivaló, így elég kerekded mindegyik, a gyapjú kevésbé jó minőségű, inkább csak zoknit és szőnyeget készítenek belőle. A dombvidéken és hegyekben kevesebb a fű, viszont az itt élő merino birkák elsődleges értéke a gyapjú. Sok pici bárány szaladgált anyja körül, hamar alkalmazkodniuk kell, mivel miután megszületnek nem segít nekik, egyedül kell boldogulniuk. Amelyiknek nem sikerül elpusztul, ők már-már úgy élnek, mint a vad.



A Tekapo tó és a déli Alpok, Walterék házából nézve



Walterék háza közvetlenül a Tekapo tó partján áll, az óriási ablakokból rálátni az egész vidékre. Ennyi utazás után azt hittük, hogy csupán egy táj már nem hoz lázba, de tévedtünk. Gleccser és forrásvíz elegyedik a tóban, színe egészen világoskék és tejes hatású. A mi oldalunkon színes virágok és dús fű tarkította az utcákat, míg a többi részén havas hegycsúcsok ölelik körbe. Zita éppen Svájcban volt, így hármasban beszélgettünk sokáig a kisváros éttermében, és néztük a kivetítő előtt drukkoló helyiekkel a rugby világbajnokság döntőjét, amit Új-Zéland megnyert Franciaország ellen.



Kőtemplom a Tekapo tó mellett



A gelccservíztől ilyen türkízkék a tó színe



Reggeli közben átnéztük az időjárás előrejelzést, ami elég változónak bizonyult. Ezután gondosan bepakoltunk az autóba és hagytunk egy kis helyet Walter kutyájának, Patchy-nek is, aki egyébként egy pointer és labrador véletlen találkozásából született. Nagyon okos és szeretetre méltó kis jószág, épphogy csak nem beszélt. Dugig zsúfolva a terepjárót elindultunk a McKenzy tartomány másik gyöngyszeme, a Cass völgy felé, ahol a Gyűrűk Ura című film néhány részletét is forgatták. A völgyet meredek hegyek szegélyezték, szürke moréna lejtők tarkították a barnás, sárgás oldalakat, a havas gleccserekről pedig vízesésszerűen csobogott a víz a mederbe, ahol a napfénytől úgy tűnt, mintha ezüstfonalak tekeregnének egymást keresztezve.



Sokszor kereszteztük a folyót



Sokszor kénytelenek voltunk átgázolni a sebes sodrású ereken, mert más út nem vezetett ahhoz a menedékházhoz, ahol az elkövetkező napokat töltöttük. Már láttuk a kunyhót, amikor az utolsó átkelések egyikénél elakadtunk a folyóban. Küszöbig süllyedtünk a laza kavicsos talajon. Walter kiugrott a kocsiból a dermesztően fagyos vízbe és térdig gázolva benne elkezdte lapátolni a kerék elöl a hordalékot. Atti is kiszállt, ő a partról adogatta neki a nagyobb köveket alátámasztásnak. Én is ki akartam mászni, de a sok csomag mellett az én súlyom már nem számított, így csak kiültem a lehúzott ablakba és onnan figyeltem az eseményeket. Walter már combig átázott, kezdtem aggódni, hogy túl sok időt tölt a hidegben, de végül sikerült kierőltetni a járgányt a szárazföldre és néhány perc alatt megérkeztünk. 

A hátsó kerék gyakran a levegőbe került,
egyre mélyebb és erősebb sodrású vízeken kellett átkelnünk



A pléh házikó a Cass völgyben fenyők védelmében áll



A pléh házikót hetven éve építették és ugyanakkor ültettek mellé fenyőfákat, azóta erdőként védenek az időnként ordító széltől. Több hasonló menedék áll a völgyben, elsősorban a pásztoroknak készült, akik a birkanyájakat hajtják le gyapjúnyírásra a hegyekből. A bejárat előtti tornácra kipakoltunk mindent az autóból, majd berendezkedtünk. Emeletes ágyak álltak félkörben a nyolc férőhelyes szobában, lestoppoltam a nekem legszimpatikusabbat és ráhajigáltam a hálózsákom meg az ágyneműket. Középen a nagy faasztalra Walter még abroszt is hozott, elképesztő mikre nem gondolt. A helyiség másik végében egy szabad tüzelésű kandalló, az ajtó mellett pedig egy mosogató jelentette az összkomfortot. Egy kisasztalra pakoltuk gázfőzőnket, amin a vacsorákat készítettük, az ételeket műanyag ládában hagytuk, azt neveztük ki hűtőnek. Áram ugyan nem volt, de amúgy sem kellett több hideg, éjszakánként így is eléggé lehűlt a levegő.

Összkomfort a kunyhóban



A ház oldalánál egy fatüzeléses vízmelegítővel tudtunk fürdővizet csiholni a tusolóban, viszont a pottyantós WC-t kicsit messzebb állították fel. A mellettünk csörgedező hegyi patak vizét használtuk mindenhez, itt Új-Zélandon szinte minden iható tisztaságú a természetben. Az ajtót nyitva hagytuk, hadd szellőzzön ki bentről az égett fa és dohos levegő egyvelege. Gyorsan összecsomagoltuk a hátizsákunkat és elindultunk felderíteni a környéket. Nem másztunk fel a hegyre, csak a mederből távcsöveztünk fölfelé. Atti helyszűke miatt nem tudta elhozni otthonról a saját távcsövét, Walternak egy régi kiszuperált darabja volt tartalékban, így ezzel kellett beérnie. Folyton azzal ugrattam, hogy remek a színházi kukkere, ő meg csak bosszankodott, hogy nem lát semmit vele. A nagyítása is csak harmincas volt, még hajdanán letört az egyik nézőkéje, és a végein fekete szigetelőszalag lógott róla cafrangokban.



A mederből távcsövezve kerestük a tahr-okat,
beült egy felhő a völgybe



Ettől függetlenül az első délutánon is láttunk tahr csapatokat, illetve egy egyedül ballagó albínó példányt. Ez nagy ritkaságnak számít, de úgy tartják nem hoz szerencsét az elejtése, így csak megfigyeltük. Sötétedésre értünk vissza a lakba, fellógattuk az asztal fölé a gázlámpást, megfőztük a vacsorát és borozgatás közben beszélgettünk. Még mindig szellőztettünk, na nem mintha melegünk lett volna, csak a bent ragadt szagokat akartuk kiengedni. Amennyi távozott, annyi moly jött helyette. Érdekes egy állat az éjjeli lepke, sötétben szeret élni, mégis a lámpa fényére hajt. Sosem fogom megérteni őket. Lefekvés előtt becsuktuk az ajtót, Patchy-t is beengedtük ne fázzon, Atti ágya mellett szendergett.



Duzzadtak az erek a völgyben, minden nap átrendeződött a kép,
olyanok voltak, mint egy ezüstfonal



Éjszaka hallottuk az eső kopogását a tetőn, ez sajnos reggelre sem változott. Nem akartuk mindjárt a túra elején szétáztatni minden holminkat, mert ami egyszer itt vizes lesz, az is marad, így nem vágtunk neki a gyaloglásnak. Autóval járkáltunk a mederben, a vízszint jócskán megemelkedett, egyre kacifántosabbá változtak az ágak, az eső miatt még több hó olvadt le a hegyekből. Walter és Atti a kocsiból távcsöveztek én jobb híján az ablakon lecsorgó cseppeket bámultam. A hegyek felhőbe burkolóztak, olyan gyorsan szaladtak a pamacsok, mintha gyorsított felvételt láttunk volna. Lassacskán elszunyókáltunk mindannyian a kocsiban. Amikor alább hagyott a mindent áztató zuhany, Walter kiszállt, hogy kiengedje Patchy-t nyújtózkodni. Meg kellett kapaszkodnia az ajtóban, mert időközben úgy feltámadt a szél, hogy majdnem elpenderítette. Estére már nagyon untuk a kocsiban való várakozást, bár én nem sokat voltam ébren, olyan kellemes álmaim voltak, hogy mindig visszahunytam a szemem és újra elaludtam. A kunyhóban Walter meggyújtotta a gázlámpást, először mindig csak pislákolt, aztán hirtelen fellobbant és sárgás fénye bevilágította a szobát. Töltöttünk egy pohár finom vörösbort és vacsora közben megvitattuk a világ nagy dolgait. Patchy meghúzta magát a lábunknál, reggelig meg sem moccant. Éjszaka még lehetett hallani a szemerkélést, viszont gyönyörű napsütésre keltünk.



A kunyhó előtt állva gyönyörű kilátás nyílt a völgyre



Kiballagtam a tornácra, arcomat jólesően melegítette a Nap, végignéztem a völgyön, azonnal megállapítottam, hogy gyalog fogunk aznap közlekedni, az autónak nincs esélye. Cseppet sem bántuk, sőt igazából erre vártunk már Attival régóta, hogy végre a hegyekben túrázzunk. Egy füves dombra kaptattunk fel, sok tahr-t láttunk menet közben, majd a tetején a kilátásban gyönyörködtünk. Elhevertünk a fűben, már teljesen száraz volt. Megebédeltünk, utána pedig elbóbiskoltunk.



Egy füves dombra kaptattunk fel



Havas hegyek, a kanyargó folyó, amit a gleccserek táplálnak,
moréna lejtők és felhők



Annyira élveztem ezeket a nyugodt napokat, ritkán hagy az ember időt arra, hogy igazán átéljen egy hangulatot és egy elképesztően szép táj álomba ringassa. Nem is gondoltam semmire, csak néztem az úszkáló felhőket, a havas hegycsúcsokat, a hosszú moréna lejtőket, a meredek füves dombokat, a kanyargó folyóágakat és az egyre nagyobb teret nyerő kék eget. Ahogy hanyatt feküdtem szemembe sütött a Nap, így egyre jobban hunyorogtam, míg végül teljesen becsuktam, aztán már csak Walter hangját hallottam, hogy indulunk, mert lassan lejönnek a tahr-ok a völgy felé legelni.



Patchy mindig a közelünkben hízelgett



Atti is élvezte a nyugalmat, ahogy közeledünk az út vége felé,
úgy fogynak lapjai naplójában



Észrevettünk egy nagy csapat tahr-t



Lefelé menet nem akartam reklámozni, hogy mennyire rutintalan voltam, elfelejtettem leragasztani a lábam és feltörte a bakancs az ujjaimat pár perc alatt. Nagy köveken egyensúlyoztunk, mindig rám kellett várni, mert sántikáltam. Muszáj volt megállnom és leragasztani, mert nagyon lassított az amúgy sem gyors tempómon és vert a víz a fájdalomtól. Leértünk egész a házikónkig, onnan folytattuk az utat más irányba. A folyót többször is kereszteztük, volt olyan rész, ahol a túrabotot a közepére szúrva át tudtunk lendülni a túlpartra, de ahol nem volt más választás, ott a bokáig érő vízben átgázoltunk. Észrevettünk egy nagy csapat tahr-t, sokáig figyeltük őket. A bakok bundája hosszú és a barnától a szőke árnyalatig minden szín megtalálható szőrében, mozgás közben úgy lobogtatja a szél, mint egy palástot. Különlegesen szép állat. Az öregebbeknek jobban elválik a világos szakálla a sötétebb hátsó részektől.



Gyönyörű tahr csapat



Meglapultunk a kövek között, vártuk, hogy közeledjenek, nagyon óvatosnak kellett lennünk, mozogni nem lehetett és vigyázni kellett a csillogó tárgyakkal is, mert amint valami szokatlant észlelnek, újra felvonulnak a magasba. Minden terv szerint alakult, azzal a kivétellel, hogy egy hegylábbal odébb értek le, így át kellett futnunk egy bokaforgató terepen. Amikor már megfelelő távolságba értek, elkezdtem őket videózni, Atti pedig célozni. Gyönyörűek voltak egytől egyig, viszont az egyikük sántított valami miatt, így Atti mellette döntött. A lövés után érdekes módon a többiek nem riadtak el, csak néztek, nem is értették mi történt, később indultak el fölfelé. A köves területet elhagyva bokrok között préseltük át magunkat, hogy odajussunk Atti zsákmányához. Igyekeztünk, mert kezdett sötétedni, lefelé jövet már fejlámpával botorkáltunk. Már előre vártam azt a részt, amikor át kellett lendülni a folyón, ott térdig ért volna, ráadásul olyan erős sodrása volt, hogy alig bírtam leszúrni, az amúgy nagyon erős, manuka fából készült botot. Nem akart megakadni, az áramlat folyton ki akarta tépni a kezemből, vagy ötödik próbálkozásra sikerült biztos pontot találnom. Elég szélesnek láttam a medret, lendületet nem tudtam venni, mert már szintén egy csúszós kövön álltam a sekélyebb vízben, igencsak hideg lett volna a fürdéshez, úgyhogy összeszedtem magam és ugrottam. Szerencsére Walter rántott a kabátomon egyet, amikor közeledtem, mert épp a szélét csíptem el a szárazföldnek és már kezdtem hanyatt dőlni. Miután visszaértünk a pléh kunyhóhoz, begyújtottunk a vaskályhába, ami a forró vizet készítette és három nap után végre megfürödtünk.



Patchy-t csak Walter tudta fegyelmezni,
belőlem mindig bohócot csinált



Reggelre újra átrendeződött a meder, de még nem bírtunk volna kijutni a völgyből, vártunk még egy napot, reménykedtünk, hogy megússzuk eső nélkül és lejjebb apad kicsit a szint. Walter felajánlotta Attinak, hogy lőhet egy nőstény tahr-t is, de legnagyobb örömömre úgy döntött, inkább csak fotózzunk. Boldog volt, hogy egy beteg állatot tudott kiválasztani és nem is vágyott másikra. Ettünk pár falatot, aztán egy darabig a terepjáróval mentünk, majd ismét a vízen át, az előző napi helyre túráztunk. Egyszer csak megpillantottuk a fehér tahr-t amelyikkel érkezéskor találkoztunk. A tüskés bokrok között nagy harcot vívtunk, hogy megközelítsük, Walter is szerette volna felvenni, hiszen nem mindennapi látvány. Amint lehajtotta fejét szaladtunk a kövek között, majd lapultunk és hasra vágtuk magunkat. Nagyon élveztük, teljes beleéléssel kúsztunk-másztunk, eszembe jutott, amikor gyerekkoromban bunkeres-területfoglalósat játszottunk. Már nagyon közel voltunk, de a tahr megbújt a bozótban, nem láttuk, mert annyira sűrű volt, csak tudtuk, hogy ott van a közelben. Ekkor Patchy meglátott egy oposszumot és bár tudta, hogy nem szabad, de utána eredt és átbukott a gerincen, ahol a tahr rejtőzködött. A kutya vonyított néhányat, mi játékunkat abbahagyva mindenen átgázolva futottunk felé, mi baja lehet. Az albínó tahr persze rögtön észrevett és elszaladt, Walter nagyon mérges lett, pláne, hogy az oposszum komoly sérülést is okozhatott volna neki, könnyen megvakítja a karmával, vagy megmérgezi, mivel itt az igen vitatott 1080 nevű méreggel irtják őket, mert állítólag TBC-t terjesztenek. Így saját érdekében büntetést kapott, bár nagyon sajnáltuk, tudtuk, hogy okos kutya és meg fogja jegyezni. Mellső lábát nyakörvébe dugta, úgy kellett ügyeskednie hazáig, amikor a kocsihoz értünk nem szállhatott be. Láttam, hogy ezen lepődött meg igazán és amikor áthaladtunk egy birkatelelő kerítésen, a kaput is becsukta előtte. Ott hagytuk. Észrevettem, hogy Walter azért másodpercenként leskelődik a visszapillantóba, de nem lassított. Patchy nagyokat tud ugrani, ezt is megoldotta valahogy, mert nem sokkal maradt le tőlünk. Amikor megérkezett Walter kiszabadította a lábát és megetette, de a teraszon megkötötte és kint kellett aludnia. Lerítt gazdája arcáról, hogy ő is sajnálja, de meg akarta óvni a későbbi problémáktól, másrészt vadászkutyaként nem követhet el ilyen hibát. Este újra a szokásos borozgatás, vacsora, beszélgetés és kályhabegyújtás következett a fürdéshez.



Kihurcolkodtunk a tornácra



Hajnalban összepakoltuk minden holminkat, kitakarítottunk, majd kihurcolkodtunk a tornácra, felkészültünk az indulásra. Walter bosszankodva jött elő a ház mellől, akkor vette észre, hogy este rajta felejtette a gyújtást és lemerült az akksi. Megpróbáltuk betolni egy kisebb lejtőn, de nem indult. A dombon fölfelé meg sem tudtuk mozdítani, így kezdődött az agyalás. Atti kitalálta, hogy üssünk le egy vasdarabot a földbe, kössük hozzá a vontató hevedert és az emelővel centinként próbáljuk rövidebbre fogni a távolságot. Másfél óra alatt sikerült is az emelkedőre könyörögni a járgányt, de igazából csak sok hűhó volt a semmiért, mert a hosszabb szakasz sem segített a betolásnál, nem indult el a motor. Ekkor jött a végső megoldás, műholdas telefonon kértünk segítséget. Amíg nem érkezett meg a felmentő csapat, Attival nyulakat kerestünk, Patchy hajkurászta őket, én kameráztam, Atti pedig lőtt, háromból hármat. Néhány óra elteltével Tekapo-ból hoztak bika kábelt és életet leheltek a terepjárónkba. Bepakolásztunk, majd a vízállás miatt kicsit izgulva elindultunk végre visszafelé. Helyenként nagyon mély sodrásban haladtunk, nem is szólt együnk egy szót se, hagytuk Waltert koncentrálni. Egyszer majdnem elakadtunk, az autó eleje kicsit följebb állt, a hátulja lógott és elkezdett kaparni a kavicsos mederben. Letekertem az ablakot, hogy felmérjem a helyzetet, pont a meder közepén álltunk, nálam ajtóközépig ért a víz. Walter mérgében adott egy nagyobb gázfröccsöt és ennek hála a kocsi kiugrott a partra. Innen már sima ügy volt a faluig, este az időjárás előrejelzést böngésztük, hogy megtervezzük a zergevadászatot, amihez más területre kellett utaznunk.