Csodálatos Bali és a Gili szigetek



Osztrák barátainkkal egy erdei sétán

Reggel Menjangan szigetre indultunk búvárkodni egy kisebb csapattal, két osztrák és egy francia pár társaságában. Sajnos csak a fiúk merültek, én még mindig nem tudtam egyenlíteni a náthám miatt, ez elég rosszul érintett, de végül a lányokkal töltött sznorkelezés is nagyon jól sikerült. A víz sekély volt, így közelről láthattuk az élővilágot, gyönyörű színekben pompázott, ahogy a Nap megvilágította. Talán a legszebb rész, amit valaha láttam, vetekszik a Vörös-tengernél szerzett élményekkel. A korallok olyan sűrű erdőt képeztek, hogy az alattuk lévő sziklákat teljesen betakarták, halak milliói úszkáltak körülöttük. Nagyon jó hangulat alakult ki a csónakban, a francia párral sok közös témánk akadt, mivel ők is egy évre tervezték a kiruccanásukat, az osztrákokban pedig igazi barátokra leltünk. Gitti, Thomas, Dani és Stephan nem is laknak messze tőlünk, így bármikor találkozhatunk majd velük otthon is. Este együtt vacsoráztunk és megbeszéltük, hogy közösen folytatjuk az utunkat. Béreltünk egy autót és másnap reggel Ubud irányába indultunk, teljesen más képek jellemezték a falvakat, mint Jáván, mivel itt a lakosság többsége hindu. Szinte minden háznál áll egy kis imahely, kőfaragások és virágok a kertekben. A sárkányok eregetése elválaszthatatlanul Bali képéhez tartozik, bármerre néztem, mindenhol színesen lobogtak az égen.



Jatiluwih riszteraszok

Menet közben megálltunk egy vízesésnél, nagyon szép erdő által övezett ösvény vezetett hozzá, a párájától bőrig áztunk, de a hőségben mire visszaértünk a kocsihoz meg is száradtunk. Kicsit megéheztünk, így tartottunk egy pihenőt valahol egy faluban, az út széléről vettük észre a csalogató gyümölcspiacot. Kedvesek voltak az eladók, mindent megkóstoltattak velünk, mert legtöbbről fogalmunk sem volt mi az. Útba ejtettük a Jatiluwih rizsteraszokat is, amíg a szem ellátott dimbes-dombos tájakon zöldelltek a vízzel elárasztott földek, néhol ökrök ácsorogtak egy-egy árnyékot adó beálló alatt. 

Pura Luhur Batukaru templomnál



Késő délután értünk az ősi Pura Luhur Batukaru templomhoz, ami egy igazán csendes helyen épült sűrű növények között, így a turistatömegek is megkímélik. Ahogy végigsétáltunk teljes nyugodtságot éreztem, nagyon kellemes atmoszféra járja át, a lemenő Nap sugarai árnyékot vetettek a pagodák farácsai között a padlóra.



A naplemente fényei beszűrődtek a pagodákba



Buja növényzet veszi körül a templomot



A délutánra tervezett érkezés helyett este kilenc körül értünk Ubudba. Gondoltuk keresünk gyorsan egy olcsó szállást hatunknak, és táskákkal a hátunkon elkezdtünk kérdezősködni. Kezdtem kicsit belefáradni, amikor már a tizenötödik helyen is azzal fogadtak, hogy minden szoba foglalt. Másnap a függetlenség napja alkalmából tartottak ünnepséget, ezért volt teltház a városban. Erről persze tudtunk előre, de mit sem törődve a dologgal, nagy naivan azt hittük sima ügy lesz. Hát tévedtünk. Elfáradva ücsörögtünk a járdaszegélyen, mint a verebek, elővettük a zacskóból a maradék gyümölcsöket és nekiálltunk falatozni. Nagyon nem izgattam magam, végülis nem az erdőben voltunk szétázva, sárosan Ecuador valami zűrös környékén. Szerencsére a többiek is lazán vették a helyzetet, megbeszéltem magammal, ha annyira elálmosodok, a padkán a táskámnak dőlve szunyókálok majd, nem zavartattam volna magam egy percig sem. Ekkor pont megállt egy motoros és a hátizsákjainkat látva rákérdezett kell-e szállás. Kaptunk az alkalmon, Atti felpattant mögé és elmentek együtt megnézni. Ugrattuk, hogy el ne fogadja, ha nincs internet. Tíz perc múlva visszaértek és a srác egyenként elfuvarozott bennünket a kedves kis családi házból kialakított vendégházba. A központtól kicsit távolabb esett, amit nem bántunk, mert ott az éttermekből hangos zenebona hallatszott, ez viszont csendes környéknek tűnt. A terasz gyönyörű erdőre nézett, a kert is tele volt növényekkel, a lépcsőn lehullott virágszirmok hevertek. Nyugovóra tértünk, de nem sokkal később a szomszéd kakasai elkezdtek lármázni. Nem reggel ötkor és tíz percig, hanem egész éjjel kukorékoltak, a vékony falak miatt olyan volt, mintha az ágy mellett viaskodnának. Ahogy kivilágosodott Atti meg is elégelte a dolgot és inkább kiment futni egyet. A házinéni banános palacsintával fogadta, amikor visszaért, nagyon kedves volt. Reggeli után Stephan kialvatlan szemekkel mesélte, hogy álmában levágta a kakast. Jót nevettünk rajta, bár a második éjszaka után én álmodtam azt, hogy a teraszunk korlátján áll és Atti el akarja kapni a frakkját. 

Tradicionális ruhákban vonult fel minden indonéz

A felvonulásnak hatalmas hangulata volt, az indonézek díszes, tradicionális ruhákban megadták a módját az ünnepnek. Tömött sorokban zenéltek és hatalmas égbe nyúló cirádás emelvényeket cipeltek. A legnagyobb a több tonnás „bade” volt, amit úgy százan hurcoltak. Egyszerre és nehezen tudták megemelni, amint lendületet kaptak, futólépésben tettek meg vele pár métert, majd újra letették. Ilyenkor a tömeg futott előttük, mert megállni nem tudtak az óriási szerkezettel.

Hangszerként használták az óriási csigákat

Függetlenség napja



Futva cipelték a súlyos emelvényt,
de megállni sem volt könnyű vele



Elosztottuk a kókuszt

Délután az emberáradatot magunk mögött hagyva elsétáltunk a majomtemplomhoz. A város szélén bandukolva sok pálmafát láttunk, a lányok heccelték Attit, hogy mutassa meg mit tanult Fidzsin a helyiektől, hogy kell a kókuszt megszerezni és kibontani kés nélkül, mert ők még nem ettek soha friss kókuszt. Nem kellett kétszer mondani, Atti felmászott a kiszemelt magas fára, majd ledobta nekünk a szerzeményt. Körbeálltuk, vártuk a jussunkat. Miután elfogyott mindenki elégedetten folytatta az utat a templomhoz. 

Lustálkodás a majom templomban

Mindjárt a bejáratnál az egyik majom kikapta a vizes palackot Thomas kezéből, aki nagy mulatságot keltve jól megijedt a hirtelen érkező szőrmóktól. Bóklásztunk estig a városban, majd úgy döntöttünk másnap mindannyian továbbállunk, társaink egy kedves barátjukkal akartak találkozni, aki hozzánk hasonlóan egy éves útra kelt és pont akkor ért Balira. Emiatt Kuta környékére cuccoltunk, de sajnos nem jött össze a beszélgetés, mert nem tudták elérni a srácot. Ennek ellenére mi jól szórakoztunk, a hatalmas hullámokat kihasználva a fiúk szörfdeszkát, mi pedig a lányokkal boogie board-ot béreltünk és élveztük az óceán mozgását. A nagy viháncolásban észre sem vettük, hogy a hasunkról lehorzsolódott a bőr, csak már amikor kimentünk a partra. Úgy látszik egy póló nem ártott volna… 

Tanah Lot templom



Béreltünk három robogót, azzal jártuk be a közeli részeket. Az első kilométeren megbüntettek bennünket, bár nem szabálytalankodtunk, de ez olyan, mint otthon. Amit a rendőr mond az van, aztán zsebre vágta a pénzt és bűbájosan megköszönte. Délben értünk a Tanah Lot templomhoz, azért választottuk ezt az időt, hogy kevesebben legyenek. Bevált, nagyon kellemesen tudtunk sétálgatni és felfedezni a környékét. Egy sziklára épült az óceánparton, nagy hullámok csapkodták a partját, a víz mélykéken csillogott körülötte. Ezután megálltunk egy útszéli kifőzdében és megebédeltünk, sosem fog kiderülni, hogy Stephen ettől betegedett-e meg estére. Késő délután értünk az Uluwatu templomhoz, ami Bali déli részén fekszik. A kilátás gyönyörű volt, de a naplemente hívogató fényei annyi embert csaltak ide, hogy igazán élvezni nem tudtam. Időközben Stephen egyre rosszabbul lett, rázta a hideg, fájt a dereka és hirtelen belázasodott. A szokásos tömött forgalomban legalább egy órát kellett még cikk- cakkozni az autók között, mire visszaértünk a szállásra. Szegénynek rögtön a klinikára kellett menni, mert felszaladt negyven fokra a hőmérséklete. Másnap reggel a fiúk hazarepültek, lejárt a szabadságuk, de Gitti és Dani, még velünk maradtak.



Nem rossz a kilátás innen nézve...



Dani gyomra is rakoncátlankodott, így ők tesójával aznap Legian-ban maradtak, mi pedig Attival átmentünk Nusa Dua-ba egy kis vízi sport után nézni. Este a lányokkal vacsoráztunk, de Dani után Attinak is szaladhatnékja támadt, így lefekvés előtt még fertőtlenítettünk egy dupla whisky-vel. Reggel átautóztunk Padang Bai-ba, Bali keleti oldalára és itt is feltérképeztük a víz alatti világot. Vicces kinézetű hajók sorakoztak a homokban és az óceánban is, de nagyon jól szuperáltak a sekély vízben. Láttunk cápákat, teknősöket, rengeteg halat és millió színes korallt, de barátainknak vissza kellett utazni Denpasarba a kórházba, mert Dani már a tíz napos küzdelem után lassan kiszáradt és infúzióra volt szüksége.

Padang Bai - némelyik csónaknak arcot is festettek



Lovaskocsik és biciklik róják a poros utakat Gili Trawanganon 



Mi másnap továbbálltunk a Gili szigetekre, nagyon örültünk, amikor üzentek a lányok, hogy az orvosság hatott és jönnek utánunk, ráadásul előkerült a barátjuk Thomas, kiderült, hogy Gili Trawanganra jött ő is. Mire utolértek mi már három búvárkodáson túl voltunk, itt is csodaszép élővilágot találtunk, bár a korallok sok helyen sérültek. Áramlatból nem volt hiány, főleg a Deep Turbo nevű merülőhelyen, ami nem lett volna baj, ha nem szemből, vagy oldalról sodort volna. Így viszont úsztunk rendesen és a levegőnk is gyorsan fogyott, de megérte, mert nagyon szép. A szigeten akad bőven bár, étterem és ember, de nyugodt és néptelen részeket is lehet találni a parton. Az egyik legjobb dolog, hogy itt nincsenek autók és motorok, csak bringa és lovas kocsik, tiszta felüdülésnek érezhette a tüdőnk a szennyezett városok után. 

A színek elképesztőek



A sziget kicsi és nagyon barátságos mindenki, hófehér homok szegélyezi, az óceán színei itt is elbűvöltek teljesen. Körbesétáltam másfél óra alatt, a naplementét a nyugati parton vártam. Nagyon éveztem csak úgy ücsörögni a homokban és hallgatni a hullámzást, miközben mindent vörösre festett a Nap. Néha szeretek egyedül lenni. Atti éjszakai merülésre indult, nekem nem volt kedvem hozzá. Az estét a reggae bárban töltöttük, az élőzene megtette hatását, nagyon jó hangulat kerekedett. Később még átmentünk egy másik bulihelyre is, de Atti már nem tartott velünk, ő nem kívánkozott a tömegbe és inkább csendre vágyott.



A naplemente pillanatai



Másnap strandoltunk és pihengettünk, ez az a hely, ahol a legjobb program a semmittevés. A part mellett is erős áramlatok taszítottak, tiszta erőmből úsztam, hogy egy helyben maradjak. Hamar kitaláltuk a megoldást, Gittivel és Thomassal jó messzire sétáltunk, majd utaztunk a vízen visszafelé. Ők még maradtak pár napot, mert hamarosan indult a gépük hazafelé.



Néha jól esett csak csendben ücsörögni...



Hullámok Bali nyugati partjánál

 Mi visszahajókáztunk Balira, a reptérhez közel Kután szálltunk meg, csak annyi időt akartunk itt tölteni, hogy jegyet szerezzünk Floresre. A parton egy percig sem tudtam sétálni anélkül, hogy ne kínálgassanak valami bóvlit, vagy felesleges szolgáltatást, zaklatónak éreztem a folytonos tolakodást. Maga Kuta nem tetszett, annyira zsúfolt, hogy az már a tűréshatárom küszöbét súrolta, de ez is az élményeimhez tartozik, biztos vagyok benne, hogy fontos volt megélnem az itt töltött pillanatokat is. Reggel már a repülőgép ablakából mosolyogva tekintettem az alattunk elterülő földdarabra és vártam, hogy jöjjenek az új kalandok a Komodo Nemzeti Parkban, Flores környékén.

Megérkeztünk Indonéziába - Jáva szigete

A jakartai reptéren túljártunk a lesben álló taxisok eszén és helyi busszal tettük meg a közel egy órás utat a belvárosig, ami meglepően kényelmesnek bizonyult. Az ablakból nézelődve első ránézésre megállapítottam, hogy Indonézia fővárosa vetekszik India szemétmennyiségével és nyomorával. A központig vezető út mellett döbbenetes putrikat láttunk egymás hegyén-hátán, amik úgy tűntek, mintha konkrétan egy hulladéktelepre épültek volna. Messziről egyébként azt is hittem, hogy szemétlerakó hely, csak amikor közelebb értünk, akkor vettem észre, hogy összetákolt, düledező faviskók állnak a mocsok mélyén. Kicsit beljebb érve már előkerültek a magas, modern irodaépületek és szép házak is. A tömeg elképesztő, a szállításra alkalmas eszközök széles palettája pöfögött a cammogó forgalomban. Tragacsok és új autók, tuk-tukok, teherautók, motoros és kerékpáros riksák, szamárfogat, robogók százai nyomakodtak, ki merre látott. A szmog hatalmas, a szállásunktól a következő utca házai épphogy kirajzolódtak, az ég szürke volt, pedig sütött a Nap. 

Utcakép Yogyakartában

Menekülőre fogtuk a figurát, reggel vonatra pattantunk, természetesen nem sikerült azonnal eltalálnunk a jó pályaudvart, így kicsit sietősen értünk a megfelelő helyre, de volt egy olyan gyanúm, hogy fölösleges kapkodni. Áthaladt egy hosszú szerelvény előttünk, reménykedtem benne, hogy nem a miénk. Ilyet még filmen sem láttam, kívül-belül dugig volt utassal, a nyitott ajtókon és ablakokon lógtak kifelé, de a tetején is jócskán ültek, ez volt a legdurvább, mert le kellett görnyedniük, hogy az elektromos vezeték ne érjen hozzájuk. Röpke egy órás késéssel befutott a mi vonatunk is, felcsillant a szemem, amikor megláttam milyen kis takaros, igaz, a berepedezett ablakokból ítélve, nagy divat lehet a megdobálása. A nyolc órás utazás már fel sem tűnt, pláne, hogy igazi kellemes meglepetésként tiszta, klímás és kényelmes kupéban töltöttük az időt, pedig lélekben felkészültem a legrosszabbra. 

Yogyakartáig többnyire rizsföldeket láttunk, sárban és vízben térdig állva keményen dolgoztak a gazdák, minden tiszteletem az övék. Ez a város már sokkal kellemesebb képet mutatott, zsúfolt ugyan, de sétálni azért lehet, messze nincsenek annyian, mint a fővárosban. Iszlám ország lévén rengeteg a mecset és imahely, pont az egy hónapig tartó ramadan idejére érkeztünk. Ilyenkor napfelkeltétől napnyugtáig a hívők nem esznek, nem isznak, nincs mulatás, zenehallgatás, dohányzás. Úgy vettük észre itt azért kicsit lazábban fogják fel, mint Iránban, az utcai saslik árusnak is jól ment az üzlet egész nap és a cigaretta is lógott legtöbb férfi szájából, illetve a turistáktól sem várják el a kendő viselését.

Szűk utcák Yogya-ban

A fő utcától nem messze találtunk egy csendesnek látszó szűk kis sikátort, a falak mellett virágok sorakoztak, tetszett a hangulata így itt szálltunk meg. Elég nagy az olcsóság, az árakra igazán nem lehetett panaszunk, fillérekért lehet aludni és enni is. Tényleg nyugodt utca volt, azt leszámítva, hogy a müezzint ordították hangszórókból még éjjel is. Úgy tudom napfelkelténél szólal meg az első, de szerintem még vak sötét volt. Egyébként maga a müezzin szép és kellemes hangzású, csak mivel több mecsetből egyszerre hallottuk, így inkább egy hamis kórusra emlékeztetett. Időnként a csendben imák mormolását vitte a szél, furcsa érzésem támadt, síron túlinak tűnt a hang. Az emberek amúgy nagyon barátságosak, integetnek, köszönnek, beszédbe elegyednek, sokat mosolyognak. Legtöbben persze szeretnének eladni valamit, de ha nem jön össze a bolt, akkor is szívesen tartanak szóval. Például egyik nap ebéd közben odaszaladt az asztalunkhoz egy iskolás fiú, lehuppant mellénk a székre, teljesen belelkesedve mesélte, hogy otthon milyen számítógépes játékai vannak és meghívott, hogy tartsunk vele. Ugyanezt elhintette a többi vendégnek is, de végül egyedül ment haza. Másnap egy gitáros bácsi tévedt be az utcáról, hihetetlen ragyogó arccal játszott és énekelt. Mi adtunk neki néhány rupit, szeretem a zenészeket és az arca valamiért különösen szimpatikus volt, de a többiekre is ugyanolyan kedvesen mosolygott, akiktől nem kapott semmit, amikor elbúcsúzott. A legjellemzőbb azonban a batik holmik bemutatójára csábító közvetítő, aki az utcai bazársoron hangoztatja, hogy amit ott látunk, az mind drága és hamisítvány, mosás után összeolvad a színük, ezért is hívják coca-cola batiknak, de ő tudja a tuti lelőhelyet. Elsétáltunk a Szultáni Palotához, körbejártuk majd egy imahelyre érkeztünk, gyönyörű kert vette körül. Gondolom a hit közös gyakorlása, az imádkozás, elmélkedés, majd este a nagy családi és baráti vacsorák összetartják a közösséget. A muzulmánok számára ez a megtisztulás időszaka.



Borobudur



Másnap a Yogyakartához közel fekvő Borobudurhoz, a híres 1200 év körüli buddhista templom komplexumhoz igyekeztünk napfelkeltére, ami sértetlenül megúszta a 2006-os földrengést és a Merapi kitörését is, bár 2,5 centiméteres vulkáni hamu borította be. Szerencsére már csak a felső része volt lezárva, ott még nem sikerült teljesen megtisztítani, de legalább láthattuk és az alsó szintjeit bejártuk.

Mindenütt kőfaragások díszítik a templomot

 

Borobudur felső szintje még nincs megtisztítva a Merapi hamujától


 

Prambanan



Utána a hasonló korú, ősi Prambanan-hoz látogattuk, ami sokak szerint a világ legszebb hindu temploma, viszont sajnos az említett földrengés komoly károkat okozott állagában. Szomorú volt látni a rengeteg leomlott követ, elképzeltem, hogy mennyi energiát gyűjtött magába ez a hely az idők során és most megroskadt. Ennek ellenére is gyönyörűnek láttam, lenyűgöző a több ezer kőfaragás, ami alkotja.

A földrengés ugyan megrongálta a templomokat, de így is gyönyörűnek láttam őket.



A hindu templom minden szegletében díszítéseket találtunk



Másnap reggel minibusszal vágtunk neki a 11 órás útnak a Bromo, Kursi és Batok vulkánokhoz, melyek hátterében a jelenleg is aktív Semeru füstölög. Meglepődve konstatáltuk, hogy meg sem kottyant a hosszú zötyögés, a rémhírek ellenére kényelmes volt és a látnivaló is lekötött útközben. A forgalom szinte sehol sem csökkent, a két sávos úton rendszeresen hárman haladtunk, gyakran előztünk az aszfaltról letérve a göröngyös porban balról, miközben valaki más jobbról kerülte a lassabbat. Persze sokszor megesett az is, hogy szemben találtuk magunkat egy másik járművel, ilyenkor nem szívesen dugtam volna az ujjam a két autó közé. Tulajdonképpen minket ez már nem hozott nagyobb izgalomba, hozzászoktunk a káoszos közlekedéshez az elmúlt fél év alatt és megtanultam bízni a sofőr rutinjában, de azért akadtak páran a kocsiban, akik nagyokat ugrottak egy-egy vicces résznél.



Séta Cemero Lawang-ban



A nemzeti park környékén él a tengger népcsoport, egyike a kevés megmaradt hindu közösségnek Jáván. Cemero Lawang felöl közelítettük meg a vulkánokat másnap reggel, maszkban gyalogoltunk a porfelhőben a felső kilátópont felé, de félúton visszafordultunk, mert a szél feltámadt és szinte semmit sem láttunk, nem volt értelme tovább menni. A táj elég holdbéli, vulkanikus homoktenger veszi körül a lapos felszínről kitüremkedő kúpokat. A falvakon keresztül haladva mindenki ránk köszönt és mosolyogtak, gondolom nem túl gyakori, hogy valaki ezen a szakaszon gyalogol, nem is találkoztunk más külföldivel, a többiek dzsippel, vagy busszal mentek. Mi viszont pont a falut és az embereket szerettük volna testközelből látni, meg végre mozogni egy kicsit, hiszen mióta nem fáj a térdem most volt rá először lehetőség. Visszafelé felvett minket egy helyi kisbusz, majd miután azt hittük, hogy megtelt, még ugyanannyian felzsúfolódtak egymás ölébe, az autó oldalára kapaszkodva és a tetejére ülve.


Cemero Lawang utcáin a függetlenség napja alkalmából lobogtak a zászlók,
Itt a tömegközlekedést szó szerint kell érteni...



Hatalmas por és hamu veszi körül a vulkánok környékét
és a közelükben lévő falvakat



Úgy határoztunk, másnap teszünk egy újabb próbát és napfelkeltére felmegyünk a kilátópontba. Hajnalban még sötétben indultunk robogóval, a levegő elég hűvös volt, így minden ruhánkat felvettük, ami a táskában lapult. Három pólót, pulcsit, sortot, hosszú nadrágot, kendőt a fejem köré, az arcomat is betakarva. Attinak nem volt ennyi holmija, így ő törölközőbe bugyolálta a derekát. A bukósisak itt nem divat, így mi sem kaptunk, egész úton fojt a könnyünk a huzattól. Napszemüveget sem tudtunk felvenni ellene, mert így is alig lehetett látni az utat, közvilágítás nem volt, a lámpánk is csak pislákolt. Az egész környéket hamu és por borítja, a mélyebb helyeken néha megdobta járgányunk farát. Letámasztottuk a motort és felsétáltunk a kilátópontig, fejlámpát elfelejtettünk vinni, de a Hold fénye megvilágította az ösvényt. Amint előbújtak a Nap első sugarai, gyönyörű látvány tárult elénk, a vulkánok sárgás, vöröses színben tornyosodtak a völgyben szétterülő felhők fölé. A Bromo kráteréből pulzálva dőlt a füst, a Semeruból csak egy pillanatra láttuk. Mindkét tűzhányó jelenleg is aktív, különleges érzés volt a közelükben lenni, a mesékbe illő alvó sárkány jutott róluk eszembe.



A háttérben Jáva legmagasabb csúcsa a Sememu, baloldalt a füstölgő Bromo,
mellette pedig a Kursi és a Batok vulkánok

Cemeru Lawang-ból kisbusz vitt Probolingo-ig, ahol átszálltunk egy rendes nagy távolsági járatra. Többnyire turisták ültek bent, számomra viccesen hangzott, amikor néhányan reklamáltak, milyen rossz hely jutott nekik, pláne miután elég udvariatlanul és paprikásan beszéltek a helyiekkel, akik semmiről nem tehettek. Szinte már akkor gondoltam, hogy toleranciából leckét fognak kapni. Az ötórás út közepén egy jókora csótány dobta fel a hangulatot, fel-alá szaladgált a függönyön és a padlón. Ahogy haladt, a lányok úgy ugráltak fel a székre és sikongattak, mindenki viháncolt, a fiúk fűztek hozzá pár mókás megjegyzést. Ez elhúzódott úgy fél óráig, majd Atti megunva a műpánikot összenyomta csupasz kézzel a csúfságot. Na, én ennél a résznél mulattam a legjobban, ahogy a többiek eltorzult, fintorgó arcát láttam, izgulva drukkoltak, hogy végre megszabaduljanak tőle. Utána Atti lett a busz a hőse, hálálkodtak neki, hogy véghezvitte ezt a „nagy” tettet.

Besötétedett mire átértünk a komppal Balira, Gilimanuk városkába, itt átszálltunk Pemuteran felé. Rendes helyi 12 személyes kisbusz állt rendelkezésre, itt újra tanúi lehettünk az elvek harcának. A helyiek magyarázták, hogy várnunk kell, mert a busz csak akkor indul, ha megtelik és négy szabad ülés várta még gazdáját. Egy német társaság vívott velük, hogy ők már fizettek a szolgáltatásért, nem értik miért kell várni és elég lealacsonyító beszólásokkal illették őket, mint például, lehet, hogy 12 ázsiai elfér, de mi európai turisták vagyunk. Szégyelltem magam miattuk. A srác feldobta, hogy elviszi a csapatot, ha kifizetjük a fennmaradó részt, ami amúgy fejenként 200 forintnyi tétel lett volna. Próbáltam meggyőzni őket, hogy még ha a sofőr zsebében is landol a különbözet, ne vesztegessük az időt a pályaudvaron, de a németek hajthatatlanok voltak, azt mondták, hogy ez elv kérdése. Hát nem tudom, ebben az esetben nekem inkább szűkmarkúságnak tűnt, minden országban másak a szokások, el lehetne fogadni őket, ha már idelátogat az ember. Végül addig hisztiztek és cirkuszoltak, hogy mégis elindultunk, nagyon elégedettnek érezték magukat, de rajtunk kívül senki nem köszönte meg a fuvart. Miután kiszálltunk bevetették magukat a legdrágább hotelbe, mi pedig elintéztük a másnapi búvárkodásunkat.



Fidzsi szigetek



Úton Wayalailai felé sok kis sziget mellett haladtunk



Hajnalban landoltunk Nadiban, a Fidzsi szigeteken, az átvizsgálást szigorúan vették, emiatt vagy másfél órába telt, mire kijutottunk a terminálból. Alig maradt időnk, hogy gyorsan megvegyük a hajójegyet, az utolsó transzfert le is késtük a kikötőbe. Mivel naponta csak két katamarán indul a Yasawa szigetcsoport felé, nem akartunk lemaradni róla, így fogtunk egy taxit. Apró szigeteket érintve érkeztünk meg Wayalailai-ra, kis motoros csónakkal jöttek értünk, mivel a nagyobb süllyedésű hajók nem tudnak közel jutni a parthoz a korallzátonyok miatt.



Az egyik tengerpart felőli "bure"-ban laktunk



Amint kifutottunk a homokra, nagy „Bula” üdvözléssel fogadtak a helyiek. Általában két napokat töltenek a turisták egy-egy szigeten, majd továbbállnak a következőre. Mi kivételnek számítottunk, mert nem volt kedvünk folyton pörögni, már alig vártuk, hogy végre egy helyben maradjunk kicsit és pihenjünk. Mint korábban említettem, kissé kimerültünk az elmúlt fél évben. A környezet adott volt a lazításhoz, fidzsi stílusú faházban laktunk, közvetlenül a parton kókuszpálmák között. Ők „bure”-nak hívják az ilyen típusú épületet, így is ejtik ki, nem pedig angolosan, ahogy én gondoltam.



Faházunk teraszáról gyönyörű kilátás nyílt a tengerre



A házunk mögött látszanak a sziklák,
komoly mászóutakat lehetne építeni rájuk



A szigetet hosszú, fehér homokos part szegélyezi, helyenként fekete, vulkanikus eredetű sziklatömbökkel, de a domborzat hamar emelkedik a szárazföld belseje felé haladva. Az óceán kristály tiszta és nem egyszerűen kék, hanem a szín ezernyi változatában csillog a napfényben. Atti sok időt fordított eddigi írásai rendezésére, én órákig képes voltam sétálni a bokáig érő langyos vízben, nézegetni a kagylókat és kavicsokat a homokban. Gyűjtöttem néhányat, tudom tipikus női szokás, de Atti sem ellenkezett a plusz csomag miatt, annyira gyönyörűek. Hát igen, mindig nagy dilemma nálunk a hátizsákba való pakolás, nincs túl sok fölösleges hely benne.



Wayalailai partszakasza



Gyerekek a közvetlen melletünk lévő faluban



Nem csak a polcra szánom a szerzeményeket, konkrét ötleteim is vannak, miket készítek majd belőlük, le szoktam rajzolni, nehogy elfelejtsem. Mindjárt az első nap egy helyi lánnyal töltöttem pár órát, megtanított pálmalevélből karkötőt fonni, ennek kifejezetten örültem, jól jön majd a tudás saját dekorációim elkészítésénél otthon. Úgy vettem észre, itt nagyon lazán élnek az emberek, semmi izgalom vagy kapkodás… Lófrálnak a parton, szednek egy-egy kókuszt, gitároznak, énekelnek, horgásznak, minden apróságon vidáman nevetgélnek. Többnyire a turistákból élnek, de szerintem nélkülük is jól ellennének, könnyen feltalálnák magukat.



Partra tolt kajakban játszottak a gyerekek

 

A kókuszpálma háta mögött, a Kuata sziget mellett merültünk



Második nap búvárkodni indultunk, cápákat szerettünk volna látni. Egy zacskó szeletelt halcafatot vittünk magunkkal etetni, de sajnos a szél felborzolta a vizet, szemerkélt az eső és a nagy hullámoktól nem találtuk meg az előre megjelölt helyet. Végül a velünk szemközti Kuata sziget mellett merültünk, ahol sok szép korall fölött lebegtünk és a kedvünkért megjelent egy szirti cápa is. Kíváncsian tett egy félkört, majd eltűnt a kékségben. Ránk tört a búvárkodási láz, eldöntöttük, hogy másnap is kijövünk, de sajnos két napig tombolt és csapkodott az óceán. A szél nagyon felerősödött, teljesen felhőbe simult az ég felettünk, naponta többször is hirtelen eső zúdult alá. Ez kissé meglepett a száraz évszak kellős közepén, de hát mit lehetett tenni, így legalább tényleg kialudtuk magunkat, ránk fért.



Végre újra előbukkant a Nap hajnalban



Napfelkelte a partról



A negyedik nap már reggel ötkor kukorékoltunk, nem bírtuk sokáig a semmittevést. Még sötét volt, de kimentünk sétálni, jól lehetett látni a csillagokat, pláne, hogy áramot generátorról csiholtak a szigeten és csak esténként, lefekvés előtt kapcsolták be. Minden nap megtettünk egy szokásos utat, amit apály idején jártunk be, ugyanis akkor át tudtunk mászni a megkeményedett fekete láván egy másik partszakaszra, ahol Atti rendszeresen felmászott egy jó magas pálmafára és szakított egy kókuszt. Első alkalommal nem vittünk kést, így a köveken törtük szét, de utána már rutinosabbá váltunk. Kiittuk a tejet, majd kipiszkáltuk a belsejét és falatoztunk belőle a homokban ücsörögve. Időközben rájöttünk, hogy a zöld az érett, a sárga még túl fiatal gyümölcs. 

Atti mindig meglepett egy friss kókusszal



Végre nyaralunk :-)



Egyik alkalommal, amikor lemaradtam Attitól, találkoztam egy korunkbeli helyi sráccal, jókora papírdobozt vitt a vállán. Kérdeztem nem látott-e egy nagyszakállú fickót valamerre, esetleg egy pálmafán, vagy a sziklákon; elkezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy többször is felfigyelt ránk a napokban, mert náluk a hagyomány szerint nagy tiszteletben álló férfiak viselnek szakállat, kíváncsi volt, honnan jöttünk és nálunk is így tartja-e a szokás. Elárultuk, hogy ennek Magyarországon nincs jelentősége. Időközben Atti pont előkerült egy kókusszal a kezében, eltaláltam, valóban egy pálmáról kúszott lefelé. Nagyon tetszett a srácnak, hogy Atti saját maga szedte, megmutatta nekünk, hogy lehet a belsejét könnyen kihámozni kézzel.  Elővett a dobozából egy pálmalevélbe csomagolt csemegét, kaszava és kókusz keverékét, amit a családjának vitt a sziget másik oldaláról. Ajándékot akart adni nekünk. A kaszava íze és állaga a krumplihoz hasonlít, a magas, vékony szárú és nagy levelű növényről nem is gondoltam, hogy a föld alatt ehető termést rejt. Mi is megkértük, hogy osztozzon velünk a kókuszból, találkozásunk kicsit szertartásosra és meghittre sikerült. Hosszan beszélt, nem értettük teljesen üzenetét, de megpróbáltuk érezni. Említette a régen ideérkező misszionáriusokat, illetve, hogy ők is sokat változtak és bocsánatot kért tőlünk a falubeliekért. Mondta, hogy sokan még mindig nem fogadják el igazán a fehéreket és nem is tesznek köztük különbséget. Ekkor futott csak át bennünk néhány jelenet az elmúlt napokból és jöttünk rá mi volt az oka a furcsa viselkedésnek, aminek egyébként nem tulajdonítottunk jelentőséget.



Kilátás a házunk fölött szikláról



A negyedik naptól újra verőfényes napsütés csalogatta elő a táj élénk színeit, fel is sétáltunk a sziget legmagasabb pontjára, hogy gyönyörködjünk a kilátásban. A hegyen sok régi csigaházat és kagylót találtunk, még azokból az időkből származnak, amikor ott élt a nép és nem a tengerparton. A helyiek nagyszülei még fent laktak, ugyanis őseiknek rejtőzködni kellett, hiszen más törzsekkel harcban álltak és kannibálok voltak. Úgy gondolták, azzal, ha megeszik az ellenséget, véglegesen győzelmet aratnak felettük, másrészt kevés hús volt és nagytestű állatokat nem tudtak tenyészteni. Akkoriban pedig még senki nem akart nekik exportálni, ezért megfőzték és megsütötték a harcban elfogott, vagy elesett vetélytársakat.  J Állítólag 1959-ben halt meg az utolsó emberevő, bár a helyiek szerint még mindig élnek a szigetcsoportban néhányan.



Panoráma a Wayalailai sziget legmagasabb pontjáról



A két pálma között látszik a homokpad,
ami apálykor teljesen kilátszik



Sajnos a hullámzás nem csillapodott, így a búvárkodásnak lőttek, de nem keseregtünk nagyon, gondoltuk Indonéziában bepótoljuk. Helyette elmentünk csónakkal a sziget másik oldalára, sznorkeleztünk, napoztunk és átsétáltunk az apály segítségével egy homokpadon a nagy Waya szigetre. Igaz nem látszott még ki, de sekély volt a víz felette. Visszafelé akkorákat dobtak rajtunk a hullámok, hogy csodáltam, nem törik szét a ladik alattunk. Sikongatások közepette érkeztünk vissza házikónkhoz majd a függőágyban elheveredve szenderegtünk vacsoráig. 

Átsétálva a homokpadon sznorkeleztünk a sekély vízben,
a kék ezernyi árnyalatban látszott

Utolsó nap még szereztünk egy kókuszt, amikor jött értünk a hajó, eljött a faluból a srác elbúcsúzni tőlünk, akitől a kaszavát kaptuk. Sokáig szorongatta kezünket és köszönte, hogy megismerkedtünk. Jó érzés volt, hogy valaki búcsúztat…



Naplemente Fidzsin



Tranzitunk Fort Lauderdale-ben és Los Angeles-ben



Fort Lauderdale tengerpartja - Florida



Késő este indult a gépünk Limából Florida partjai felé, ahol egy napot  töltöttünk tranzitban. Hajnalban kiültünk Fort Lauderdale-ben a tengerpartra, lassacskán ébredt a város. Reggeli előtt Atti futott fél órát a homokban én addig ittam egy forró teát és próbáltam a hirtelen változást eltenni magamban. Ültem a luxusszállodák árnyékában, Ferrarik, Maseratik, Mustangok, Porschék, Corvettek gurultak kényelmesen az úton, tiszta ruhákban, illatosan, kidolgozott testtel, belőtt hajjal jöttek-mentek a pihenésüket itt töltő nyaralók, sokan sportoltak reggel, ami azt jelenti megengedhetik maguknak, hogy időt és figyelmet fordítsanak magukra. A várost behálózza egy csatornarendszer, így a tengerhez közel fekvő utcákban, a hatalmas villák előtt parkol mindenki a saját yachtjával. Családok érkeztek nagy pakkokkal, amíg a szülők a napernyővel bajlódtak, a gyerekek a hűtőládában rejlő nyalánkságokon veszekedtek. Hát, van különbség a sorsok között….  Az előző hónapokban többnyire olyan helyeken jártunk, ahol a többségnek boldogságot jelent, ha van iható víz, valami éhségűző, áram és nem fázik. Ahogy belegondoltam az egészbe elkönnyeztem magam, de amint Atti megjelent a futásból fülig érő szájjal, én is hamar átvettem jókedvét. 

A part menti sétány

Floridai strand

Hatalmas hullámok tarajosodtak a part mentén

Apránként benépesedett a part, felélénkült a város. Kellemes zene szólt a bárokból, kikerültek a napozóágyak a végeláthatatlan strandra, a picik nagy gonddal építették homokváraikat, az életmentők távcsővel figyelték a hullámokban ugráló fürdőzőket, tipikus amerikai filmbe illő jelenet volt, egy régi sorozat, a Baywatch jutott róla eszembe. Nem sokat késlekedtünk mi is bevetettük magunkat a langyos vízbe, élveztük a harminc fokos meleget és napsütést. Néha behúzódtunk egy-egy pálmafa árnyékába és szunyókáltunk kicsit. A jóhoz könnyű hozzászokni…

Florida



Kéz és láblenyomatok a Hollywood Boulevard-on



Estére visszamentünk a repülőtérre, éjfélre értünk Los Angelesbe, a következő tranzitállomásukra. Szállásunk még nem volt, így a buszosoktól érdeklődtünk, mik a lehetőségek a környéken. Nagyon kedvesek voltak egytől egyig, az egyik mikrobuszos bepakolta cuccainkat a csomagtartóba, létszámon felül szorítottak nekünk helyet, ingyen elvitt egy hostelbe, ahol tökéletes szállást találtunk. Limában aludtunk utoljára, elég kótyagosak voltunk, de átestünk a holtponton, így lefekvés előtt még beültünk a bárba és zárásig beszélgettünk a pultos lánnyal, aki öt éve Szlovéniából ment ki nyaralni és ott ragadt. Egész délelőtt henyéltünk, délután pedig futólépésben megnéztünk néhány jellegzetes helyet a városban. 

Venice Beach

 

Beverly Hills



Sétáltunk a Venice Beach-en, ami nem csak egyszerűen óceánpart, de egy sportközpont is, a tenger mellett kosár- és fallabda pályák sorakoznak, de van szabadtéri konditerem, strandröplabda és boxzsák is. Később a Beverly Hills, Rodeo Drive és a Hollywood Boulevard utcáin lófráltunk, ez a környék hemzseg a hollywoodi filmekből ismerős helyszínektől, épületektől. Megnéztük a hírességek kéz és láblenyomatait, valamint a csillagokat, melyekben a nevüket örökítették meg a járdába ágyazva. Pompa és csillogás mindenütt, méregdrága márkaüzletek, luxus hotelek, autók…. Nem éreztem otthon magam….de érdekes volt látni a saját szememmel. Befejezésül a farmer piacon degeszre ettük magunkat, nehéz volt választani a temérdek friss étel közül. Már délutántól az járt a fejemben, hogy mennyire várom a pihenést Fidzsin, számoltam az órákat odaérkezésig.



Négy is állt néha egy kereszteződésben a lámpánál,
a háttérben a "Micsoda nő"-ből ismert hotel