Megérkeztünk Indonéziába - Jáva szigete

A jakartai reptéren túljártunk a lesben álló taxisok eszén és helyi busszal tettük meg a közel egy órás utat a belvárosig, ami meglepően kényelmesnek bizonyult. Az ablakból nézelődve első ránézésre megállapítottam, hogy Indonézia fővárosa vetekszik India szemétmennyiségével és nyomorával. A központig vezető út mellett döbbenetes putrikat láttunk egymás hegyén-hátán, amik úgy tűntek, mintha konkrétan egy hulladéktelepre épültek volna. Messziről egyébként azt is hittem, hogy szemétlerakó hely, csak amikor közelebb értünk, akkor vettem észre, hogy összetákolt, düledező faviskók állnak a mocsok mélyén. Kicsit beljebb érve már előkerültek a magas, modern irodaépületek és szép házak is. A tömeg elképesztő, a szállításra alkalmas eszközök széles palettája pöfögött a cammogó forgalomban. Tragacsok és új autók, tuk-tukok, teherautók, motoros és kerékpáros riksák, szamárfogat, robogók százai nyomakodtak, ki merre látott. A szmog hatalmas, a szállásunktól a következő utca házai épphogy kirajzolódtak, az ég szürke volt, pedig sütött a Nap. 

Utcakép Yogyakartában

Menekülőre fogtuk a figurát, reggel vonatra pattantunk, természetesen nem sikerült azonnal eltalálnunk a jó pályaudvart, így kicsit sietősen értünk a megfelelő helyre, de volt egy olyan gyanúm, hogy fölösleges kapkodni. Áthaladt egy hosszú szerelvény előttünk, reménykedtem benne, hogy nem a miénk. Ilyet még filmen sem láttam, kívül-belül dugig volt utassal, a nyitott ajtókon és ablakokon lógtak kifelé, de a tetején is jócskán ültek, ez volt a legdurvább, mert le kellett görnyedniük, hogy az elektromos vezeték ne érjen hozzájuk. Röpke egy órás késéssel befutott a mi vonatunk is, felcsillant a szemem, amikor megláttam milyen kis takaros, igaz, a berepedezett ablakokból ítélve, nagy divat lehet a megdobálása. A nyolc órás utazás már fel sem tűnt, pláne, hogy igazi kellemes meglepetésként tiszta, klímás és kényelmes kupéban töltöttük az időt, pedig lélekben felkészültem a legrosszabbra. 

Yogyakartáig többnyire rizsföldeket láttunk, sárban és vízben térdig állva keményen dolgoztak a gazdák, minden tiszteletem az övék. Ez a város már sokkal kellemesebb képet mutatott, zsúfolt ugyan, de sétálni azért lehet, messze nincsenek annyian, mint a fővárosban. Iszlám ország lévén rengeteg a mecset és imahely, pont az egy hónapig tartó ramadan idejére érkeztünk. Ilyenkor napfelkeltétől napnyugtáig a hívők nem esznek, nem isznak, nincs mulatás, zenehallgatás, dohányzás. Úgy vettük észre itt azért kicsit lazábban fogják fel, mint Iránban, az utcai saslik árusnak is jól ment az üzlet egész nap és a cigaretta is lógott legtöbb férfi szájából, illetve a turistáktól sem várják el a kendő viselését.

Szűk utcák Yogya-ban

A fő utcától nem messze találtunk egy csendesnek látszó szűk kis sikátort, a falak mellett virágok sorakoztak, tetszett a hangulata így itt szálltunk meg. Elég nagy az olcsóság, az árakra igazán nem lehetett panaszunk, fillérekért lehet aludni és enni is. Tényleg nyugodt utca volt, azt leszámítva, hogy a müezzint ordították hangszórókból még éjjel is. Úgy tudom napfelkelténél szólal meg az első, de szerintem még vak sötét volt. Egyébként maga a müezzin szép és kellemes hangzású, csak mivel több mecsetből egyszerre hallottuk, így inkább egy hamis kórusra emlékeztetett. Időnként a csendben imák mormolását vitte a szél, furcsa érzésem támadt, síron túlinak tűnt a hang. Az emberek amúgy nagyon barátságosak, integetnek, köszönnek, beszédbe elegyednek, sokat mosolyognak. Legtöbben persze szeretnének eladni valamit, de ha nem jön össze a bolt, akkor is szívesen tartanak szóval. Például egyik nap ebéd közben odaszaladt az asztalunkhoz egy iskolás fiú, lehuppant mellénk a székre, teljesen belelkesedve mesélte, hogy otthon milyen számítógépes játékai vannak és meghívott, hogy tartsunk vele. Ugyanezt elhintette a többi vendégnek is, de végül egyedül ment haza. Másnap egy gitáros bácsi tévedt be az utcáról, hihetetlen ragyogó arccal játszott és énekelt. Mi adtunk neki néhány rupit, szeretem a zenészeket és az arca valamiért különösen szimpatikus volt, de a többiekre is ugyanolyan kedvesen mosolygott, akiktől nem kapott semmit, amikor elbúcsúzott. A legjellemzőbb azonban a batik holmik bemutatójára csábító közvetítő, aki az utcai bazársoron hangoztatja, hogy amit ott látunk, az mind drága és hamisítvány, mosás után összeolvad a színük, ezért is hívják coca-cola batiknak, de ő tudja a tuti lelőhelyet. Elsétáltunk a Szultáni Palotához, körbejártuk majd egy imahelyre érkeztünk, gyönyörű kert vette körül. Gondolom a hit közös gyakorlása, az imádkozás, elmélkedés, majd este a nagy családi és baráti vacsorák összetartják a közösséget. A muzulmánok számára ez a megtisztulás időszaka.



Borobudur



Másnap a Yogyakartához közel fekvő Borobudurhoz, a híres 1200 év körüli buddhista templom komplexumhoz igyekeztünk napfelkeltére, ami sértetlenül megúszta a 2006-os földrengést és a Merapi kitörését is, bár 2,5 centiméteres vulkáni hamu borította be. Szerencsére már csak a felső része volt lezárva, ott még nem sikerült teljesen megtisztítani, de legalább láthattuk és az alsó szintjeit bejártuk.

Mindenütt kőfaragások díszítik a templomot

 

Borobudur felső szintje még nincs megtisztítva a Merapi hamujától


 

Prambanan



Utána a hasonló korú, ősi Prambanan-hoz látogattuk, ami sokak szerint a világ legszebb hindu temploma, viszont sajnos az említett földrengés komoly károkat okozott állagában. Szomorú volt látni a rengeteg leomlott követ, elképzeltem, hogy mennyi energiát gyűjtött magába ez a hely az idők során és most megroskadt. Ennek ellenére is gyönyörűnek láttam, lenyűgöző a több ezer kőfaragás, ami alkotja.

A földrengés ugyan megrongálta a templomokat, de így is gyönyörűnek láttam őket.



A hindu templom minden szegletében díszítéseket találtunk



Másnap reggel minibusszal vágtunk neki a 11 órás útnak a Bromo, Kursi és Batok vulkánokhoz, melyek hátterében a jelenleg is aktív Semeru füstölög. Meglepődve konstatáltuk, hogy meg sem kottyant a hosszú zötyögés, a rémhírek ellenére kényelmes volt és a látnivaló is lekötött útközben. A forgalom szinte sehol sem csökkent, a két sávos úton rendszeresen hárman haladtunk, gyakran előztünk az aszfaltról letérve a göröngyös porban balról, miközben valaki más jobbról kerülte a lassabbat. Persze sokszor megesett az is, hogy szemben találtuk magunkat egy másik járművel, ilyenkor nem szívesen dugtam volna az ujjam a két autó közé. Tulajdonképpen minket ez már nem hozott nagyobb izgalomba, hozzászoktunk a káoszos közlekedéshez az elmúlt fél év alatt és megtanultam bízni a sofőr rutinjában, de azért akadtak páran a kocsiban, akik nagyokat ugrottak egy-egy vicces résznél.



Séta Cemero Lawang-ban



A nemzeti park környékén él a tengger népcsoport, egyike a kevés megmaradt hindu közösségnek Jáván. Cemero Lawang felöl közelítettük meg a vulkánokat másnap reggel, maszkban gyalogoltunk a porfelhőben a felső kilátópont felé, de félúton visszafordultunk, mert a szél feltámadt és szinte semmit sem láttunk, nem volt értelme tovább menni. A táj elég holdbéli, vulkanikus homoktenger veszi körül a lapos felszínről kitüremkedő kúpokat. A falvakon keresztül haladva mindenki ránk köszönt és mosolyogtak, gondolom nem túl gyakori, hogy valaki ezen a szakaszon gyalogol, nem is találkoztunk más külföldivel, a többiek dzsippel, vagy busszal mentek. Mi viszont pont a falut és az embereket szerettük volna testközelből látni, meg végre mozogni egy kicsit, hiszen mióta nem fáj a térdem most volt rá először lehetőség. Visszafelé felvett minket egy helyi kisbusz, majd miután azt hittük, hogy megtelt, még ugyanannyian felzsúfolódtak egymás ölébe, az autó oldalára kapaszkodva és a tetejére ülve.


Cemero Lawang utcáin a függetlenség napja alkalmából lobogtak a zászlók,
Itt a tömegközlekedést szó szerint kell érteni...



Hatalmas por és hamu veszi körül a vulkánok környékét
és a közelükben lévő falvakat



Úgy határoztunk, másnap teszünk egy újabb próbát és napfelkeltére felmegyünk a kilátópontba. Hajnalban még sötétben indultunk robogóval, a levegő elég hűvös volt, így minden ruhánkat felvettük, ami a táskában lapult. Három pólót, pulcsit, sortot, hosszú nadrágot, kendőt a fejem köré, az arcomat is betakarva. Attinak nem volt ennyi holmija, így ő törölközőbe bugyolálta a derekát. A bukósisak itt nem divat, így mi sem kaptunk, egész úton fojt a könnyünk a huzattól. Napszemüveget sem tudtunk felvenni ellene, mert így is alig lehetett látni az utat, közvilágítás nem volt, a lámpánk is csak pislákolt. Az egész környéket hamu és por borítja, a mélyebb helyeken néha megdobta járgányunk farát. Letámasztottuk a motort és felsétáltunk a kilátópontig, fejlámpát elfelejtettünk vinni, de a Hold fénye megvilágította az ösvényt. Amint előbújtak a Nap első sugarai, gyönyörű látvány tárult elénk, a vulkánok sárgás, vöröses színben tornyosodtak a völgyben szétterülő felhők fölé. A Bromo kráteréből pulzálva dőlt a füst, a Semeruból csak egy pillanatra láttuk. Mindkét tűzhányó jelenleg is aktív, különleges érzés volt a közelükben lenni, a mesékbe illő alvó sárkány jutott róluk eszembe.



A háttérben Jáva legmagasabb csúcsa a Sememu, baloldalt a füstölgő Bromo,
mellette pedig a Kursi és a Batok vulkánok

Cemeru Lawang-ból kisbusz vitt Probolingo-ig, ahol átszálltunk egy rendes nagy távolsági járatra. Többnyire turisták ültek bent, számomra viccesen hangzott, amikor néhányan reklamáltak, milyen rossz hely jutott nekik, pláne miután elég udvariatlanul és paprikásan beszéltek a helyiekkel, akik semmiről nem tehettek. Szinte már akkor gondoltam, hogy toleranciából leckét fognak kapni. Az ötórás út közepén egy jókora csótány dobta fel a hangulatot, fel-alá szaladgált a függönyön és a padlón. Ahogy haladt, a lányok úgy ugráltak fel a székre és sikongattak, mindenki viháncolt, a fiúk fűztek hozzá pár mókás megjegyzést. Ez elhúzódott úgy fél óráig, majd Atti megunva a műpánikot összenyomta csupasz kézzel a csúfságot. Na, én ennél a résznél mulattam a legjobban, ahogy a többiek eltorzult, fintorgó arcát láttam, izgulva drukkoltak, hogy végre megszabaduljanak tőle. Utána Atti lett a busz a hőse, hálálkodtak neki, hogy véghezvitte ezt a „nagy” tettet.

Besötétedett mire átértünk a komppal Balira, Gilimanuk városkába, itt átszálltunk Pemuteran felé. Rendes helyi 12 személyes kisbusz állt rendelkezésre, itt újra tanúi lehettünk az elvek harcának. A helyiek magyarázták, hogy várnunk kell, mert a busz csak akkor indul, ha megtelik és négy szabad ülés várta még gazdáját. Egy német társaság vívott velük, hogy ők már fizettek a szolgáltatásért, nem értik miért kell várni és elég lealacsonyító beszólásokkal illették őket, mint például, lehet, hogy 12 ázsiai elfér, de mi európai turisták vagyunk. Szégyelltem magam miattuk. A srác feldobta, hogy elviszi a csapatot, ha kifizetjük a fennmaradó részt, ami amúgy fejenként 200 forintnyi tétel lett volna. Próbáltam meggyőzni őket, hogy még ha a sofőr zsebében is landol a különbözet, ne vesztegessük az időt a pályaudvaron, de a németek hajthatatlanok voltak, azt mondták, hogy ez elv kérdése. Hát nem tudom, ebben az esetben nekem inkább szűkmarkúságnak tűnt, minden országban másak a szokások, el lehetne fogadni őket, ha már idelátogat az ember. Végül addig hisztiztek és cirkuszoltak, hogy mégis elindultunk, nagyon elégedettnek érezték magukat, de rajtunk kívül senki nem köszönte meg a fuvart. Miután kiszálltunk bevetették magukat a legdrágább hotelbe, mi pedig elintéztük a másnapi búvárkodásunkat.