Búcsú Ausztráliától

Táskánkat megszereztük az első napunkon talált szálláson Sydney-ben, majd ahogy néhány napja megígértem a teaházban, felhívtam Laraine-t, és megbeszéltük, hogy másnap meglátogatjuk őket. Beszaladtunk a közértbe néhány holmiért és az itt szokásos önkiszolgáló pénztárnál fizettünk. Ez azt jelentette, hogy önállóan lehúztuk a vonalkódot és kártyával fizettünk, anélkül, hogy bárki ellenőrizte volna. El sem tudom képzelni, hogy ilyen otthon működni tudna visszaélés nélkül.



Laraine és Paul társaságában



Kora délután idős barátaink felvettek minket a hostelnél, súlyos batyuinkat bepréseltük a csomagtartóba és néhány tengerparti kilátót útba ejtve megérkeztünk Gelead-be. Egy nyugdíjasoknak kialakított lakónegyedben élnek, az egész látvány elég futurisztikus volt, annyira igényesen és szépen kialakított kertes házak és utcák alkották, mintha csak makett lett volna. Tartozik a házakhoz egy uszoda és közös klubház is, ahol rendszeresen összejönnek beszélgetni, játszani az idősek. Még aznap délután beugrottunk néhány percre, Paul bemutatott bennünket a többieknek, aztán a meglepően modern és elegáns kialakítású otthonukban töltöttük az estét. Hihetetlenül kedvesek és barátságosak voltak, úgy vártak és fogadtak bennünket, mintha az unokáik lennénk. Vacsorára meghívták néhány barátjukat, egyikükről kiderült, hogy magyar származású, bár a nyelvet sajnos már nem beszéli. Vidám hangulatban telt az este, mindenki viccelődős kedvében volt és ugratták egymást minden aprósággal. Laraine Angliából költözött Ausztráliába 40 éve és Paul-lal 30 éve boldog házasságban élnek. Négy gyerekük és kilenc unokájuk van, sokat meséltek róluk. Amikor Laraine beszélt, Paul folyton kommentálta valami poénnal, kifigurázva párját, aki mindig oldalba legyintette olyankor, aztán összemosolyogtak, mintha még mindig friss szerelmüket élnék. Mosolygós és melegszívű emberek, sokáig beszélgettünk, annyi mondanivalónk volt egymásnak, hogy csak akkor feküdtünk le aludni, amikor már mindenki hunyorgott és szinte lefordultunk a kanapéról.



Paul mindig mulattatta a társaságot



Reggel kirándulni mentünk a tengerpartra, sétáltunk a Sea Cliff hídon, ami nemrégiben készült el, ugyanis a régi utat meg kellett szüntetni a sok kőomlás miatt. Rögtön eszembe jutott, amikor Ecuadorban órákat vártunk Banos közelében az aszfaltra hullott sziklák miatt. Paul meghívott bennünket ebédre a parton, majd délután újra náluk folytattuk a beszélgetést. Este egy rég tervezett koncertre mentek, ránk hagyták a házat, elképesztő bizalmat mutattak felénk. Gyerekkoromban mindig csodálkozva álltam otthon, amikor apu beállított egy vadidegen vendéggel, akivel az utcán megismerkedett. Összebarátkoztak, majd megvendégelte őket nálunk. Többen jó barátaink lettek, de sajnos előfordult, hogy csalódtunk, úgy látszik mi kapjuk vissza az élettől, amit édesapám adott másoknak. Az élet különböző területein megtapasztaltam már, hogyha valakinek segítettem, vagy szeretetet adtam, azt duplán kaptam vissza a sorstól. Azt hiszem a leglényegesebb az egészben, hogy nem szabad soha ugyanattól az embertől várni a viszonzást, csak bízni az univerzumban és később beigazolódik miszerint előbb-utóbb minden tettünk visszatér hozzánk. Laraine és Paul évente hazalátogatnak Angliába, így megígértettük velük, hogy jövőre az októberi látogatásukkor hozzánk is eljönnek. Hajnalban kifuvaroztak minket a reptérre, majd érzékeny búcsú után elhagytuk Ausztráliát.