Vadászat a Carmor Plains-en, Darwin és a Kakadu Nemzeti Park mellett

Úton a farmra, egy vízi bivaly ácsorog az út szélén

 A darwini reptéren Matt várt bennünket, de mivel eddig csak e-mailen keresztül tartottuk a kapcsolatot vicces volt egymást megtalálni. Találkozott már jó pár magyarral, így ő egy tipikus sötétbarna hajú, fehér bőrű fiatal párt keresett, ehelyett mivel én elkóricáltam, csak Attit látta egyedül, de őt egy öreg ausztrál fickónak nézte az ősz szakállával és új kalapjában, amit Cairns-ben vettünk. Három órát autóztunk a farmjáig, ami közvetlenül a Kakadu Nemzeti Park mellett fekszik, talán három kocsival találkoztunk egész idő alatt. Nem volt dugó. A farm 42.000 hektár, teljes egészében meghagyva a terület természetességét, marhák legelésztek szabadon engedve mindenfelé. Hatalmas lapos síkság, sok erdővel és nagy kiterjedésű lápos vidékkel, ami az itt élő állatoknak maga a paradicsom. Néha elhaladtunk egy-egy kormos, kiégett vagy éppen parázsló, lángoló terület mellett, a nagy meleg miatt könnyen meggyullad a fű. Matt a párjával Sheree-vel és néhány segítővel él ezen az elhagyatott, minden településtől messze eső részen, pár háziállat társaságában. Ezek a jószágok úgy viselkednek, mint a hűséges kutyák, követik őket mindenfelé és igénylik az abajgatást, simogatást.



Nanja folyton csipkedett, ha nem játszottunk vele



A legérdekesebb Nanja, az emu, akit pici korában találtak. Ha nem foglalkoztunk vele eleget, azonnal odajött, bökdösött a csőrével és addig nem tágított, míg legalább a nyakát meg nem ölelgettük. Volt még egy dagadt koca két fekete kismalaccal és két kecske, akik szintén üldözőbe vettek, amint megláttak. Billy, a fiú kecske rendszerint megkergette a többi állatot, nagy futást rendezve a fűben. Néha én is iszkoltam előle, mert ha megtalált, nekifeszült fejjel a lábamnak, majdnem felborított, ilyenkor a szarvánál fogva kellett menni vele egy kört, hogy boldog legyen és nyugton hagyjon. Csoportosan jártak inni a ház előtti medencéhez, majd szétszéledtek. Már sötétben érkeztünk a vadászterületre, a házikónk körül wallaby-k ücsörögtek, amikor közeledtünk sorra elugráltak.



Az utolsó vízi bivaly befogás a Kakadu Nemzeti Parkba,
a baloldali dzsipben ül Ton



A vacsoránál megismerkedtünk Malcolm-mal, az angol vadásszal, aki már ugyan nem fiatal, de kitartóan járja a hegyeket. Sóhajtva említette, hogy az öregedésben az a rossz, hogy nem veszed észre, mert belül még mindig fiatalnak érzed magad, csak a tested változik. Felettébb kedves ember, Jim-mel a kísérőjével érkezett. Cheryl, a szakácsnő két éve él a farmon, minden nap olyan finom ételeket főzött, hogy nem bírtam megállni, állandóan degeszre ettem magam, ellátott receptekkel is. Ton az USA-ból vándorolt Ausztráliába még fiatal korában, nagyon jó kedélyű figura, mesélt nekünk azokról az időkről, amikor a vízi bivalyokat tízezer számra fogták be, mert túlszaporodtak. Matt-nél a házban lógott is egy bekeretezett fotó a Kakadu Nemzeti Parkban történt utolsó befogásról, ahol Ton ül az egyik dzsipben. A nappaliban és a szúnyoghálóval körbevett teraszon hatalmas krokodilbőr terült el, a sarokban függőágy lógott. Atti eredetileg vízi bivalyra és vaddisznóra tervezett vadászni, de meglátva a bőröket visszafoghatatlan vágyat érzett rá, hogy neki is legyen egy ilyen. Emiatt az első nap mielőbb vaddisznó után néztünk, hogy utána ki lehessen helyezni csalinak. 

Wallaby-k a Mary folyó partján



A táj változatos volt, mivel a kiszáradt füves pusztáktól az pálma és teafa erdőkön át a zöld füves lápig bejártunk mindent. A legtöbb madarat a vizek közelében láttuk, a vízi bivalyok és vaddisznók nem válogattak, velük bárhol össze lehetett futni, a wallaby-k inkább a füves-fás részeket kedvelték, a krokodilok pedig szinte az összes víznél lapultak. Az eukaliptusz erdőben sétálva temérdek pillangó libegett, olyan látványt nyújtottak, mint az őszi szélben a színes, kavargó falevelek. Náluk már csak szúnyogból volt több, szidtam magam, hogy elfelejtettem riasztóval bekenni magam. A sűrűben Atti megszerezte a krokodilnak szánt csalit, így délután annak kihelyezésével foglalatoskodtunk. A Mary folyó mellett tették ki egy mocsaras részen, óvatosan kellett mozogni, mert itt bizony ránk is vadásztak. Az odafelé vezető hosszú erdősávot felváltotta a mocsarakkal tarkított füves puszta, itt rendszerint összetalálkozunk két jabiruval. Gyönyörű magas madár, hosszú fekete csőrével, kék nyakával és fejével, fekete-fehér szárnyával táncolt előttünk.



Minden víz mellett lehetett krokodilokra számítani



Többször elhaladtunk egy nagy pocsolya mellett, mindig ugyanaz a jelenet játszódott le. A vadkacsák hápogva úszkáltak a felszínen, egy kisebb krokodil elindult a partról, a madarak elhallgattak, egy kupacba verődtek és mind a ragadozóra szegezett tekintettel, feszülten követték útját a túlpartig. Ez bizony nem játék, mégis mindig elmosolyodtam, amikor végignéztem a műsort. Ezután a folyó melletti réten tanyázó wallaby-k ugrándozása következett, majd odaértünk a kiszemelt helyre. A disznó tetemét épphogy kicincálták a fiúk, a ragadozó madarak máris megjelentek, halász sasok, héják, sólymok köröztek felette. Krokodil Dundee földjén jártunk, miután meghalt, 2005-ben a család eladta a területet. Sheree épp egy róla szóló könyvet olvasott, amit a felesége írt, mutatta nekem benne a régi fotókat, ráismertem a környékre. Talán ő az egyetlen ausztrál, akiről mindenki hallott, érdekes volt pont ezen a vidéken krokodilokat keresni. Amikor visszaértünk a farmra, Matt megetette a krokodilját, olyan hirtelen ugrott ki a vízből, hogy majdnem leestem a padról, ahonnan néztem, majd egy csattintásra megette a húsdarabot és eltűnt az elkerített kis kerti tóban. Jó félelmetes volt látni gyorsaságát, az embernek esélye sem lenne elmenekülni előle.



Pandanus pálma erdő

 Másnap reggel ugyanazon az útvonalon haladtunk a Mary folyó felé, az erdő szélén vízi bivalyok legeltek, a csapattól leszakadva egy öreg kullogott. Atti kinézte magának… Pityeregve készítettem el a teríték fotót, majd sétáltam egy kicsit, amíg Matt-el befejezték a zsákmány körüli munkákat. Ezután ismét megnéztük a kacsás krokodilos programot, majd lassan odaértünk a folyóhoz. Matt egy hosszú bottal piszkálta a füvet és csapkodta a vizet, mielőtt közel lépett volna. Hasznos dolog ez, négy krokodil lapult a széleken, arra várva, mikor érünk oda. Egyikük nem élte túl a találkozást. Szorongva kameráztam az eseményeket, hátra-hátra pillantva, nem ólálkodik-e ott valamelyik barátja, egy-egy úszó szempár figyelt a tükörsima vízből. A 39 fokban, tűző napon árnyék nélkül úgy éreztem menten odaolvadok. Aznap délután a farmon maradtunk, akadt munka egy ilyen nap után. Magam részéről kimaradtam belőle, wallaby-kat és madarakat kerestem fotózni, meg az emuval játszottam. Haverok lettünk.



Vaddisznó konda



Másnap reggel vaddisznókat kerestünk, azon az úton indultunk, ahol előző nap Malcolmék jártak. Alig távolodtunk el a farmtól, amikor észrevettünk a mocsárban nyakig elsüllyedve egy borjút. A kis pupák már tegnap beletévedhetett, annyira gyenge volt szegény, hogy Matt szerint néhány óránál nem élt volna többet, mázlija volt, hogy azon a részen nem olyan sok a krokodil, könnyű préda lett volna. Rákötöttünk egy kötelet és a terepjáró csörlőjével kihúztuk a dagonyából. Meg volt ijedve szerencsétlen, itt ők is úgy élnek, mint a vad, nincsenek hozzászokva az emberhez, szeretett volna eliszkolni, de a lába összecsuklott alatta. Szedtünk neki füvet és odatettük elé, magára hagytuk, túlságosan felzaklatta a közelségünk. Matt bosszankodott, hogy nem vették észre a többiek tegnap, hisz ott pislogott az út szélén.

Napközben sokféle madárral, gyönyörű vízi bivalyokkal és vaddisznó kondákkal találkoztunk. Egy magányos, öreg kant pillantottunk meg egy teafa árnyékában szenderegve, annyira szép volt, ahogy a papírszerű, fehér kérgű fa tövében, koromfekete, göndör bundájában figyelt bennünket a fűből, hogy ismét elpityeredtem, mert Atti elejtette. Délután már nem is tervezett vadászni, örült élete legvénebb zsákmányának, így csak papucsban és játszós ruhában csatlakoztunk Malcolmhoz, hátha elkel a segítség az ő krokodil csalijának kihelyezésekor. Odafelé úton a kacsák előadták a szokásosat a kis krokodillal, én a madarakat kameráztam, ezután legnagyobb örömömre a kis borjút pillantottam meg a barátjával szaladgált egészségesen.  



Gyönyörű vízi bivalyokkal találkoztunk,
a képen egy fiatal példány



Már alkonyatban indultunk hazafelé, amikor Matt meglátott az erdőben egy gyönyörű, idős vízi bivalyt. Nézegettük egy darabig, majd tovább álltunk, de benne csak motoszkált valami. Egyszer csak feldobta Attinak, hogy mi lenne, ha ezt még hazavinnék. Atti először szabadkozott, mondta, hogy ő már az eddigi terítéktől is több mint boldog, de végül mégis ráállt a dologra. Hát igen, egy vadász nehezen mond nemet egy ilyen ajánlatra, éppúgy mint a gyerek, ha vacsora előtt csokival kínálják. Így papucsban rongyoltunk be az erdőbe, a szúnyogok szívták a vérünket folyamatosan. Megálltunk, Matt mutatta a bivalyt, de mi nem láttuk. Volt ott egy fekete folt ugyan, de nem lehetett tisztán kivenni, emiatt úgy döntöttek nem lőnek rá. Ekkor közelebb mentünk és elnevettük magunkat, mert egy bokor ácsorgott csak előttünk, pedig Matt még azt is látni vélte, melyik az eleje és a hátulja. Én megnyugodtam, nagy kő esett le a szívemről, nyugtáztam magamban, hogy életben maradt és gyalogoltunk vissza a kocsihoz. Ám ekkor az útra kiérve ott állt előttünk és felénk bámult. Én fel sem fogtam olyan gyorsan történt, de Atti nem késlekedett, meglőtte. Csak azért nem sírtam, mert a szúnyogok annyira agresszívan támadtak és martak, hogy azzal voltam elfoglalva. A vacsoránál Malcolm arcán látszott, hogy elszontyolodott, mert már ötödik napja nem járt sikerrel, egyelőre préda nélkül maradt, igaz Jim, a kísérője messze nem ismeri annyira a területet, mint Matt.



Hajnali pára a farmon



A napfelkelte narancsos színei átszűrődtek a tanyával szemközi szénabálák közé ereszkedett párán. Reggeli után elkísértük Malcolmot a krokodil csapdájához, de ezúttal sem kedvezett neki a szerencse. Egy kisebb példány lapult a vízben, így szabadon engedtük, még annyit sem tudtunk sétálgatni a környéken, mint a múltkor, mert a nagyobbak közel motoszkáltak. Attival visszarobogtunk a farmra és ígéretünkhöz híven megfőztük a vaddisznó pörköltet vacsorához. Voltak kétségeink a sikerét illetően, mert nem sok fűszert találtunk hozzá, de végül csak elkészült.



Az erdő szélén vízi bivalyok állnak,
ezen a területen láttuk meg a 47 vaddisznót is



Délután olyan göröngyös úton zötykölődtünk az autóban, mintha kővé száradt szántáson akartuk volna átverekedni magunkat. A talaj az esős évszakban teljesen felázik, elárasztja a víz, a száraz évszakban pedig túl gyorsan tűnik el, emiatt mély repedések keletkeznek rajta, nem beszélve a vaddisznó túrásokról. Hamarosan saját szemünkkel is láthattuk hogyan keresgélik az élelmet, mert először egy 28 később egy 47 egyedből álló kondával találkoztunk. El sem hittem, hogy fényes nappal 40 méterre lehettünk tőlük és ránk sem hederítettek. Órákat töltöttünk a megfigyelésükkel, nagy élmény volt, hiszen otthon az is nagy szám, ha nappal összefutunk eggyel, de ha sikerül akkor is gyorsan kereket old.

 

Néha bokáig merültem a sárban kamerázás közben

Itt hatalmas terület áll rendelkezésükre, senki sem zavargatja az élőhelyüket, legtöbbjük még embert sem látott. Késő délután a nagyobbik csapatból Atti kiválasztotta a legkorosabbat és Matt-el elindultak felé. Az elején jót mulattam, mert úgy tűnt, mint aki nem akar lőni. Csak azt láttam a háttérből, hogy Matt befogja a fülét, én már hunyorogtam és összehúztam magam készülve a számomra fájdalmas pillanatra, a lövésre, de Atti odafordulva kísérőjéhez valamit elkezdett magyarázni neki. Újra kisimult az arcomon minden ránc, felegyenesedtem, Matt elengedte a fülét. Egy darabig beszéltek, majd Atti újra célzott még vagy háromszor és eljátszotta ugyanezt, meg persze mi is. Már-már azt hittem lesz egy jó napjuk a disznóknak és megússzák a velünk való találkozást, de végül eldördült a lövés. A mellettünk elterülő kis tavon felkapták fejüket a kacsák, majd a felszínt hosszan taposva felreppentek és átrepültek a szomszédos vízre. Bokáig merültem a sárban, miközben az öreg kan felé sétáltunk, nem látszott, hogy a fű alatt áll a víz. Attiék megúszták száraz lábbal, ők máshol mentek, csak én ilyenkor messzebb szoktam vonulni, nem szeretem nézni, ami ezután történik. Este a közös vacsoránál megnyugodva láttuk, hogy a pörköltből kétszer is szedtek a többiek, nagyon ízlett nekik, bár utólag bevallották, hogy Cheryl, amikor főzés közben belekukkantott az edénybe, gondolkodott, hogy suttyomban készít valami alternatívát. Szerencsére nem kellett, jót nevettünk rajta és egy kis vörösbor társaságában a kondér aljára néztünk.



Csupasz szemű kakadu



Reggel újra Malcom krokodilját néztük meg mi is, csakúgy mint előző nap, elengedték, mert túl fiatalnak bizonyult. Én cseppet sem bántam, legalább sok krokodilt megfigyelhettem és nem esett bajuk, de Malcolm egyre csalódottabbá vált, hiszen már csak egy napja volt hátra a vadászatból.



A sekély vízben siklottunk a fák között



Délután az utunk egyik legszebb élményét éltük át, soha nem láttam még hasonlót sem. A tanyától nem messze airboat-ra szálltunk, ez egy olyan csónak, ami könnyedén elsiklik sekély és mocsaras vízben is, akár növényeken keresztül, mert a hátulján egy nagy propeller hajtja a levegőben. Igazából azt sem tudtam, mi a csoda ez, leültem a helyemre és vártam mi történik. A lélegzetem is elakadt a látványtól, ami ezután következett. Sáson, füvön át hasított a kis hajó, a növények között a napfény csillogott a láp víztükrén és különböző madarak milliói repültek a magasba.



Madarak milliói emelkedtek fel előttünk



Az eget sem láttam tőlük, annyian voltak, kacsák, libák, jabiruk, Szibériából érkezett vándormadarak, darvak, kócsagok, gémek, pelikánok, kakaduk és sok más különlegesség. Egy pillanatra sem fogytak el, egészen addig gyönyörködtünk bennük, amíg a naplementétől vöröslő ég lassan lilára váltott és megjelentek az első csillagok. Elképesztő látvány volt az egész, bolygónk egyik gyöngyszeme, hatalmas boldogságot éreztem magamban. Eleinte Atti is mindenről elfeledkezve csodálta az élővilágot, majd később libázott és Matt felajánlására Malcolm csalijához lőtt egy süldőt. Az egész mocsaras vidék tele volt disznókkal és egy nagy vízi bivaly csordával is találkoztunk, lábuk alatt fröcskölt a víz, ahogy szaladtak. Sötétben értünk vissza a tanyára, Cheryl már várt a finom vacsorával.



Vándor fütyülőludak



Ludak a naplementében



Alkonyatban értünk vissza az airboat-tal

 Úgy terveztük, hogy következő nap reggel elbúcsúzunk és visszatérünk Darwinba, de végül Malcolm-mal tartottunk az utolsó vadásznapján kísérőként. A krokodil csalétekhez igyekeztünk, messzebbről követtük őket, egyszer csak Jim és Malcolm hirtelen megálltak a kocsival. Mi is lefékeztünk és vártunk. Kiszálltak, majd Malcolm letérdelt és lőtt. Amikor integettek gyorsan utolértük őket, és láttuk, hogy egy öreg bivaly fekszik a fűben. Hátán temérdek apró lila virágszirom hevert, azokról a bokrokról hullott rá, ahol párjával legelésztek. A tehén állt az út közepén és csak bámult szomorúan, Jim hadonászott felé, hogy elkergesse. Elsírtam magam. Nem akart mozdulni, egyet lépett, egyet visszanézett. Magányosan kullogott, sokáig láttuk az ösvényen, nem tért le róla. Egy kis dombon megállt, utoljára hátrafordult, állt ott egy darabig, majd alakját elnyelte a horizont. Annyira szívszorítónak éreztem az egészet, hogy azóta is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok. Számomra ők nem csak állatok voltak, hanem érző lények. Ők is tudnak bánkódni és örülni, hiszen lelkük van, a kutyáinkon is látom mikor boldogok és mikor nem. Atti is bevallotta, hogy ez a tehén volt, akit életében legjobban sajnált a vadvilágban. Szótlanul ültünk vissza az autóba és követtük az angol vadászt a krokodilos helyre, ahol egy hatalmas bordás krokodil várt bennünket. Így egy nap alatt szerezte meg mindkét vadat Malcolm, az utolsó pillanatban.



Vándor fütyülőludak



Délután Atti még egyszer kiment Malcolm-mal az airboat-on és miután ő már végzett minden tervével, Atti újra lehetőséghez jutott, elejtette utolsó ausztráliai vaddisznóját. Én a farmon maradtam, mert nem volt több hely a csónakban, de amiatt nem bántam, mert így is elakadtak a túlsúly miatt és ki kellett szállni a mocsárban gyalogolni, miközben rájuk esteledett és szúnyogok tömkelege támadta őket. Atti mesélte, hogy őrjítő volt a zümmögés, legalább nyolcvan csípést begyűjtött, vöröslött az egész lába, ami kilátszott a sortból.

Másnap nem siettünk, nehezen akarózott elhagyni a farmot, így egyáltalán nem szomorkodtunk miatta, hogy Matt-nek még volt egy kis dolga és csak délben indultunk Darwinba. Út közben megálltunk két másik tanyán, ahová szalmabálákat vittünk a lovaknak. Matt és Sheree elbúcsúztak tőlünk, mi pedig kezdtük elölről a szálláskeresést.