Búcsú Ausztráliától

Táskánkat megszereztük az első napunkon talált szálláson Sydney-ben, majd ahogy néhány napja megígértem a teaházban, felhívtam Laraine-t, és megbeszéltük, hogy másnap meglátogatjuk őket. Beszaladtunk a közértbe néhány holmiért és az itt szokásos önkiszolgáló pénztárnál fizettünk. Ez azt jelentette, hogy önállóan lehúztuk a vonalkódot és kártyával fizettünk, anélkül, hogy bárki ellenőrizte volna. El sem tudom képzelni, hogy ilyen otthon működni tudna visszaélés nélkül.



Laraine és Paul társaságában



Kora délután idős barátaink felvettek minket a hostelnél, súlyos batyuinkat bepréseltük a csomagtartóba és néhány tengerparti kilátót útba ejtve megérkeztünk Gelead-be. Egy nyugdíjasoknak kialakított lakónegyedben élnek, az egész látvány elég futurisztikus volt, annyira igényesen és szépen kialakított kertes házak és utcák alkották, mintha csak makett lett volna. Tartozik a házakhoz egy uszoda és közös klubház is, ahol rendszeresen összejönnek beszélgetni, játszani az idősek. Még aznap délután beugrottunk néhány percre, Paul bemutatott bennünket a többieknek, aztán a meglepően modern és elegáns kialakítású otthonukban töltöttük az estét. Hihetetlenül kedvesek és barátságosak voltak, úgy vártak és fogadtak bennünket, mintha az unokáik lennénk. Vacsorára meghívták néhány barátjukat, egyikükről kiderült, hogy magyar származású, bár a nyelvet sajnos már nem beszéli. Vidám hangulatban telt az este, mindenki viccelődős kedvében volt és ugratták egymást minden aprósággal. Laraine Angliából költözött Ausztráliába 40 éve és Paul-lal 30 éve boldog házasságban élnek. Négy gyerekük és kilenc unokájuk van, sokat meséltek róluk. Amikor Laraine beszélt, Paul folyton kommentálta valami poénnal, kifigurázva párját, aki mindig oldalba legyintette olyankor, aztán összemosolyogtak, mintha még mindig friss szerelmüket élnék. Mosolygós és melegszívű emberek, sokáig beszélgettünk, annyi mondanivalónk volt egymásnak, hogy csak akkor feküdtünk le aludni, amikor már mindenki hunyorgott és szinte lefordultunk a kanapéról.



Paul mindig mulattatta a társaságot



Reggel kirándulni mentünk a tengerpartra, sétáltunk a Sea Cliff hídon, ami nemrégiben készült el, ugyanis a régi utat meg kellett szüntetni a sok kőomlás miatt. Rögtön eszembe jutott, amikor Ecuadorban órákat vártunk Banos közelében az aszfaltra hullott sziklák miatt. Paul meghívott bennünket ebédre a parton, majd délután újra náluk folytattuk a beszélgetést. Este egy rég tervezett koncertre mentek, ránk hagyták a házat, elképesztő bizalmat mutattak felénk. Gyerekkoromban mindig csodálkozva álltam otthon, amikor apu beállított egy vadidegen vendéggel, akivel az utcán megismerkedett. Összebarátkoztak, majd megvendégelte őket nálunk. Többen jó barátaink lettek, de sajnos előfordult, hogy csalódtunk, úgy látszik mi kapjuk vissza az élettől, amit édesapám adott másoknak. Az élet különböző területein megtapasztaltam már, hogyha valakinek segítettem, vagy szeretetet adtam, azt duplán kaptam vissza a sorstól. Azt hiszem a leglényegesebb az egészben, hogy nem szabad soha ugyanattól az embertől várni a viszonzást, csak bízni az univerzumban és később beigazolódik miszerint előbb-utóbb minden tettünk visszatér hozzánk. Laraine és Paul évente hazalátogatnak Angliába, így megígértettük velük, hogy jövőre az októberi látogatásukkor hozzánk is eljönnek. Hajnalban kifuvaroztak minket a reptérre, majd érzékeny búcsú után elhagytuk Ausztráliát.

Lakóautóval Darwintól Sydney-ig

Darwin központjában sétálva nem találtuk a helyünket, mindketten feszülté váltunk. Atti a farmon érezte először az út során, hogy szívesen ott maradna hosszabb időre, én sem bántam volna legalább még egy hetet. A várossal nem volt gond, csak egyszerűen nem érdekelt, körülnézni sem volt kedvünk. Nyomasztott az is, hogy semmi aktívat nem tudtunk kitalálni, kicsit olyannak tűnt, mintha el kéne ütni az időt, amíg Új-Zélandra nem érünk. Bármilyen ötlet felmerült, a végén rájöttünk, hogy ezt otthon is lehet, csak tizedannyiért, így már rögtön nem tűnt úgy, hogy érdekes, egyáltalán nem állt arányban számunkra az értékével. Be akartunk nevezni egy autó eljuttatására Perth-be, ezt néztük ki utazásnak, ugyanis az a lényege, hogy naponta 5 dollárért megkaptuk volna a kocsit, még üzemanyag hozzájárulás is jár hozzá, egyetlen hátránya, hogy gyorsnak kell lenni, időhöz van az ember kötve, de épp előttünk vitték el a járgányt… Lógó orral kullogtunk az utcán, mint a kitett kutyák, aztán hirtelen megláttunk egy hirdetést. Lakóautó! Felcsillant a szemünk, ráadásul különleges kedvezményt kínáltak, így egyben megoldódott a szállásproblémánk is. Nagyon megtetszett, hogy kipróbáljuk ezt az életstílust, úgy döntöttünk az összes hátralévő időt, azaz három hetet így töltjük. Újra lelkesen készülődtünk a következő napra és felszabadultunk a ránk telepedő fojtogató hangulatból. Végre megint azt csináltuk, amit csak akartunk.



lakásunk 20 napon keresztül



Reggel már korán felébredtünk, összekaptuk a cuccunkat és megszereztük guruló lakásunkat. Nem egy mai darab, de minden igényünket kielégítette. Kemping felszerelést is kaptunk hozzá, kinti asztalt, székeket, edényeket, ágyneműt, törölközőt, tisztítószereket. A vezető fülkét függönnyel lehetett elválasztani a lakrésztől, amiben volt hűtő, mosogató víztartállyal, két kis szekrény, gáztűzhely, kanapé asztallal, ami ággyá alakítható és nem utolsó sorban elég magas ahhoz, hogy fel bírjunk állni bent, sőt a két tetőtéri belső csomagtároló is kényelmessé tette a pakolást. Még egy kellemes meglepetés ért, USB csatlakozón keresztül a saját zenéinket hallgathattuk az autórádióból. Bevetettük magunkat egy áruházba és nagybevásárlást tartottunk, mint otthon. Hú de rég csináltunk ilyet! Kigondoltuk miket főzzünk és beszereztünk mindent jó előre, pláne, hogy a tervezett útvonalon nem sok lehetőség lesz utánpótláshoz jutni. Kifejezetten élveztük az előkészületeket, feltöltöttük a hűtőt és nekivágtunk az előttünk álló durván 5000 kilométernek.



Zebra pintyek az egyik pihenőhelyen

Út közben nem sok minden történt, mégis feldobott hangulatban töltöttük, szólt a zene és énekeltünk, nevettünk mindenen. Éjszakára egy régi, használaton kívüli repteret választottunk szállásul, a kifutó pályán leparkoltunk, kipakoltuk a kemping felszerelést és megfőztük a vacsorát. A döglesztő hőség miatt Atti kénytelen volt nyitva hagyni az ajtót, így viszont száz számra özönlöttek be a szúnyogok, molylepkék és muslincák. Szidtam a nagy ötlete miatt, mert sorra hullottak bele a főztömbe, bár tudtam, hogy másképp viszont nem lehetett volna kibírni odabent, így is 36 fokot mutatott a hőmérőnk és állt a levegő. „Hunyjuk be a szemünket és úgy falatozzunk” javaslattal tálaltam az ételt, majd hezitálás nélkül megettük. Ezután fél órás hessegetés után sikerült a betolakodókat kiüldözni „lakásunkból”, ennek ellenére nem sokat aludtunk, mivel a meleg éjjel sem csökkent. Meg sem moccantam mégis patakokban folyt rólam a víz, az autó sem tudott lehűlni, forró volt az oldala és a padló is.



A Catherine szurdoknél



Már a felkelő Nap sugarai is elviselhetetlennek tűntek, így hajnalban indultunk a néhány kilométerre lévő Katherine szurdokhoz. Egy rövidebb túraútvonalon sétáltunk végig, a part két oldalán emelkedő sziklák visszatükröződtek a folyóban, ami aztán kitörve a kövek szorításából, dús erdővel a szélén kanyargott tovább. A tájat egyébként többnyire csak bokrok és fű borították, így semmi árnyékra nem számíthattunk sétánk során, táblán jelezték az aznapi 45 fokos várható hőmérsékletet. Először nem akartam hinni a szememnek, de visszafelé jövet már igencsak vártuk, hogy lemártózzunk a folyóban. Szinte futólépésre váltottunk, amikor megpillantottuk végre a vizet, nem sokat gondolkodtunk, elhittük, hogy biztonságos, állítólag a parkban nagy erőfeszítéseket tesznek a krokodilok távol tartásáért ezen a szakaszon.



Lakóautók gyöngye... Szerencsére nem a miénk.
Sok elhagyott roncsot láttunk az út mellett.



A délután vezetéssel telt, a táj nem volt túl változatos, alacsony fák, bokrok, vörös föld és elütött kenguruk jellemezték. Autóval alig találkoztunk, ha nagy ritkán valaki szembe jött, mindig integettünk egymásnak, kihaltnak tűnt minden. Egy útszéli kempingben álltunk meg, újra előadtuk a főzős és szúnyog kikergetős programot, azzal a különbséggel, hogy a vacsoránál bevetettük a Nepálban ellesett taktikát, vagyis a lámpa mellé akasztottunk egy levelekkel teli faágat, így oda telepedtek a rovarok, nem a tányérunk köré. Egyedül a legyeket nem sikerült átvágni, nem győztük hajtani őket.



Devils Marble



Reggel lekanyarodtunk a Devils Marbles-hez, hasonló lekerített formák, mint Pákozdon az ingókövek, csak nagyobbak és több van belőlük. Szétszórtan helyezkednek el a végeláthatatlanul sík sivatagban, ami nagyon érdekes, hogy itt viszonylag ritka a nyílt homoktenger, többnyire kisebb bozótok és kórók borítják. Azonnal késztetésünk támadt felmászni a tömbökre, úgy néztek ki, mint régen a mamáék pincéjében a kupacba gyűjtött krumpli, némelyik véletlenül kettévágva a kapával.



Azonnal késztetésünk támadt felmászni a tömbökre



Gyorsan fotózz, mert már nem sokáig bírom!



A srác gyalog vágott neki a sivatagnak tevéjével

Épphogy elhagytuk ezt a számunkra kedves vidéket, valami furcsa folt körvonalazódott előttünk a melegtől hullámzó víznek tűnő úton a messzeségben. Meresztettem a szemem, de sehogy sem jöttem rá mi lehet az, csak amikor közelebb értünk, akkor láttam, hogy valaki gyalogosan, tevével megpakolva vágott neki a sivatagnak. Kiszálltunk beszélgetni vele, először kicsit bizonytalankodva, hátha egy ilyen ember egyedüllétre vágyik, de kifejezetten örült nekünk. Lenge hosszúnadrágban, bakancsban, kalapban és hosszú ujjú ingben tűrte a hőséget, ápolt, tiszta tekintetű, korunkbeli srác volt. Elmesélte, hogy pont három hete, szeptember 12-én indult Katherine-ből és Queensland-be tart tevéjével, mert északon az esős évszak beálltával nem bírná ki szegény pára, már így is összecsipkedték a szúnyogok és kullancsok. Hordókban víz és élelem volt a hátára kötve, a többi felszerelést a sátor és tartozékai illetve edények tették ki. Úgy számoltuk még legalább két hónapot lesznek úton, míg hazaérnek. A teve hamar megkedvelt engem, mindig hozzám bújt a fejével, igaz folyton simogattam a nyakát. Picit úgy éreztem, mintha egy teljesen nyugodt és csendes múltbéli világba csöppentem volna, ahol az idő csak telik, de igazából nem számít. Ekkor bennünket megpillantva, a másik irányból megállt egy autó, ez volt ám a korok találkozása! Mostanában egyébként is sokat tűnődtem az idő múlásán, kihasználásán és visszafordíthatatlanságán, valamint arról, hogy mennyire relatív, de most a sors egy nap alatt elém hozta a múltat és a jövőt, amin aztán újra sokáig töprengtem. Az autó platóján egy napelemes járgány állt, úgy nézett ki, mint egy űrhajó, pici, lapos, áramvonalas. A három férfitől megtudtuk, hogy már több is készült és nagyon jól működnek. Elképzeltem, hogy ezek lesznek a jövő járművei, alakjukat tekintve nem tartom kizártnak, hogy előbb-utóbb repülni is fognak. Itt, az ausztráliai sivatagi út szélén, azt hiszem rájöttem, hogy mindenki maga alakítja a saját idejét és élete tartalmát függetlenül attól, hogy melyik országba, milyen társadalomba és korba születik. Ha jobban meggondolom ez az egy év úton töltött idő is hosszú, számomra sok élmény, érzés, tapasztalat és felismerés kötődik hozzá. Most már az újabb tájak annyira nem hoznak lázba, mint az elején, de érzelmileg továbbra is gazdag ez az időszak. Jó lenne ezt otthon is fenntartani, úgy értem, hogy megélni a nekünk szánt idő minden percét, mert ha így teszünk, akkor egy emberöltő bőven elég ahhoz, hogy elvégezzük, amiért jöttünk. El kell mondjam, hogy a magányos srác nem unatkozott, lassan haladt ugyan, de több mindent észrevett maga körül, mint egy átlagember, néha vitatkozott a tevével, aki hol jobbra,hol balra akarta húzni az úton. Sokaknak ez nem sokat mondó élet lenne, többek között emiatt döntött úgy, hogy megszünteti az e-mail címét, mert nem értenék meg, hogy mi az érdekes abban, hogy egy dagadt tevével gyalogol hónapokat, ezen kívül pedig nem sok írnivalója lenne. A másik csapat, akik részt vettek ennek az új napelemes vívmánynak a fejlesztésében, nagyon vidám fickók voltak, ők is sok mindent megélnek, csak épp egy másik oldalról. Mindannyiunk élete tartalmas, de máshogyan, annyi a lényeg az egészben, hogy észrevegyük a magunk számára fontos dolgokat. Aznap este a világ egyik legidősebb folyója, a Finke mellett aludtunk néhány tehén társaságában.



Az Ulurunál



Reggel borongós időre ébredtünk, hamarosan az eső is eleredt. Aznap szerettük volna az Ulurut és a Kata Tjuta-t megnézni, de nem sok indíttatásunk volt hozzá az esőben. Lassan haladtunk, mert minden második parkolóban megálltunk enni-inni valamit, mintha attól változna az időjárás. Csodák csodájára, az egész napos csepergés után, amint a szent hegyhez értünk kisütött a Nap és szétoszlottak a felhők. Megérte a hosszú utat, pont olyan gyönyörű, mint gondoltam és tényleg vörös a naplementében. Nagyon csábított a mászásra, mert hihetetlenül érdekes formákat rejt, de egyrészt épp tilos volt, másrészt az őslakosok kultúráját tisztelve egyébként sem kaptattunk volna föl a tetejére. Amúgy szikla felülete teljesen simának látszik, tapintása mégis rücskös.



Az Uluru naplementében

Kata Tjuta

Átgurultunk a Kata Tjuta-hoz is, szintén különleges alakja fogott meg. Fényképezés közben a bokrokat kerülgettem, amikor észrevettem, hogy az egyik alól egy kígyó tekereg felém. Nem is értettem, hogy miért épp az irányomba indult meg, általában menekülőre szokták fogni a figurát, úgy döntöttem hátat fordítok és gyorsan odébb állok, utat adok neki. Atti persze vissza akart menni lefotózni, de engem már nem vett rá, hogy megmutassam a pontos helyét, onnantól kezdve minden bozótban kígyót feltételeztem. Este tovább indultunk, bár nem sokat akartunk vezeti sötétben a kenguruk miatt. Már vagy huszonöt kilométert haladtunk, amikor ráeszméltünk, hogy nem lesz elég üzemanyagunk a következő településig, így inkább megfordultunk és az Uluru melletti Yulara-ban tankoltunk. Ha már így alakult bementünk a kempingbe fürdeni, majd elhagyva a várost kerestünk egy alkalmas helyet éjszakára. Amikor odaértünk a parkolóba egy másik pár épp a kavicsok közül gyűjtötte a lábosba a kiborult tésztát. Elkerekedett szemmel néztem, de bizony ha ki van számolva az étel, itt nem lehet csak úgy pótolni. Nem cifráztuk túl az estét, főztünk, aztán aludtunk. Kicsit eltúloztam a mennyiséget, így másnapra is maradt, azt betuszkoltuk a hűtőbe.



Szabadság



Következő napunk a vidámság jegyében telt, a vörös sivatagban autózva megálltunk egy szimpatikus helyen, ahol legalább egy órát futkostunk a homokban mezítláb. Olyan finom a szemcséje, mintha púder lenne, a szél pedig hullámosra fújta. Az egész táj nagyon különleges színeket mutatott, ilyet nem is lehet máshol látni, igazán egyedi. Sokat vezettünk, mert szerettünk volna minél többet haladni, végül az északi és déli terület határán táboroztunk le. Amikor éhesen kinyitottuk a hűtőt, a rázkódástól átrendeződött polcról kiesett az előző vacsoráról maradt rizs. Eszembe jutott a pár, mi is összegyűjtöttük, megmelegítettük és megettük.



Opálmező Coober Pedy mellett



Másnap Coober Pedy-ig jutottunk, ahol a világ opálkészletének több mint 90%-át bányásszák ki, hatalmas opál földeket keresztezünk. Reggel a közért parkolójában ébredtünk, arról beszélgettünk, hogy milyen unalmas ennyit vezetni, de gyorsan összeszedtük magunkat és elindultunk. Már észrevettük, hogy mindig pont akkor látunk valami extrát, amikor elmegy a kedvünk, aznap a Hart-tó vidított fel, melynek medre vakítóan fehérlett a sótól.



A Hart-tó sós medre



Kígyóval gyakran összefutottunk



Ettünk egy pár falatot topogva, hogy a hangyák nem másszanak meg, aztán elindultunk a szikrázó fény irányába. Önfeledten szökdécseltem, az úton, amikor ismét egy kígyó állta utunkat. Újra meglepődtem, nem számítottam rá, elfeledkeztem róla, hogy egy ilyen országban mindig résen kell lenni. Jó darabig követtük tisztes távolból, majd végre leértünk a tóhoz. Több hasonló is akad a környéken, a sík, tapadós felületen komoly gyorsulási versenyeket szoktak rendezni sugárhajtású autókkal.



Nincs itt egy árva bokor sem?



Estére elértük a tengerpartot, találkoztunk egy párral, akik kilenc hónapja járták Ausztráliát dzsippel és sátorral, egy kilenc és tizenegy éves kisfiúval. Útközben tanulnak, nem járnak most suliba, de állítólag ez nem gond, könnyen megoldható, mivel sok olyan település van, ami nagyon elszigetelt és nincs is rá lehetőség. Mesélték, hogy összefutottak egy családdal, akik hat gyerekkel csinálták ugyanezt, ráadásul a hetedik is úton volt, nekem ez már kicsit vándorcirkusznak tűnt. Utána egy idős pár jött a kocsinkhoz beszélgetni, ők már hét éve utaznak… Vannak arcok…



Sóstavak környékén

 

Rózsaszín tó... Elég bizarr...



Adelaide felé vezető úton egy újabb érdekesség, rózsaszín tó mellett autóztunk el. Az egész országra jellemzőek a különleges színek. Port Augustában meglátogattuk a botanikus kertet és végigsétáltunk az ország leghosszabb famólóján, ami több mint másfél kilométer hosszan nyúlik az óceánba. Adelaide-ben Julia-val, hongkongi barátaink lányával szerettünk volna találkozni, de sajnos pont hazautazott az iskolai szünetben. Leginkább internetezéssel töltöttük az időt egy könyvtárban, majd a követően zárást követően szégyenszemre egy gyorsétterem törzsvendégei lettünk a világháló miatt. Egy külvárosi park mellett éjszakáztunk, majd útra keltünk Sydney felé.



Homoki goanna az Adelaid-i botanikus kertben



Bonney-tó



Délután értünk a Bonney tóhoz, füves, eukaliptusz fákkal szegélyezett partján, a már Cairns-ben is említett köznépi sütögető helyen elkészítettük vacsoránkat, éjszakára pedig egy csendes félreeső szakaszt választottunk, ahol kiszáradt fák álltak a vízben. Másnap kiültünk a kempingszékekre és élveztük a Nap melegét, igazi tavaszi langyos idő volt. Nagyjából így telt a napunk, mindketten elmélyültünk kicsit saját gondolatainkban. Mostanában érdekes álmokból ébredtem, azokon morfondíroztam. A következő héhány napot a Murrumbidgee folyó partján töltöttük Hay és Narrandera mellett. Fáról lelógó kenderkötélről himbálóztunk a víz fölé, madarakat fotóztunk az erdőben és semmit tettünk.



Séta a Murrumbidgee folyó melletti erdőkben





Fitzroy vízesés



Ezután a Kenguru völgyet céloztuk meg, előtte a Fitzroy vízesésnél sétáltunk egy rövidet. Mivel épp naplementére értünk oda igyekeznünk kellett, mert itt este különösen sok a vad, vigyázni kell a vezetéssel, illetve kivételesen egy konkrét helyet kerestünk, amit kinéztem az éjszakázáshoz a Kenguru folyó partján. Szürkületben értünk oda, a füves placcon legalább húsz kenguru játszott, némelyik csak ült és figyelt, de voltak, akik pofozkodtak, vagy kergetőztek. Kocsink mellett felbukkant egy vombat, az erszényesek közé tartozik, de inkább úgy fest, mint egy kis medvebocs. Az egész állatka egy lomha szőrgombóc, a sötétben szinte érintésnyi távolságra engedett magához. A legaranyosabb kis jószág, akivel Ausztráliában találkoztam. Hajnalban keltünk, mert szerettük volna lefotózni és megfigyelni az élővilágot, a kenguruk és vombatok is ilyenkor és szürkület után a legaktívabbak. Pár órát így töltöttünk, pont egyszerre értünk vissza Attival, megéheztünk mindketten. 



Kenguruk a Kenguru völgyben



Cambewarra kilátópont a teaház teraszán



Kora délután indultunk tovább a Cambewarra hegyi kilátóhoz, ahol egy hangulatos teaházban leragadtunk. A hegyről rá lehetett látni a Tasmán-tengerre, az előtte elterülő sík vidéken az erdőkre és folyómedrekre. A teázó körül különleges madarakat találtunk, többek között az egyik legrokonszenvesebbet, a kacagójancsit, vagy más nevén kokaburát és király papagájokat. Itt is gyorsan telt az idő, már indulni készültünk, amikor egy idős házaspárral, Laraine-nel és Paul-lal szóba elegyedtem. Atti közben a fűben ücsörgött és „Jancsit” figyelte. Észre sem vettem, de több mint fél órát társalogtam velük, nagyon kedvesek voltak, a végén legnagyobb meglepetésemre meghívtak magukhoz néhány napra Sydney-be. Megbeszéltük, hogy jelentkezünk, amint leadtuk a járgányt.



Kacagójancsi, vagy más néven kokabura



A távolban bálna ugrik ki a tengerből

Estére végre elértük a tengert, erre vártunk napok óta, csak elheveredni a homokban és élvezni a napsütést. A vezetésből már kicsit elegünk volt, 5500 kilométert hagytunk magunk mögöttünk, így letáboroztunk Shellharbour kisvárosában egy part menti kempingben két napra. Reggel szokásos módon kipakoltuk az asztalt, székeket, reggelit, de néhány perc múlva a vízhez szaladtunk, mert megpillantottunk egy bálnát. Szeptember és október között vonulnak dél felé, szerencsénk volt, mert azt mondták türelemjáték kivárni őket, jó ha felkészülünk hideg élelemmel, takaróval és kint ülünk egész nap. Négyszer-ötször feljött a felszínre, fújt egyet, aztán csak a farkát láttuk felemelkedni, végül eltűnt a mélyben. Másnap reggel Atti keltett kipattanva az ágyból, mert dübörgő csobbanásokat hallott.  „Guruló lakásunkkal” közvetlenül a tengerparton kaptunk helyet, így hallottuk morajlását, de ez nem volt szokványos hang. - Ott fúj, ott fúj! - lelkendezett hangosan. Kiugráltunk a kocsiból és meghatódva csodáltuk a felkelő nap fényében úszkáló bálnákat. Dobálták magukat, hihetetlen erővel egész testük kiemelkedett a vízből, majd hatalmas robajjal csapódtak vissza. Ebédre kotyvasztottam egy Atti által tasman tésztának elnevezett egyveleget a maradék alapanyagokból, utána kiültünk a sziklákra és sirályok nagy csapatait figyeltük. Jól megvizsgáltak bennünket, nem lapul-e valami elemózsia nálunk, épphogy nem szálltak a fejünkre, sokszor egy helyben lebegve vitorláztak a szélben.

Sirályok gyülekeztek a sziklaszirten



A Syndey felé vezető óceán melletti út



Shellharbour-ból kissé sietősen jutottunk Sydney-be, mert "lakásunkat" vissza kellett vinni időre, emiatt csak néhány kilátópontban álltunk meg illetve egy állatkertben. A park is tükrözte azt az igényességet, ami egész Ausztráliát jellemzi, nagyon szép, természetes környezetben tartották az állatokat, szinte kicsattantak az egészségtől. Sydney-be visszaérve és átgondolva az előző húsz napot, olyan benyomásom volt, mintha ez az ország egy hatalmas kastélypark lenne, tip-top családiházakkal, mindenütt parkosítva, virágokkal. Temérdek közös használatú szolgáltatás áll rendelkezésre, mondanom sem kell, hogy minden tiszta, itt a lakosság vigyáz mindenre, mintha a sajátja volna. Igazából szerintem úgy is érzik. Mindenki mosolyog és barátságos, teljesen természetes, hogy megszólítanak és szóbaelegyednek. Most már értem, miért akar annyi ember ideköltözni...

Táskánkat megszereztük az első napunkon talált szálláson, majd ahogy néhány napja megígértem a teaházban, felhívtam Laraine-t, és megbeszéltük, hogy másnap meglátogatjuk őket...

Vadászat a Carmor Plains-en, Darwin és a Kakadu Nemzeti Park mellett

Úton a farmra, egy vízi bivaly ácsorog az út szélén

 A darwini reptéren Matt várt bennünket, de mivel eddig csak e-mailen keresztül tartottuk a kapcsolatot vicces volt egymást megtalálni. Találkozott már jó pár magyarral, így ő egy tipikus sötétbarna hajú, fehér bőrű fiatal párt keresett, ehelyett mivel én elkóricáltam, csak Attit látta egyedül, de őt egy öreg ausztrál fickónak nézte az ősz szakállával és új kalapjában, amit Cairns-ben vettünk. Három órát autóztunk a farmjáig, ami közvetlenül a Kakadu Nemzeti Park mellett fekszik, talán három kocsival találkoztunk egész idő alatt. Nem volt dugó. A farm 42.000 hektár, teljes egészében meghagyva a terület természetességét, marhák legelésztek szabadon engedve mindenfelé. Hatalmas lapos síkság, sok erdővel és nagy kiterjedésű lápos vidékkel, ami az itt élő állatoknak maga a paradicsom. Néha elhaladtunk egy-egy kormos, kiégett vagy éppen parázsló, lángoló terület mellett, a nagy meleg miatt könnyen meggyullad a fű. Matt a párjával Sheree-vel és néhány segítővel él ezen az elhagyatott, minden településtől messze eső részen, pár háziállat társaságában. Ezek a jószágok úgy viselkednek, mint a hűséges kutyák, követik őket mindenfelé és igénylik az abajgatást, simogatást.



Nanja folyton csipkedett, ha nem játszottunk vele



A legérdekesebb Nanja, az emu, akit pici korában találtak. Ha nem foglalkoztunk vele eleget, azonnal odajött, bökdösött a csőrével és addig nem tágított, míg legalább a nyakát meg nem ölelgettük. Volt még egy dagadt koca két fekete kismalaccal és két kecske, akik szintén üldözőbe vettek, amint megláttak. Billy, a fiú kecske rendszerint megkergette a többi állatot, nagy futást rendezve a fűben. Néha én is iszkoltam előle, mert ha megtalált, nekifeszült fejjel a lábamnak, majdnem felborított, ilyenkor a szarvánál fogva kellett menni vele egy kört, hogy boldog legyen és nyugton hagyjon. Csoportosan jártak inni a ház előtti medencéhez, majd szétszéledtek. Már sötétben érkeztünk a vadászterületre, a házikónk körül wallaby-k ücsörögtek, amikor közeledtünk sorra elugráltak.



Az utolsó vízi bivaly befogás a Kakadu Nemzeti Parkba,
a baloldali dzsipben ül Ton



A vacsoránál megismerkedtünk Malcolm-mal, az angol vadásszal, aki már ugyan nem fiatal, de kitartóan járja a hegyeket. Sóhajtva említette, hogy az öregedésben az a rossz, hogy nem veszed észre, mert belül még mindig fiatalnak érzed magad, csak a tested változik. Felettébb kedves ember, Jim-mel a kísérőjével érkezett. Cheryl, a szakácsnő két éve él a farmon, minden nap olyan finom ételeket főzött, hogy nem bírtam megállni, állandóan degeszre ettem magam, ellátott receptekkel is. Ton az USA-ból vándorolt Ausztráliába még fiatal korában, nagyon jó kedélyű figura, mesélt nekünk azokról az időkről, amikor a vízi bivalyokat tízezer számra fogták be, mert túlszaporodtak. Matt-nél a házban lógott is egy bekeretezett fotó a Kakadu Nemzeti Parkban történt utolsó befogásról, ahol Ton ül az egyik dzsipben. A nappaliban és a szúnyoghálóval körbevett teraszon hatalmas krokodilbőr terült el, a sarokban függőágy lógott. Atti eredetileg vízi bivalyra és vaddisznóra tervezett vadászni, de meglátva a bőröket visszafoghatatlan vágyat érzett rá, hogy neki is legyen egy ilyen. Emiatt az első nap mielőbb vaddisznó után néztünk, hogy utána ki lehessen helyezni csalinak. 

Wallaby-k a Mary folyó partján



A táj változatos volt, mivel a kiszáradt füves pusztáktól az pálma és teafa erdőkön át a zöld füves lápig bejártunk mindent. A legtöbb madarat a vizek közelében láttuk, a vízi bivalyok és vaddisznók nem válogattak, velük bárhol össze lehetett futni, a wallaby-k inkább a füves-fás részeket kedvelték, a krokodilok pedig szinte az összes víznél lapultak. Az eukaliptusz erdőben sétálva temérdek pillangó libegett, olyan látványt nyújtottak, mint az őszi szélben a színes, kavargó falevelek. Náluk már csak szúnyogból volt több, szidtam magam, hogy elfelejtettem riasztóval bekenni magam. A sűrűben Atti megszerezte a krokodilnak szánt csalit, így délután annak kihelyezésével foglalatoskodtunk. A Mary folyó mellett tették ki egy mocsaras részen, óvatosan kellett mozogni, mert itt bizony ránk is vadásztak. Az odafelé vezető hosszú erdősávot felváltotta a mocsarakkal tarkított füves puszta, itt rendszerint összetalálkozunk két jabiruval. Gyönyörű magas madár, hosszú fekete csőrével, kék nyakával és fejével, fekete-fehér szárnyával táncolt előttünk.



Minden víz mellett lehetett krokodilokra számítani



Többször elhaladtunk egy nagy pocsolya mellett, mindig ugyanaz a jelenet játszódott le. A vadkacsák hápogva úszkáltak a felszínen, egy kisebb krokodil elindult a partról, a madarak elhallgattak, egy kupacba verődtek és mind a ragadozóra szegezett tekintettel, feszülten követték útját a túlpartig. Ez bizony nem játék, mégis mindig elmosolyodtam, amikor végignéztem a műsort. Ezután a folyó melletti réten tanyázó wallaby-k ugrándozása következett, majd odaértünk a kiszemelt helyre. A disznó tetemét épphogy kicincálták a fiúk, a ragadozó madarak máris megjelentek, halász sasok, héják, sólymok köröztek felette. Krokodil Dundee földjén jártunk, miután meghalt, 2005-ben a család eladta a területet. Sheree épp egy róla szóló könyvet olvasott, amit a felesége írt, mutatta nekem benne a régi fotókat, ráismertem a környékre. Talán ő az egyetlen ausztrál, akiről mindenki hallott, érdekes volt pont ezen a vidéken krokodilokat keresni. Amikor visszaértünk a farmra, Matt megetette a krokodilját, olyan hirtelen ugrott ki a vízből, hogy majdnem leestem a padról, ahonnan néztem, majd egy csattintásra megette a húsdarabot és eltűnt az elkerített kis kerti tóban. Jó félelmetes volt látni gyorsaságát, az embernek esélye sem lenne elmenekülni előle.



Pandanus pálma erdő

 Másnap reggel ugyanazon az útvonalon haladtunk a Mary folyó felé, az erdő szélén vízi bivalyok legeltek, a csapattól leszakadva egy öreg kullogott. Atti kinézte magának… Pityeregve készítettem el a teríték fotót, majd sétáltam egy kicsit, amíg Matt-el befejezték a zsákmány körüli munkákat. Ezután ismét megnéztük a kacsás krokodilos programot, majd lassan odaértünk a folyóhoz. Matt egy hosszú bottal piszkálta a füvet és csapkodta a vizet, mielőtt közel lépett volna. Hasznos dolog ez, négy krokodil lapult a széleken, arra várva, mikor érünk oda. Egyikük nem élte túl a találkozást. Szorongva kameráztam az eseményeket, hátra-hátra pillantva, nem ólálkodik-e ott valamelyik barátja, egy-egy úszó szempár figyelt a tükörsima vízből. A 39 fokban, tűző napon árnyék nélkül úgy éreztem menten odaolvadok. Aznap délután a farmon maradtunk, akadt munka egy ilyen nap után. Magam részéről kimaradtam belőle, wallaby-kat és madarakat kerestem fotózni, meg az emuval játszottam. Haverok lettünk.



Vaddisznó konda



Másnap reggel vaddisznókat kerestünk, azon az úton indultunk, ahol előző nap Malcolmék jártak. Alig távolodtunk el a farmtól, amikor észrevettünk a mocsárban nyakig elsüllyedve egy borjút. A kis pupák már tegnap beletévedhetett, annyira gyenge volt szegény, hogy Matt szerint néhány óránál nem élt volna többet, mázlija volt, hogy azon a részen nem olyan sok a krokodil, könnyű préda lett volna. Rákötöttünk egy kötelet és a terepjáró csörlőjével kihúztuk a dagonyából. Meg volt ijedve szerencsétlen, itt ők is úgy élnek, mint a vad, nincsenek hozzászokva az emberhez, szeretett volna eliszkolni, de a lába összecsuklott alatta. Szedtünk neki füvet és odatettük elé, magára hagytuk, túlságosan felzaklatta a közelségünk. Matt bosszankodott, hogy nem vették észre a többiek tegnap, hisz ott pislogott az út szélén.

Napközben sokféle madárral, gyönyörű vízi bivalyokkal és vaddisznó kondákkal találkoztunk. Egy magányos, öreg kant pillantottunk meg egy teafa árnyékában szenderegve, annyira szép volt, ahogy a papírszerű, fehér kérgű fa tövében, koromfekete, göndör bundájában figyelt bennünket a fűből, hogy ismét elpityeredtem, mert Atti elejtette. Délután már nem is tervezett vadászni, örült élete legvénebb zsákmányának, így csak papucsban és játszós ruhában csatlakoztunk Malcolmhoz, hátha elkel a segítség az ő krokodil csalijának kihelyezésekor. Odafelé úton a kacsák előadták a szokásosat a kis krokodillal, én a madarakat kameráztam, ezután legnagyobb örömömre a kis borjút pillantottam meg a barátjával szaladgált egészségesen.  



Gyönyörű vízi bivalyokkal találkoztunk,
a képen egy fiatal példány



Már alkonyatban indultunk hazafelé, amikor Matt meglátott az erdőben egy gyönyörű, idős vízi bivalyt. Nézegettük egy darabig, majd tovább álltunk, de benne csak motoszkált valami. Egyszer csak feldobta Attinak, hogy mi lenne, ha ezt még hazavinnék. Atti először szabadkozott, mondta, hogy ő már az eddigi terítéktől is több mint boldog, de végül mégis ráállt a dologra. Hát igen, egy vadász nehezen mond nemet egy ilyen ajánlatra, éppúgy mint a gyerek, ha vacsora előtt csokival kínálják. Így papucsban rongyoltunk be az erdőbe, a szúnyogok szívták a vérünket folyamatosan. Megálltunk, Matt mutatta a bivalyt, de mi nem láttuk. Volt ott egy fekete folt ugyan, de nem lehetett tisztán kivenni, emiatt úgy döntöttek nem lőnek rá. Ekkor közelebb mentünk és elnevettük magunkat, mert egy bokor ácsorgott csak előttünk, pedig Matt még azt is látni vélte, melyik az eleje és a hátulja. Én megnyugodtam, nagy kő esett le a szívemről, nyugtáztam magamban, hogy életben maradt és gyalogoltunk vissza a kocsihoz. Ám ekkor az útra kiérve ott állt előttünk és felénk bámult. Én fel sem fogtam olyan gyorsan történt, de Atti nem késlekedett, meglőtte. Csak azért nem sírtam, mert a szúnyogok annyira agresszívan támadtak és martak, hogy azzal voltam elfoglalva. A vacsoránál Malcolm arcán látszott, hogy elszontyolodott, mert már ötödik napja nem járt sikerrel, egyelőre préda nélkül maradt, igaz Jim, a kísérője messze nem ismeri annyira a területet, mint Matt.



Hajnali pára a farmon



A napfelkelte narancsos színei átszűrődtek a tanyával szemközi szénabálák közé ereszkedett párán. Reggeli után elkísértük Malcolmot a krokodil csapdájához, de ezúttal sem kedvezett neki a szerencse. Egy kisebb példány lapult a vízben, így szabadon engedtük, még annyit sem tudtunk sétálgatni a környéken, mint a múltkor, mert a nagyobbak közel motoszkáltak. Attival visszarobogtunk a farmra és ígéretünkhöz híven megfőztük a vaddisznó pörköltet vacsorához. Voltak kétségeink a sikerét illetően, mert nem sok fűszert találtunk hozzá, de végül csak elkészült.



Az erdő szélén vízi bivalyok állnak,
ezen a területen láttuk meg a 47 vaddisznót is



Délután olyan göröngyös úton zötykölődtünk az autóban, mintha kővé száradt szántáson akartuk volna átverekedni magunkat. A talaj az esős évszakban teljesen felázik, elárasztja a víz, a száraz évszakban pedig túl gyorsan tűnik el, emiatt mély repedések keletkeznek rajta, nem beszélve a vaddisznó túrásokról. Hamarosan saját szemünkkel is láthattuk hogyan keresgélik az élelmet, mert először egy 28 később egy 47 egyedből álló kondával találkoztunk. El sem hittem, hogy fényes nappal 40 méterre lehettünk tőlük és ránk sem hederítettek. Órákat töltöttünk a megfigyelésükkel, nagy élmény volt, hiszen otthon az is nagy szám, ha nappal összefutunk eggyel, de ha sikerül akkor is gyorsan kereket old.

 

Néha bokáig merültem a sárban kamerázás közben

Itt hatalmas terület áll rendelkezésükre, senki sem zavargatja az élőhelyüket, legtöbbjük még embert sem látott. Késő délután a nagyobbik csapatból Atti kiválasztotta a legkorosabbat és Matt-el elindultak felé. Az elején jót mulattam, mert úgy tűnt, mint aki nem akar lőni. Csak azt láttam a háttérből, hogy Matt befogja a fülét, én már hunyorogtam és összehúztam magam készülve a számomra fájdalmas pillanatra, a lövésre, de Atti odafordulva kísérőjéhez valamit elkezdett magyarázni neki. Újra kisimult az arcomon minden ránc, felegyenesedtem, Matt elengedte a fülét. Egy darabig beszéltek, majd Atti újra célzott még vagy háromszor és eljátszotta ugyanezt, meg persze mi is. Már-már azt hittem lesz egy jó napjuk a disznóknak és megússzák a velünk való találkozást, de végül eldördült a lövés. A mellettünk elterülő kis tavon felkapták fejüket a kacsák, majd a felszínt hosszan taposva felreppentek és átrepültek a szomszédos vízre. Bokáig merültem a sárban, miközben az öreg kan felé sétáltunk, nem látszott, hogy a fű alatt áll a víz. Attiék megúszták száraz lábbal, ők máshol mentek, csak én ilyenkor messzebb szoktam vonulni, nem szeretem nézni, ami ezután történik. Este a közös vacsoránál megnyugodva láttuk, hogy a pörköltből kétszer is szedtek a többiek, nagyon ízlett nekik, bár utólag bevallották, hogy Cheryl, amikor főzés közben belekukkantott az edénybe, gondolkodott, hogy suttyomban készít valami alternatívát. Szerencsére nem kellett, jót nevettünk rajta és egy kis vörösbor társaságában a kondér aljára néztünk.



Csupasz szemű kakadu



Reggel újra Malcom krokodilját néztük meg mi is, csakúgy mint előző nap, elengedték, mert túl fiatalnak bizonyult. Én cseppet sem bántam, legalább sok krokodilt megfigyelhettem és nem esett bajuk, de Malcolm egyre csalódottabbá vált, hiszen már csak egy napja volt hátra a vadászatból.



A sekély vízben siklottunk a fák között



Délután az utunk egyik legszebb élményét éltük át, soha nem láttam még hasonlót sem. A tanyától nem messze airboat-ra szálltunk, ez egy olyan csónak, ami könnyedén elsiklik sekély és mocsaras vízben is, akár növényeken keresztül, mert a hátulján egy nagy propeller hajtja a levegőben. Igazából azt sem tudtam, mi a csoda ez, leültem a helyemre és vártam mi történik. A lélegzetem is elakadt a látványtól, ami ezután következett. Sáson, füvön át hasított a kis hajó, a növények között a napfény csillogott a láp víztükrén és különböző madarak milliói repültek a magasba.



Madarak milliói emelkedtek fel előttünk



Az eget sem láttam tőlük, annyian voltak, kacsák, libák, jabiruk, Szibériából érkezett vándormadarak, darvak, kócsagok, gémek, pelikánok, kakaduk és sok más különlegesség. Egy pillanatra sem fogytak el, egészen addig gyönyörködtünk bennük, amíg a naplementétől vöröslő ég lassan lilára váltott és megjelentek az első csillagok. Elképesztő látvány volt az egész, bolygónk egyik gyöngyszeme, hatalmas boldogságot éreztem magamban. Eleinte Atti is mindenről elfeledkezve csodálta az élővilágot, majd később libázott és Matt felajánlására Malcolm csalijához lőtt egy süldőt. Az egész mocsaras vidék tele volt disznókkal és egy nagy vízi bivaly csordával is találkoztunk, lábuk alatt fröcskölt a víz, ahogy szaladtak. Sötétben értünk vissza a tanyára, Cheryl már várt a finom vacsorával.



Vándor fütyülőludak



Ludak a naplementében



Alkonyatban értünk vissza az airboat-tal

 Úgy terveztük, hogy következő nap reggel elbúcsúzunk és visszatérünk Darwinba, de végül Malcolm-mal tartottunk az utolsó vadásznapján kísérőként. A krokodil csalétekhez igyekeztünk, messzebbről követtük őket, egyszer csak Jim és Malcolm hirtelen megálltak a kocsival. Mi is lefékeztünk és vártunk. Kiszálltak, majd Malcolm letérdelt és lőtt. Amikor integettek gyorsan utolértük őket, és láttuk, hogy egy öreg bivaly fekszik a fűben. Hátán temérdek apró lila virágszirom hevert, azokról a bokrokról hullott rá, ahol párjával legelésztek. A tehén állt az út közepén és csak bámult szomorúan, Jim hadonászott felé, hogy elkergesse. Elsírtam magam. Nem akart mozdulni, egyet lépett, egyet visszanézett. Magányosan kullogott, sokáig láttuk az ösvényen, nem tért le róla. Egy kis dombon megállt, utoljára hátrafordult, állt ott egy darabig, majd alakját elnyelte a horizont. Annyira szívszorítónak éreztem az egészet, hogy azóta is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok. Számomra ők nem csak állatok voltak, hanem érző lények. Ők is tudnak bánkódni és örülni, hiszen lelkük van, a kutyáinkon is látom mikor boldogok és mikor nem. Atti is bevallotta, hogy ez a tehén volt, akit életében legjobban sajnált a vadvilágban. Szótlanul ültünk vissza az autóba és követtük az angol vadászt a krokodilos helyre, ahol egy hatalmas bordás krokodil várt bennünket. Így egy nap alatt szerezte meg mindkét vadat Malcolm, az utolsó pillanatban.



Vándor fütyülőludak



Délután Atti még egyszer kiment Malcolm-mal az airboat-on és miután ő már végzett minden tervével, Atti újra lehetőséghez jutott, elejtette utolsó ausztráliai vaddisznóját. Én a farmon maradtam, mert nem volt több hely a csónakban, de amiatt nem bántam, mert így is elakadtak a túlsúly miatt és ki kellett szállni a mocsárban gyalogolni, miközben rájuk esteledett és szúnyogok tömkelege támadta őket. Atti mesélte, hogy őrjítő volt a zümmögés, legalább nyolcvan csípést begyűjtött, vöröslött az egész lába, ami kilátszott a sortból.

Másnap nem siettünk, nehezen akarózott elhagyni a farmot, így egyáltalán nem szomorkodtunk miatta, hogy Matt-nek még volt egy kis dolga és csak délben indultunk Darwinba. Út közben megálltunk két másik tanyán, ahová szalmabálákat vittünk a lovaknak. Matt és Sheree elbúcsúztak tőlünk, mi pedig kezdtük elölről a szálláskeresést.