Sajnos erre az útra Andi nélkül utaztam, de barátom, Paller Attila szervezőként és videósként tartott velem. Attila az utunk folyamán, még több alkalommal csatlakozik majd hozzánk. Már csak két hét van vissza a januári indulásig. Több időt fordíthattunk az út átgondolására, a családunkkal töltött karácsony nyugodt és meghitt hangulatában. Az útunkat januártól kezdődően már nem kell megszakítanunk, legközelebb a következő karácsony alkalmával lehetünk együtt családunkkal és barátainkkal.
Néhány gondolatot és érzést, valamint a kirgizisztáni kalandjaimat leírom pár sorban::)
Attila
- Az öreg vadász odasétált a beteg Marco Polohoz, a világ legnagyobb csigáját viselő hegyi kosához. Megfogta hatalmas fejdíszét és lábát átlendítve felült a vad hátára. A Marco Polo nyargalt a vadásszal, mint a szilaj paripa és átvágtattak a kirgizisztáni határon Kínába. A nagy argalinak patakokban csurgott a könnye, és ráfagyott a saját hátára. – Mesélte a Marco Polo legendáját Sasha, miközben Narynban koccintottunk a várhatóan sikeres vadászatra. A kirgiz vadászok gyakran vágyakoznak arra, hogy ilyen közelre kerüljenek egy argalihoz, és a legenda velük beteljesedjen.
Bishkekből zötykölődtünk a rozoga aszfaltúton; a Magyarországon szidott autóutak az itteniekhez képest tükörsima felületek. Nincs is értelme a kátyúkat kerülgetni, mert akarva akaratlanul belekoppanunk valamelyikbe. Az autóból figyelem a szavanna-szerű dombokat, amiken mindenfelé lovak, birkák és tehenek legelnek. Napjainkban is az ország fő gazdasági tevékenysége a nomád pásztorkodás, és gyapottermesztés. Az érintett kicsi településeken a házak düledeznek, többnek teteje és oldala sincs. Az emberek tekintetén látom a fáradtságos küzdelmet, szembetűnő itt a szegénység.
Megálltunk tankolni egy faluszéli benzinkútnál, ahol a helyi népek birkákkal üzleteltek. Több autó leparkolt, némelyik csomagtartójából összekötözött lábú kecskét emeltek elő, ezeket lefektették a földre. Mozdulatlanul tűrték a megpróbáltatásokat. Mások a juhokat terelgették és egy középkorú ázsiai férfi, kötélen rángatta az eladni kívánt birkáját. Az ijedt jószág kitámasztott az első két lábával, majd kihúzta fejét a hurokból és elinalt. A meglepődött sereglet utána eredt, próbálták bekeríteni, autóval is üldözőbe vették. Igazán komikus, paródiába illő jelenet volt! Az út szélén lovasok jöttek, ők is terelték állataikat.
Alexander a sofőrünk, mellette ül Sasha a kísérőnk, mi Paller Attilával és tolmácsunkkal Lubával az UAZ hátsó ülésén utazunk. Alexander és Sasha orosz származásúak, mélyebb ráncaikon és pirosas arcukon látjuk, hogy nem vetik meg a vodka ízét. Luba Kazahsztánban született, Bishkekben tanít németet az egyik iskolában, gyakran dolgozik tolmácsként a vadászoknak. Tavaly, amikor Attiláék a Tschon-Kainda területen kőszáli kecskére vadásztak, szintén ő közvetített. Diskurzusaink úgy zajlottak, hogy kísérőink oroszul beszéltek Lubához, majd Attilának elmondta németül a mondandót, aki lefordította nekem magyarra. Eleinte furcsa volt így a társalgás, de végül az általános iskolában rám ragadt orosz tudásommal egész gördülékennyé vált a kommunikáció. Az autónk mögött dübörgött egy régi katonai ZIL, amire Narynban felpakoltuk kétheti élelmiszerkészletünket, a lovaknak szükséges zabot és szénát. A kéthetes vadászatra, átfogó logisztikai szervezésre volt szükség. Nyolcfős személyzetünknek az étel, a két ZIL-be és az UAZ-ba az ezer liter üzemanyag, és a hat lónak a takarmány is komoly mennyiséget képviselt. Megdolgozunk a Marco Polóért, itt látszik milyen fizikai és egyéb felkészülést igényel ez a vadászat.
A városból 300 kilométeres hegyi úton lehet kijutni az Ak-Say régióba, ahová lovainkat már három hete kivitték. 2300 méter körüli tengerszint feletti magasságban kanyarog a köves, sáros, később hóval borított út, amit egy zubogó patak kísér, mint anya a gyermekét. Elhagytuk a füves dombokat, átkeltünk a 3030 méter magas hágón, majd beautóztunk a kirgiz és kínai határövezetbe. A védett szektorba, csak előzetes engedélyek megszerzésével juthattunk. A szögesdróttal körbevett állomáson, a Kalasnyikovval felszerelt őrök félórás várakozás után átengedtek minket. Három laktanya épületből állt a check pont, „háború” utáni állapotok uralkodtak mindenhol. Potyogott a betonból készült vakolat, mindenféle ócskavasak hevertek a földön. A katonáktól elhoztuk a másik ZIL-ünket, ezt a teherautót korábban itt hagyták kísérőink. A hátuljában emeletes vaságyak voltak és fatüzelésű kályhával lehetett fűteni. Az elkövetkező 200 kilométeren - ami másfél napig tartott - nem találkoztunk senkivel. Egyszer láttunk egy szép rókát, de mivel puskám a csomagtartóban pihent, elrohant a hómezőn. Az egyik ZIL-t Akku vezette, ő egy kirgiz sofőr, tagadhatatlanul ázsiai külsővel. Szavát ritkán hallottuk, de amikor vodkával üdvözöltük egymást, mindig az élen járt. Sasha átvette a második ZIL pilótaszerepét, mellénk pedig behuppant Gula, a tábori szakácsnőnk, aki a foghíjas alapanyagból is kiváló ételeket tudott készíteni. Jól megtermett ázsiai menyecske, Attilával tréfálkoztunk is, hogy bár kedves és mosolygós, de nincs az a mennyiségű vodka, ami miatt elcsábulnánk tőle. Sasha mellett ült Cirikci, a vadászat vezetője, határozottan irányította táborunk életét. Ő is kirgiz származású, mezőgazdasággal foglalkoznak, és a munka mellett geodéziai iskolában tanul. 3200 méteren autóztunk a fennsíkon, olyan látvány a táj, mintha a Velencei hegység füves dombjain haladnánk véget nem érően. Lebukott a Nap a hegyek mögé, az alkonyat fényeiben kirajzolódtak a havas lankák sziluettjei. Nehéz terepen araszoltunk felfelé a havas úton, egyre zordabb arcát mutatta a táj. Elértük Ausztria második legmagasabb pontjának, a Grossvenediger-nek a 3700 méteres szintjét. Az UAZ-zal, a két ZIL között alkottuk a szendvicsben a húst, amikor elakadtunk orosz csodáinkkal, valamelyik mindig kihúzott minket csörlőjével. Többször a szélvédőn át gyönyörködhettünk a csillagokban, annyira meredek emelkedőkön visítottak a motorok. A 14 órás szenvedős időszak után, már csak 18 kilométerre jártunk végleges célunktól. Az első ZIL törte nekünk az utat, mi kicsit lemaradva vártuk, amíg a nagy monstrum tovahalad. Egy enyhe teknőszerű lapban elásta magát a teherautó, olyannyira, hogy tengelyéig süllyedt a sáros hóba. A második ZIL-lel rátolattak, de kisvártatva ez is egyhelyben dagasztotta a latyakot. Öt órán át ástuk a több tonnás autókat, de erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult. Nehezítette munkánkat a nagy tengerszint feletti magasság, 8-10 ásónyomás után lihegve kellett abbahagyni a lapátolást, mert nem jutott elegendő oxigén a szervezetünkbe. El lehet képzelni a küzdelmünket, mintha a Glockner csúcsán kellene ásni órákat; hát nem könnyű feladat. Aznap éjszakára feladtuk. Találtunk néhány régi, kidőlt, már nem használatos villanyoszlopot, ezekből tüzet raktunk a ZIL hátuljában. Itt semmin nem lepődik meg az ember… Hát persze! Mi sem természetesebb, felgyújtjuk a villanyoszlopokat. Amikor életet leheltünk a kályhába szaunázni lehetett, csak hajnalra tudtam aludni egy keveset. Miután mínusz 10 fok alá csökkent a kinti hőfok, bent is normalizálódott a meleg, a füst szagot is jobban elviseltem. Este még kortyolgattunk a jó magyar otthonról hozott pálinkából, amit vodkával öblítettünk. Így kiálltuk a magashegyi hideget.
Napfelkelte után újra nekiláttunk az autók kiszabadításának, a fagyott talaj még jobban nehezítette teendőnket. Az éjjeli hideg után, amikor a Nap kibukkant a hegyek mögül, hamarosan megolvasztotta a felső réteget. Felettünk egy óriási sas úszik a levegőben, evezőtollait is látom a magasban. Négyórás küzdelmünk eredményeként kiszabadult a második ZIL. Nekiveselkedtünk a következőnek, de 11 óra elteltével ismét feladtuk a kíméletlen harcot.
- Majd szólunk a katonáknak, hogy hol találják meg az autót – mondta Attila.
Az egyik ZIL-lel és az UAZ-zal továbbindultunk. Alig haladtunk egy kicsit, és újra megismétlődött az esemény. Na, itt lett elege mindenkinek az utazás élményeiből. Sasha és Cirikci kitervelték, hogy 10 kilométerre ismernek egy campet, ahonnan másnap reggel lovakat hozhatnak, és azokkal fogunk belovagolni táborunkba, hogy vadászni tudjunk. Gyalog indultak el a mély hóban, nekünk Gula megterített egy laposabb szikla tetején és jóízűt falatoztunk. Vacsoránk közben a horizonton megláttunk két lovast, akik négy felnyergelt hátast vezettek; ügetve, galoppozva közeledtek hozzánk. A táborunk lakói voltak, már két napja várták érkezésünket, gondolták, hogy baj lehet és elindultak elénk. Toku és Almos a lovasok, befejezték velünk a vacsorát, mindketten kedves, mosolygós emberek, aranyfogaik csillogtak, miközben nevettek. Evés után felpakoltuk lovainkra hátizsákjainkat, puskámat keresztbe vettem a vállamon és a telihold fényében két óra alatt belovagoltunk abba a camp-be, ahová Sashaék is tartottak. A szironyos hóba, aminek felső rétege megfagyott, a lovak patája úgy szakadt be, mintha vékony jégrétegen kellett volna haladni. Alexander és Akku az autóknál maradtak. Majdnem egyszerre érkeztünk, nem is lepődtek meg az eseten, szinte természetesnek vették a történteket. Jólesően feküdtünk le az ágyakba, szobánkban, amit szintén konténerből alakítottak komfortossá, kintről tüzelték a vaskályhát.
Hajnalban Almossal és Tokuval lovagoltunk át eredetileg tervezett vadásztáborunkba, miközben már kerestük a hegyi vadat. Napfelkelte után startoltunk szállásunkról, Almos vezetett minket, én másodikként haladtam, mögöttem Attila lovagolt, végül Toku zárta a sort. Szikrázó napsütésben tapostuk a havat, 3400 méterről kezdtük a lovaglást és egészen 3900 méteren bukkantunk át a gerincen. Az apró rágcsálóktól a farkas nyomig mindent láthattunk a friss hóban, lovaink léptei hosszú csíkot rajzoltak mögöttünk. A kőszáli kecskék és Marco Polók birodalmában lovaglunk, patak csordogál mellettünk a hegyről, a végtelen hómező vakítóan verte vissza a Nap sugarait. Leereszkedtünk a gerincről, a lefelé vezető lejtő becsatlakozott egy szélesebb völgybe, melynek déli oldalában néhány száz méter távolságra egymástól tíz-húszfős Marco Polo juh csapatok legeltek. Kilométernyi távolságról észlelték közeledésünket és elballagtak a magasabb, biztonságot nyújtó ormok felé. Utunk levezetett egy folyómederbe, aminek északi oldalát havas sziklafalak zárták. Rövid pihenőt tartva leszálltunk lovainkról, kinyújtottuk kissé elgémberedett lábainkat, csokit és pár napos üres kenyeret ettünk, szomjunkat a patak vizével oltottuk. Minden hegyi folyóból ihattunk, a fodrozódó forrás fölé hajolva jólesően kortyoltuk a friss hideg vizet, épp úgy szürcsöltünk, mint a kimelegedett lovak. A folyóvölgyből déli irányba, a kopár hegyi legelők felé vettük az irányt, hullámvasútként vonultunk fel s alá. Az előttünk elnyúló lankában csoportba verődve 14 Marco Polo kos legelt, de hamarabb felfedeztek bennünket éles szemeikkel, és azonnal átmérték a völgyet, elkocogtak a következő dombtető felé. Mire felértünk arra a pontra, ahol szem elől tévesztettük őket, már nyomukat sem láttuk, szellemként tűntek el a kőrengetegben. Visszanéztem társaimra és hátterükben az északi fennsíkon ibexek feküdtek. A kőszáli kecskékből 24-et számoltunk, jó pár kimagaslóan nagy szarvat viselt. Ezen a területen nem fogadnak kifejezetten kecskés vadászokat, csak Marco Polóval kombinálva jut vadászatukhoz a vendég. Emiatt állományuk kimagasló. Annyira nyílt helyen feküdtek, hogy megközelítésükre nem is gondolhattunk.
- Mi a terved Almos? Hogy jussunk közelebb? – kérdeztem oroszul.
- Mi itt maradunk, Toku nagyívben mögéjük kerül és megpróbálja ránk mozdítani őket – magyarázta kísérőm.
Így is történt. Várakozásunk alatt fegyvertávcsövem 25-ös nagyításán kiválóan bírálhattam a bóbiskoló bakokat. A kecskék között sok visszakanyarodó szarvú hatalmas példányt láttam, 4-5 egyed közül szinte mindegyiket lőhetőnek tartottuk. Több mint egy kilométerre pihentek, ezt onnan tudtuk, hogy távolságmérőm 1200 méterig mér, de akkor nem adott jelet. Elröppent várakozásunk ideje, Toku alig hallható lövése törte meg a csendet. Az ibex csapat felállt és rohanva közeledtek irányunkba. Hason fekve vártuk a felemelő látványt nyújtó kecskéket, porfelhőt kavarva, akrobatikus ügyességgel szaladtak, mit sem törődve a meredek akadályokkal. Tervünk bevált, de a csapat, amikor lőtávolságba ért, még mindig vágtatempóban iszkolt. Mivel az első vadásznapunkat élveztük nem lőttem, mert 480 méterre álltak meg tőlünk. Talán, ha az utolsó esélyemen kellett volna gondolkodnom, elengedem a lövést, de így nem láttam értelmét a kapkodásnak. Távolodtak tőlünk, tempójuk lassult, némelyik hátszőrzete őszesen fehérlett. Átértek azon a völgyön, aminek másik felén sárgásan emelkedett a magasba egy márgás, repedésekkel tűzdelt sziklafal. Araszoltak felfelé a sziklapárkányokon, mígnem velünk egy magasságba kerültek, csak a hatalmas tátongó völgy választott el minket. Elfeküdtek. Légvonalban ismét kilométernyire lehettek. Visszaért Toku is, Attila filmezte a pihenő ibexeket.
- Na most mi legyen? – kérdeztem Almost.
Azonnal döntöttünk és kettesben loholtunk a kecskékhez. Attila és Toku a lovakkal maradtak, mert még ketten is sokan voltunk az éleslátású vad becserkeléséhez. 3600-as magasságból lemásztunk 100 méter szintet, a völgybe egy meredek havas részen jutottunk le. Kis kerülővel, állandóan szemmel tartva az ibexeket csökkentettük a távolságot. Nem tőlünk, de a kecskék felálltak és eltűntek előlünk. Kezdett sötétedni, ezért a patakmederben vártuk Attiláékat, hogy lehozzák a lovakat. Nem szívesen másztam volna vissza hozzájuk, mivel helyenként derékig is süllyedtünk a hóba. Almos kiborította gumicsizmájából a belehullott havat, majd tekintetünkkel pásztáztuk a meredek hegyoldalt, aminek a tetején méretes csigát hordozó Marco Polók sütkéreztek. Almossal egymásra néztünk, nem beszéltünk egy szót sem, arckifejezéseinkből mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy azonnal felmászunk hozzájuk. Tapostuk a gördülő kavicsokat, lábaink gyakran megcsúsztak a moréna lejtőn. Zihálva, kapkodva a levegő után, nagyon lassan haladtunk. Almos lépdelt elől, én néha lemaradva egy keveset, követtem. Pulzusom az egekben járt, a puskámat is levettem vállamról, annyira zavart a lélegzetvételben. Háromnegyed óra alatt leküzdöttük erőltetett tempóban a 300 méter szintet, Almos elismerve mondta, hogy eddig senki nem tudott vele így lépést tartani. Meséltem neki, hogy otthon hetente kétszer futok 10-20 kilométert, és a Magyarországon megrendezésre kerülő hegymászó triatlonon is többször végeztem már az első tízben. Oszolyról indul a verseny, a sziklafalon kell időre teljesíteni 6 db, hatos nehézségű mászó utat, utána kerékpárral feltekerünk Dobogókőre, ami 700 méter szint és 30 km. Végül az oszolyi parkolóból futás a Nagykevély csúcsára, ami 3,5 kilométeren emelkedik 350 méter szintet, majd térdeket próbáló futással irány vissza a pihenőbe. Ezen a versenyen éreztem azt, amit most a Marco Polóhoz gyalogolva. Almos kikukkantott egy sziklatű mögül, amire lőpozícióba kerültem a kosok már eltávolodtak a hegy fennsíkján. Küzdelmünket nem tartottam hiábavalónak, mert fentről a hegyek látványa festői képet varázsolt elénk. Sötétben ereszkedtünk vissza a völgybe, ott már Attiláék vártak minket a lovakkal. Három órás erőltetett sarkantyúzással értünk táborunkba. Jólesően léptünk be az átizzított lakókonténerbe, ezt a meleget öt percig élveztük, utána kellemetlenné vált a szaunaként melegítő szállásunk. Fél óra elteltével normalizálódott a hőmérséklet, a fával és szénnel tüzelt vaskályha csak reggelre hűlt ki teljesen. Soha nem süllyedt fagypont alá a „házunk” belső hőfoka. Az egyik reggel, amikor a kinti hideg, szeles időben mínusz 24 fokot mértünk, akkor látszódott bent a lehelet, de ez a megfelelő hálózsákjaink miatt nem okozott problémát, nekem inkább a begyújtást követő meleggel volt folyton gondom. Vacsora után jókat mulattam olvasás közben Dr. Végh Endre humoros vadásztörténetein, főleg úgy, hogy fia, András, akivel Kanadában vadásztunk, mesélte nekem, hogy a könyvben ő Zitter, és magam elé képzeltem a leírtak alapján. Attila, Békés Sándortól, A Slapaj visszanéz című könyvén szenderült álomra. Fejemet egyre lejjebb húzta az ágy, nem kellett aznap minket elaltatni, az egyik legfárasztóbb napunknak értünk a végére.
Hószállingózásra ébredtünk, a Nap sugarai azonban hamarosan kikergették a felhőket a völgyből. Láthattuk a táborunk mellett hömpölygő patakot, aminek este csak a csobogó hangját hallottuk. Partján kisebb-nagyobb lekerekített kövek kuporognak, mintha egy legelő birkanyáj szétszóródva szédelegne körülöttünk. Táborunk három összeépített konténerből állt, egyikben a kísérőink aludtak, a nagyobbik töltötte be a konyha és az étkező szerepét. A középső részlegben mi foglaltunk helyet Attilával. Az emeletes, drótsodronyos vaságyak megfelelően funkcionáltak az alváshoz, nem tudtam úgy kinyújtózni, mint otthon, de nem is aludni és sziesztázni jöttünk, hanem hegyi vadászatra.
Lovainkkal a zubogó patak partján kerülgettük a köveket, utunk egy sziklás völgybe vezetett, ahol az északi, sárgás színű, laza szerkezetű, mászhatatlan ormok felé menekült az a fiatalokból álló kecskecsapat, amit felriasztottunk lovaink kopogásával. A déli, távoli dombtetőn Marco Polo juhok csipkedték a szinte nem is látható, kicsiny növényzetet. Nehéz elképzelni, hogyan élik át a gyakran mínusz 50 fokos telet. Vastag bundájukkal alkalmazkodnak a szélsőségekhez, olyanok, mint Alexander a sofőrünk, aki szintén csak a két végletet ismerte. Például amikor az UAZ-ban utaztunk nem fűtött, és megfagyasztott minket, vagy annyira feltekerte a meleget, hogy a gatyánkból is folyt az izzadtság. A déli dombok is sziklafalban végződtek, ezek kőzete kompaktabb képet mutatott. Folyómeder képezte utunkat a kanyonban, több helyen láthatóak a vízmosások, de csak a szurdok közepén csordogált egy kisebb ér. Tavasszal a hóolvadás időszakában itt hatalmas árhullámmal rohanhat le az akadályokat nem ismerő víz, sodorva mindent, ami az útjába kerül, mint egy félelmetes alaplavina. A völgy labirintusként bonyolódik tovább, az egyik mellékágban 19 egyedből álló ibex csapatot láttunk átváltani; mindegyikük rövid szarvval rendelkező fiatal kecske volt. Hátasainkkal a legközelebbi, északi irányba kanyargó völgyet választottuk, lovaink fáradhatatlanul vittek minket az emelkedő kaptatón. Sasha, a vezetőnk gyakran megállt és távcsövével kémlelte a vidéket. Mi is leszálltunk, lovainkat összebéklyóztuk a vezetőszárakkal, így nem juthattak messzire, míg leselkedtünk. Itt a hegyekben nincs mihez kikötni őket, ezért két első lábukat kötéllel csomózzák össze. Almos, Sasha mellé lépett, Toku a lovakkal foglalkozott. Sasha előrement, mi Attilával türelmesen vártunk a jelekre, bízva reménykedtünk abban, hogy hamarosan hasra veti magát, mert akkor meglátott valamit. Sasha azonnal behúzódott egy kő takarásába, Almos utána kúszott, majd barátommal mi is melléjük lopakodtunk. Másfél-két kilométerre, fekvő Marco Polo csapatot figyeltünk, Attila kamerával is rögzítette a pillanatokat. Egy órán át méregettük a kosokat, meg sem mozdultak, csak fejüket forgatták néha másik irányba. A kőtenger, ami körülvette őket, minden oldalról 5-600 méternyire sík, nyitott teret biztosított nekik védelmül. Megfigyeltem, hogy állandóan olyan pihenőhelyet választanak maguknak, hogy a vadász, vagy a ragadozók véletlen se tudják észrevétlenül megközelíteni a csapatot. Sasha kidolgozta a tervet, 30 km hosszú lovaglással és kemény szintkülönbségek legyaloglásával tudtuk elérni azt a pontot, ahonnan fél kilométerről mustráltuk a Marco Polókat. 3800 méteres magasságról fellovagoltunk egy gerincen 4200 méterre. A fennsíkon a tomboló szél tűszúrásként hordta az arcunkba a vízszintesen eső havat.
Alig láttuk egymást a ködtől és a szakadó hótól. Kikukkantottunk néhány helyen, ahonnan látni véltük a Marco Polókat, de a zord időjárás miatt látótávolságunk alig volt néhány lóhossznyi. Paripáink is farral a szélnek fordulva lehajtott fejjel várták, hogy kellemesebb helyre érkezzünk, a kitett fennsíkon szinte fájdalmas volt a hópelyhek becsapódása. Lehúzódtunk egy szélárnyékosabb patakmederbe, és hátunkat a viharnak vetve, ettünk pár falat megfagyott sültkolbászt és csokoládét; az ízét semminek sem éreztük. Másik utat kellett keresnünk az alacsonyabb régiókban, ahol a sűrű felhők nem zavarják látásunkat. Miután egy kisebb völgybe értünk, 150 méter szintet felcserkeltünk egy kőlefolyáson, aminek emelkedő partoldaláról ki-kinézve megpillantottuk a Marco Polókat. Másfél órán keresztül hasalva távcsöveztük a nagy testű kosokat, a hét fős társaságból három kiemelkedő csigával megáldott öreg vadat találtunk elejthetőnek.
Egy óra fekvés után, áthűlve vártunk a mínusz 8-10 fokos talajon. Megmozdulni sem mertünk, a közelebb jutásról pedig nem is álmodhattunk. Kisvártatva annyira fáztunk és remegtünk, hogy az esetleges lövésnél komoly gondom lett volna a célzással, ezért Sasha-t visszaküldtük a lovakhoz takaróért. Eközben a Marco Polók hátterében emelkedő domb élén, a horizonton feltűnt másik két kos alakja. Fél óra alatt érték el a fekvőket, amitől ők felálltak és irányunkba indultak. Itt következtek a szerencsék sorozatai, amik általában elkísérnek vadászataimon és az élet más területein. Remegő alkaromra engedtem fejemet, és megboldogult nagypapámra gondoltam, majd Andi jutott az eszembe. Fohászkodtam hozzájuk, hogy segítsenek a szerencsémben. - Andi általában, amikor velem tart vadászataimra, talizmánként kísér utamon, Kanadában András is azzal viccelődött, hogy én már minden kiszemelt vadat elejtettem, ezért kölcsönadhatnám néhány vadásznapra. Nagypapámmal gyermekkorom összes szabadidejét horgászattal töltöttük a várpalotai tavakon, az élete része volt a természet szeretete, így fentről velem együtt örül vadászsikereimnek. - A csapat ballagva közeledett, de annyira összeálltak, hogy a testük szinte egymáshoz súrlódott, így képtelenség volt kiválasztani közülük a lőhetőt. Vezetőnk is visszaért a takarókkal, amikre már az adrenalin miatt nem tartottunk igényt. Mellénk kúszott, és együtt figyeltük az eseményeket, Attila folyamatosan kamerázott. A Marco Polók lehúzódtak a közöttünk fekvő alacsonyabb takarásba, ebben a részben akarták elhagyni pihenőhelyüket és megkeresni a legelhető füves területeket. Kihasználva az adódott lehetőséget, gyorsan közelebb lopóztunk és ismét hasra vágva magunkat, vártunk. Egy megtermett ember nagyságú szikla mögül tőlünk 150 méterre előlépett az első kos. Fején gyönyörű, vastag csigát hordozott, amit már a céltávcsőben láttam.
Libasorban követte őt a többi is, de a mögötte bandukolók kisebbnek mutatkoztak. Visszakúsztattam a szálkeresztet az elsőre, egy pislantás után a lövedék becsapódását hallottuk a hegyek visszhangjában. Sasha jól hátba vágott és kiabált: - Bravó, xapaшo! A többi Marco Polo elballagott a völgy felé, talán az egyiknek nagyobb bázisa lehetett, de nem mertem megkockáztatni a további válogatást, mivel rendkívül közel jártak. A meglőtt vad elfeküdt a mellette kiálló szikla mögé, de hamarosan imbolyogva újra felállt és szédelegve lassan lépett néhányat. Kegyelemlövésem ledöntötte a lábáról, és végleg a kősivatag lett utolsó nyughelye. A havas szikla és hegycsúcsok figyelték a kost, amikor elindultunk még látszódtak a szürke színek, de később, mint a fehér lepel, hótakaró borította be a Tien-San hegység vonulatait. Az Ak-Say völgy fölé is alkonyat borult, a 3900 méteres magasságunktól félelmetesen ugyan, de gyönyörűen nyújtóznak a magasba a csipkés gerincek, sziklamászó szívemnek paradicsom e hely. Sötétben lovagoltunk vissza táborunkba, a keskeny ösvények alatt meredek szögben szakadtak alánk a kőlejtők és szakadékaik. Bíztunk lovainkban és magunkban, hogy másnap nem a ragadozó madarak martalékává leszünk. A camp-hez közeledve meghallottuk a patak csobogását és az ablakon kiszűrődő fények nyugtatóan közeledtek. Előttem az egyik kísérő betöltötte fegyverét és elvillantva jelezte, hogy megérkeztek a sikeres vadászok. A konténerek közvetlen közelébe lovagoltunk és Cirikci, a táborunk vezetője hangos kurjantással már a távolból gratulált: - Champion! Attila champion!
Sasha árnyékát figyeltem, ahogy az ébredő nap megvilágította jobb oldalát, miközben követtem lovammal, az apró kövekkel és vízmosásokkal szabdalt folyóvölgyben. Tekintetünkkel pásztáztuk a sziklafalakat és a tetőket, meg-megállva helyenként távcsövezve jutottunk egyre beljebb a megszokott útvonalunkon. A kék égbolt és néhány úszó felhő fedte a hegyeket, mi, mint megtűrt vándorok haladtunk a természet holdbéli szépségében. A kanyargó völgyben szájtátva csodáltam a mesebeli sziklaformákat, némelyik kőtornyot gombaként fedték a kalapszerű képződmények, a lyukakból közepes testű fekete madarak röppentek elő. Két óra alatt értük el azt a fennsíkot, ahol korábban megközelítettük a elejtett Marco Polót; 4200 méteren lovagoltunk. A gyülekező felhők eltakarták a Napot, abban a pillanatban, ahogy megszűnt a melegítő hatás, egyből mínusz 10 fok alá csökkent a csontig hatoló hideg. A jeges vihar miatt felvettük kabátjainkat, amikor leszálltunk lovainkról, ismét farral fordultak a szélnek. Sörényükre és az orrukon csüngő hosszú szőrszálakra ráfagyott a jég, lógó fejjel tűrték a megpróbáltatásokat. 20-30 km-t tehettünk meg a kíméletlen időben, Marco Polók sokaságával találkoztunk, de az ibexek az alacsonyabb részeken tartózkodhattak. Lebaktattunk a völgybe, és onnan a tábor felé eső folytatásában kerestük a kecskéket. Stratégiánkat az előzőekhez képest alakítottuk, minden dombélt óvatosan közelítettünk, kúszva kukkantottunk ki a ködös végtelenbe. Ilyennek láthatta az ember a tájat, amikor azt hitte, hogy a világ végén jár. Az egyik déli pusztaságban 14 ibex legelte a hófoltokkal tarkított, elsárgult füvet. Az 50-60 fokos dőlésszögű lejtőn kiváló szarvú bakot is felfedeztünk. Lovainkkal feljebb húzódtunk pár száz métert, és Tokura bíztuk hátasainkat. Sashaval az élen indultunk a kecskék becserkelésére. Attila fáradhatatlanul cipelte kameráját, abban a hasadékszerű bevágásban, ami megfelelő takarást biztosított a kecskék elől. Óvatosan kitávcsöveztünk a dombtető mögül, meglepődve tapasztaltuk, hogy a csapat már megint kilométerekre legelt. Némelyik a sziklafal emelkedő csúcsán őrszemként védte társait, valamelyik pedig a rövid növényeket csipkedte. Nem akadt könnyű dolgunk, mivel a napkorong is közelítette a hegytetőt, ezért rövid ívvel, és nem teketóriázva igyekeztünk a kecskékhez.
A sziklafal alatt tátongó völgy túloldalára araszoltunk, így 400 méterre kerültünk tőlük. Kinéztünk egy rejtekhelyül szolgáló dombot, és annak tetejére vonszoltam magam könyökömmel. Sasha percekig bírálta a szétszóródott kecskéket, én remegtem a hidegtől, ezért féltem is a távoli lövéstől. Minden mozdulatunkkal meggondoltan bántunk, bármelyik óvatlan pillanatban az őrszem kiszúrhatott bennünket. Nem akartam vállalni a lövést, mert 50 km/órás oldalszél süvített át a vidéken, arcunkba vágva a megfagyott havat. Ez az objektív tényező kedvezőtlenül befolyásolja a lövedék röppályáját, az egyébként is nehéz távlövéshez, nyugodtabb körülményekre lett volna szükség. Akkor gondoltam meg magam, amikor a magányos sziklacsúcson megpillantottunk egy öreg, hosszú, visszahajló szarvú kecskét. Kinyitottam a bipod lábait, a helyzethez képest a szálkereszt nyugodtan állt a szélesre befordult bakon. Első lövésemmel hibáztam, ettől a kecskék megugrottak, de néhány méter megtétele után ismét megtorpantak. Ekkor a vadtól 40 centit jobbra, a magasságot tartva újra megpróbáltam, de sajnos így is a hátulját érte a lövedék. A kecske nyugtázta a lövést, mellső lábára támaszkodva figyelt felénk, viszont sebétől már nem tudott elmenni. Minden elsütés után hátracsúsztam a lejtőn, kaparásztam lábammal a köveket, hogy megfelelő támasztékhoz jussak. Következő két lövésem célt tévesztett, egyre idegesebben és kapkodva kezeltem a fegyvert. A nagy távolság miatt a becsapódás helyét sem láthattuk, ezért nem tudtam mihez viszonyítani. Ötödik lövedékem, ami a bak mellkasán keresztül hatolt be és a gerincén távozott, tűzben marasztalta a hegyek urát. Az ujjammal nem éreztem az elsütő billentyűt, az izgalmak miatt még jobban remegtem. A többi kecske felkapaszkodott a magasabb ormokra, onnan figyelték az eseményeket. Attila mindent rögzített, utólag a felvételen a becsapódás is tisztán hallatszik. Felálltam, leporoltam magamról a havat és az apró rám tapadt kavicsokat. Háromnegyed óra alatt másztunk fel a kecskéhez. Almossal a nyomomban indultam, megfogadtam magamban, hogy megállás nélkül megyek a bakhoz. Felvettem közepes tempómat és néha visszapillantottam kísérőmre. Legalább akkora lihegéssel követett, mint ahogy én lélegeztem, de semmi esetre sem akart lemaradni. A vadtól 50 méterre lehettünk, amikor szívem majdnem kiugrott a helyéről és alig kaptam levegőt. Megálltam egy szusszanásnyi időre és Almos visszasandítva elballagott mellettem. Hiába a sok futás, ők mégis itt születtek, ez a hely az otthonuk, nekik ez a tengerszint feletti magasság a természetes. Végiggondolva nem is illett volna erősebbnek mutatkoznom… Hihetetlen érzés lett úrrá rajtam, amiért ilyen erőt próbáló, nehéz terepen hozhattam terítékre kecskémet. Az elejtés helyszínén körös-körül apró sziklatörmelékek borították a talajt, nem is láttunk legelnivaló növényzetet, csak a meredek sziklafal és a moréna lejtők tagolták a hegyeket. Toku a hátrahagyott lovakat felvezette hozzánk, hogy a húst levihessük. Már majdnem felértek a peremre, amikor az egyik ló megcsúszott és Tokut is magával rántva siklott vagy öt métert. Pillanatra összerándult a gyomrom, ilyenkor szoktuk mászáskor mondani: - innen nem kellene levagdalózni… Szerencsére a ló stabil helyet talált magának, ő leszállt és ott is hagyta a hátast, amíg nem végeztünk a nyúzással. Sötétbe fejeztük be a munkát, mínusz húsz fokot mértem. Száron vezettük le lovainkat a hó világította sziklán, patkóik szikráztak, miközben kicsúszott a lábuk alól egy-egy lekerekedett kő. Soha nem akart vége szakadni a lovaglás, a monoton ügetés három órán át tartott. Teljesen áthűltünk.
Toku csőre töltötte fegyverét és a levegőbe lőtt. Megismétlődött a pezsgős ceremónia, újra felemelkedett hangulatban bújtunk be a meleg szobába. 60 km-t mentünk, teljesítményünkkel elindulhattunk volna egy távlovas hegyi versenyen. Elejtettem a Marco Polo-t és a közép-ázsiai kőszáli kecskét, erre a napra vadászkalandjaim befejeződtek. A búcsúvacsoránál ismét a vodkás poharak koccanásától és énekeink dallamától volt hangos a kiszolgáló konténer. Felelevenítettük a történteket, Cirikci minden emberének megköszönte az alapos munkát, és ami különösen tetszett, hogy részletesen felsorolta erényeiket, ezzel is elismerve odaadó fáradozásaikat. Én is félórás szónoklattal búcsúztam a barátaimmá vált társaktól, felváltva dicsértük egymást, ők erőnlétemet és nyugodtságomat, én a profi szervezést emlegettem. Igazi tisztaszívű csapatot ismerhettem meg itt, a hegyekben, az Ázsia Svájcának is emlegetett országban. Nem hiába tartják szem előtt azt a mondást, hogy: - vidd el a hegyekbe azt az embert, akit barátodnak tartasz, s megtudod, hogy valóban a barátod-e…
A visszafelé vezető szakasz még keményebbre sikerült, mint a túránk eleje, szintén 50-100 méterenként elakadtunk. Lapátolás, vontatás, újra lapátolás, tolatás, csörlőzés, szenvedés…, ezek jellemezték utunkat. Mindezek mellett bármikor visszamennék a területre vadászni, és a hegyek látványáért bármennyit lapátolnék örömmel. Attila nagyon kínlódott az utazástól, a lovakat szállító ZIL majdnem felborult, mert Akku elaludt a volánnál. Hozzáért az egyik autónk teteje egy légkábelhez, amit levágtunk, hogy elférjünk alatta. Valaha lehetett benne áram, bár talán senki sem emlékszik rá, hogy merre szállította az energiát.
Átszaladt előttünk egy farkas, aminek látványa többet ért a lövés élményénél; nyomait hátrahagyva kocogott el a friss hóban. A Narynból Bishkekbe vezető úton fogolycsapatok reppentek fel előlünk, a Kirgiz-hegységet átszelve a Csu folyó választott el minket Kazahsztántól, és kísért minket a 24 órás autózásunk végére.
Nagyon jól meg írt történet. Várom a folytatást, további szép élményeket. Jó utazást!
VálaszTörlés