Darwin központjában sétálva nem találtuk a helyünket, mindketten feszülté váltunk. Atti a farmon érezte először az út során, hogy szívesen ott maradna hosszabb időre, én sem bántam volna legalább még egy hetet. A várossal nem volt gond, csak egyszerűen nem érdekelt, körülnézni sem volt kedvünk. Nyomasztott az is, hogy semmi aktívat nem tudtunk kitalálni, kicsit olyannak tűnt, mintha el kéne ütni az időt, amíg Új-Zélandra nem érünk. Bármilyen ötlet felmerült, a végén rájöttünk, hogy ezt otthon is lehet, csak tizedannyiért, így már rögtön nem tűnt úgy, hogy érdekes, egyáltalán nem állt arányban számunkra az értékével. Be akartunk nevezni egy autó eljuttatására Perth-be, ezt néztük ki utazásnak, ugyanis az a lényege, hogy naponta 5 dollárért megkaptuk volna a kocsit, még üzemanyag hozzájárulás is jár hozzá, egyetlen hátránya, hogy gyorsnak kell lenni, időhöz van az ember kötve, de épp előttünk vitték el a járgányt… Lógó orral kullogtunk az utcán, mint a kitett kutyák, aztán hirtelen megláttunk egy hirdetést. Lakóautó! Felcsillant a szemünk, ráadásul különleges kedvezményt kínáltak, így egyben megoldódott a szállásproblémánk is. Nagyon megtetszett, hogy kipróbáljuk ezt az életstílust, úgy döntöttünk az összes hátralévő időt, azaz három hetet így töltjük. Újra lelkesen készülődtünk a következő napra és felszabadultunk a ránk telepedő fojtogató hangulatból. Végre megint azt csináltuk, amit csak akartunk.
|
lakásunk 20 napon keresztül |
Reggel már korán felébredtünk, összekaptuk a cuccunkat és megszereztük guruló lakásunkat. Nem egy mai darab, de minden igényünket kielégítette. Kemping felszerelést is kaptunk hozzá, kinti asztalt, székeket, edényeket, ágyneműt, törölközőt, tisztítószereket. A vezető fülkét függönnyel lehetett elválasztani a lakrésztől, amiben volt hűtő, mosogató víztartállyal, két kis szekrény, gáztűzhely, kanapé asztallal, ami ággyá alakítható és nem utolsó sorban elég magas ahhoz, hogy fel bírjunk állni bent, sőt a két tetőtéri belső csomagtároló is kényelmessé tette a pakolást. Még egy kellemes meglepetés ért, USB csatlakozón keresztül a saját zenéinket hallgathattuk az autórádióból. Bevetettük magunkat egy áruházba és nagybevásárlást tartottunk, mint otthon. Hú de rég csináltunk ilyet! Kigondoltuk miket főzzünk és beszereztünk mindent jó előre, pláne, hogy a tervezett útvonalon nem sok lehetőség lesz utánpótláshoz jutni. Kifejezetten élveztük az előkészületeket, feltöltöttük a hűtőt és nekivágtunk az előttünk álló durván 5000 kilométernek.
|
Zebra pintyek az egyik pihenőhelyen |
Út közben nem sok minden történt, mégis feldobott hangulatban töltöttük, szólt a zene és énekeltünk, nevettünk mindenen. Éjszakára egy régi, használaton kívüli repteret választottunk szállásul, a kifutó pályán leparkoltunk, kipakoltuk a kemping felszerelést és megfőztük a vacsorát. A döglesztő hőség miatt Atti kénytelen volt nyitva hagyni az ajtót, így viszont száz számra özönlöttek be a szúnyogok, molylepkék és muslincák. Szidtam a nagy ötlete miatt, mert sorra hullottak bele a főztömbe, bár tudtam, hogy másképp viszont nem lehetett volna kibírni odabent, így is 36 fokot mutatott a hőmérőnk és állt a levegő. „Hunyjuk be a szemünket és úgy falatozzunk” javaslattal tálaltam az ételt, majd hezitálás nélkül megettük. Ezután fél órás hessegetés után sikerült a betolakodókat kiüldözni „lakásunkból”, ennek ellenére nem sokat aludtunk, mivel a meleg éjjel sem csökkent. Meg sem moccantam mégis patakokban folyt rólam a víz, az autó sem tudott lehűlni, forró volt az oldala és a padló is.
|
A Catherine szurdoknél |
Már a felkelő Nap sugarai is elviselhetetlennek tűntek, így hajnalban indultunk a néhány kilométerre lévő Katherine szurdokhoz. Egy rövidebb túraútvonalon sétáltunk végig, a part két oldalán emelkedő sziklák visszatükröződtek a folyóban, ami aztán kitörve a kövek szorításából, dús erdővel a szélén kanyargott tovább. A tájat egyébként többnyire csak bokrok és fű borították, így semmi árnyékra nem számíthattunk sétánk során, táblán jelezték az aznapi 45 fokos várható hőmérsékletet. Először nem akartam hinni a szememnek, de visszafelé jövet már igencsak vártuk, hogy lemártózzunk a folyóban. Szinte futólépésre váltottunk, amikor megpillantottuk végre a vizet, nem sokat gondolkodtunk, elhittük, hogy biztonságos, állítólag a parkban nagy erőfeszítéseket tesznek a krokodilok távol tartásáért ezen a szakaszon.
|
Lakóautók gyöngye... Szerencsére nem a miénk.
Sok elhagyott roncsot láttunk az út mellett. |
A délután vezetéssel telt, a táj nem volt túl változatos, alacsony fák, bokrok, vörös föld és elütött kenguruk jellemezték. Autóval alig találkoztunk, ha nagy ritkán valaki szembe jött, mindig integettünk egymásnak, kihaltnak tűnt minden. Egy útszéli kempingben álltunk meg, újra előadtuk a főzős és szúnyog kikergetős programot, azzal a különbséggel, hogy a vacsoránál bevetettük a Nepálban ellesett taktikát, vagyis a lámpa mellé akasztottunk egy levelekkel teli faágat, így oda telepedtek a rovarok, nem a tányérunk köré. Egyedül a legyeket nem sikerült átvágni, nem győztük hajtani őket.
|
Devils Marble |
Reggel lekanyarodtunk a Devils Marbles-hez, hasonló lekerített formák, mint Pákozdon az ingókövek, csak nagyobbak és több van belőlük. Szétszórtan helyezkednek el a végeláthatatlanul sík sivatagban, ami nagyon érdekes, hogy itt viszonylag ritka a nyílt homoktenger, többnyire kisebb bozótok és kórók borítják. Azonnal késztetésünk támadt felmászni a tömbökre, úgy néztek ki, mint régen a mamáék pincéjében a kupacba gyűjtött krumpli, némelyik véletlenül kettévágva a kapával.
|
Azonnal késztetésünk támadt felmászni a tömbökre |
|
Gyorsan fotózz, mert már nem sokáig bírom! |
|
A srác gyalog vágott neki a sivatagnak tevéjével |
Épphogy elhagytuk ezt a számunkra kedves vidéket, valami furcsa folt körvonalazódott előttünk a melegtől hullámzó víznek tűnő úton a messzeségben. Meresztettem a szemem, de sehogy sem jöttem rá mi lehet az, csak amikor közelebb értünk, akkor láttam, hogy valaki gyalogosan, tevével megpakolva vágott neki a sivatagnak. Kiszálltunk beszélgetni vele, először kicsit bizonytalankodva, hátha egy ilyen ember egyedüllétre vágyik, de kifejezetten örült nekünk. Lenge hosszúnadrágban, bakancsban, kalapban és hosszú ujjú ingben tűrte a hőséget, ápolt, tiszta tekintetű, korunkbeli srác volt. Elmesélte, hogy pont három hete, szeptember 12-én indult Katherine-ből és Queensland-be tart tevéjével, mert északon az esős évszak beálltával nem bírná ki szegény pára, már így is összecsipkedték a szúnyogok és kullancsok. Hordókban víz és élelem volt a hátára kötve, a többi felszerelést a sátor és tartozékai illetve edények tették ki. Úgy számoltuk még legalább két hónapot lesznek úton, míg hazaérnek. A teve hamar megkedvelt engem, mindig hozzám bújt a fejével, igaz folyton simogattam a nyakát. Picit úgy éreztem, mintha egy teljesen nyugodt és csendes múltbéli világba csöppentem volna, ahol az idő csak telik, de igazából nem számít. Ekkor bennünket megpillantva, a másik irányból megállt egy autó, ez volt ám a korok találkozása! Mostanában egyébként is sokat tűnődtem az idő múlásán, kihasználásán és visszafordíthatatlanságán, valamint arról, hogy mennyire relatív, de most a sors egy nap alatt elém hozta a múltat és a jövőt, amin aztán újra sokáig töprengtem. Az autó platóján egy napelemes járgány állt, úgy nézett ki, mint egy űrhajó, pici, lapos, áramvonalas. A három férfitől megtudtuk, hogy már több is készült és nagyon jól működnek. Elképzeltem, hogy ezek lesznek a jövő járművei, alakjukat tekintve nem tartom kizártnak, hogy előbb-utóbb repülni is fognak. Itt, az ausztráliai sivatagi út szélén, azt hiszem rájöttem, hogy mindenki maga alakítja a saját idejét és élete tartalmát függetlenül attól, hogy melyik országba, milyen társadalomba és korba születik. Ha jobban meggondolom ez az egy év úton töltött idő is hosszú, számomra sok élmény, érzés, tapasztalat és felismerés kötődik hozzá. Most már az újabb tájak annyira nem hoznak lázba, mint az elején, de érzelmileg továbbra is gazdag ez az időszak. Jó lenne ezt otthon is fenntartani, úgy értem, hogy megélni a nekünk szánt idő minden percét, mert ha így teszünk, akkor egy emberöltő bőven elég ahhoz, hogy elvégezzük, amiért jöttünk. El kell mondjam, hogy a magányos srác nem unatkozott, lassan haladt ugyan, de több mindent észrevett maga körül, mint egy átlagember, néha vitatkozott a tevével, aki hol jobbra,hol balra akarta húzni az úton. Sokaknak ez nem sokat mondó élet lenne, többek között emiatt döntött úgy, hogy megszünteti az e-mail címét, mert nem értenék meg, hogy mi az érdekes abban, hogy egy dagadt tevével gyalogol hónapokat, ezen kívül pedig nem sok írnivalója lenne. A másik csapat, akik részt vettek ennek az új napelemes vívmánynak a fejlesztésében, nagyon vidám fickók voltak, ők is sok mindent megélnek, csak épp egy másik oldalról. Mindannyiunk élete tartalmas, de máshogyan, annyi a lényeg az egészben, hogy észrevegyük a magunk számára fontos dolgokat. Aznap este a világ egyik legidősebb folyója, a Finke mellett aludtunk néhány tehén társaságában.
|
Az Ulurunál |
Reggel borongós időre ébredtünk, hamarosan az eső is eleredt. Aznap szerettük volna az Ulurut és a Kata Tjuta-t megnézni, de nem sok indíttatásunk volt hozzá az esőben. Lassan haladtunk, mert minden második parkolóban megálltunk enni-inni valamit, mintha attól változna az időjárás. Csodák csodájára, az egész napos csepergés után, amint a szent hegyhez értünk kisütött a Nap és szétoszlottak a felhők. Megérte a hosszú utat, pont olyan gyönyörű, mint gondoltam és tényleg vörös a naplementében. Nagyon csábított a mászásra, mert hihetetlenül érdekes formákat rejt, de egyrészt épp tilos volt, másrészt az őslakosok kultúráját tisztelve egyébként sem kaptattunk volna föl a tetejére. Amúgy szikla felülete teljesen simának látszik, tapintása mégis rücskös.
|
Az Uluru naplementében |
|
Kata Tjuta |
Átgurultunk a Kata Tjuta-hoz is, szintén különleges alakja fogott meg. Fényképezés közben a bokrokat kerülgettem, amikor észrevettem, hogy az egyik alól egy kígyó tekereg felém. Nem is értettem, hogy miért épp az irányomba indult meg, általában menekülőre szokták fogni a figurát, úgy döntöttem hátat fordítok és gyorsan odébb állok, utat adok neki. Atti persze vissza akart menni lefotózni, de engem már nem vett rá, hogy megmutassam a pontos helyét, onnantól kezdve minden bozótban kígyót feltételeztem. Este tovább indultunk, bár nem sokat akartunk vezeti sötétben a kenguruk miatt. Már vagy huszonöt kilométert haladtunk, amikor ráeszméltünk, hogy nem lesz elég üzemanyagunk a következő településig, így inkább megfordultunk és az Uluru melletti Yulara-ban tankoltunk. Ha már így alakult bementünk a kempingbe fürdeni, majd elhagyva a várost kerestünk egy alkalmas helyet éjszakára. Amikor odaértünk a parkolóba egy másik pár épp a kavicsok közül gyűjtötte a lábosba a kiborult tésztát. Elkerekedett szemmel néztem, de bizony ha ki van számolva az étel, itt nem lehet csak úgy pótolni. Nem cifráztuk túl az estét, főztünk, aztán aludtunk. Kicsit eltúloztam a mennyiséget, így másnapra is maradt, azt betuszkoltuk a hűtőbe.
|
Szabadság |
Következő napunk a vidámság jegyében telt, a vörös sivatagban autózva megálltunk egy szimpatikus helyen, ahol legalább egy órát futkostunk a homokban mezítláb. Olyan finom a szemcséje, mintha púder lenne, a szél pedig hullámosra fújta. Az egész táj nagyon különleges színeket mutatott, ilyet nem is lehet máshol látni, igazán egyedi. Sokat vezettünk, mert szerettünk volna minél többet haladni, végül az északi és déli terület határán táboroztunk le. Amikor éhesen kinyitottuk a hűtőt, a rázkódástól átrendeződött polcról kiesett az előző vacsoráról maradt rizs. Eszembe jutott a pár, mi is összegyűjtöttük, megmelegítettük és megettük.
|
Opálmező Coober Pedy mellett |
Másnap Coober Pedy-ig jutottunk, ahol a világ opálkészletének több mint 90%-át bányásszák ki, hatalmas opál földeket keresztezünk. Reggel a közért parkolójában ébredtünk, arról beszélgettünk, hogy milyen unalmas ennyit vezetni, de gyorsan összeszedtük magunkat és elindultunk. Már észrevettük, hogy mindig pont akkor látunk valami extrát, amikor elmegy a kedvünk, aznap a Hart-tó vidított fel, melynek medre vakítóan fehérlett a sótól.
|
A Hart-tó sós medre |
|
Kígyóval gyakran összefutottunk |
Ettünk egy pár falatot topogva, hogy a hangyák nem másszanak meg, aztán elindultunk a szikrázó fény irányába. Önfeledten szökdécseltem, az úton, amikor ismét egy kígyó állta utunkat. Újra meglepődtem, nem számítottam rá, elfeledkeztem róla, hogy egy ilyen országban mindig résen kell lenni. Jó darabig követtük tisztes távolból, majd végre leértünk a tóhoz. Több hasonló is akad a környéken, a sík, tapadós felületen komoly gyorsulási versenyeket szoktak rendezni sugárhajtású autókkal.
|
Nincs itt egy árva bokor sem? |
Estére elértük a tengerpartot, találkoztunk egy párral, akik kilenc hónapja járták Ausztráliát dzsippel és sátorral, egy kilenc és tizenegy éves kisfiúval. Útközben tanulnak, nem járnak most suliba, de állítólag ez nem gond, könnyen megoldható, mivel sok olyan település van, ami nagyon elszigetelt és nincs is rá lehetőség. Mesélték, hogy összefutottak egy családdal, akik hat gyerekkel csinálták ugyanezt, ráadásul a hetedik is úton volt, nekem ez már kicsit vándorcirkusznak tűnt. Utána egy idős pár jött a kocsinkhoz beszélgetni, ők már hét éve utaznak… Vannak arcok…
|
Sóstavak környékén |
|
Rózsaszín tó... Elég bizarr... |
Adelaide felé vezető úton egy újabb érdekesség, rózsaszín tó mellett autóztunk el. Az egész országra jellemzőek a különleges színek. Port Augustában meglátogattuk a botanikus kertet és végigsétáltunk az ország leghosszabb famólóján, ami több mint másfél kilométer hosszan nyúlik az óceánba. Adelaide-ben Julia-val, hongkongi barátaink lányával szerettünk volna találkozni, de sajnos pont hazautazott az iskolai szünetben. Leginkább internetezéssel töltöttük az időt egy könyvtárban, majd a követően zárást követően szégyenszemre egy gyorsétterem törzsvendégei lettünk a világháló miatt. Egy külvárosi park mellett éjszakáztunk, majd útra keltünk Sydney felé.
|
Homoki goanna az Adelaid-i botanikus kertben |
|
Bonney-tó |
Délután értünk a Bonney tóhoz, füves, eukaliptusz fákkal szegélyezett partján, a már Cairns-ben is említett köznépi sütögető helyen elkészítettük vacsoránkat, éjszakára pedig egy csendes félreeső szakaszt választottunk, ahol kiszáradt fák álltak a vízben. Másnap kiültünk a kempingszékekre és élveztük a Nap melegét, igazi tavaszi langyos idő volt. Nagyjából így telt a napunk, mindketten elmélyültünk kicsit saját gondolatainkban. Mostanában érdekes álmokból ébredtem, azokon morfondíroztam. A következő héhány napot a Murrumbidgee folyó partján töltöttük Hay és Narrandera mellett. Fáról lelógó kenderkötélről himbálóztunk a víz fölé, madarakat fotóztunk az erdőben és semmit tettünk.
|
Séta a Murrumbidgee folyó melletti erdőkben |
|
Fitzroy vízesés |
Ezután a Kenguru völgyet céloztuk meg, előtte a Fitzroy vízesésnél sétáltunk egy rövidet. Mivel épp naplementére értünk oda igyekeznünk kellett, mert itt este különösen sok a vad, vigyázni kell a vezetéssel, illetve kivételesen egy konkrét helyet kerestünk, amit kinéztem az éjszakázáshoz a Kenguru folyó partján. Szürkületben értünk oda, a füves placcon legalább húsz kenguru játszott, némelyik csak ült és figyelt, de voltak, akik pofozkodtak, vagy kergetőztek. Kocsink mellett felbukkant egy vombat, az erszényesek közé tartozik, de inkább úgy fest, mint egy kis medvebocs. Az egész állatka egy lomha szőrgombóc, a sötétben szinte érintésnyi távolságra engedett magához. A legaranyosabb kis jószág, akivel Ausztráliában találkoztam. Hajnalban keltünk, mert szerettük volna lefotózni és megfigyelni az élővilágot, a kenguruk és vombatok is ilyenkor és szürkület után a legaktívabbak. Pár órát így töltöttünk, pont egyszerre értünk vissza Attival, megéheztünk mindketten.
|
Kenguruk a Kenguru völgyben |
|
Cambewarra kilátópont a teaház teraszán |
Kora délután indultunk tovább a Cambewarra hegyi kilátóhoz, ahol egy hangulatos teaházban leragadtunk. A hegyről rá lehetett látni a Tasmán-tengerre, az előtte elterülő sík vidéken az erdőkre és folyómedrekre. A teázó körül különleges madarakat találtunk, többek között az egyik legrokonszenvesebbet, a kacagójancsit, vagy más nevén kokaburát és király papagájokat. Itt is gyorsan telt az idő, már indulni készültünk, amikor egy idős házaspárral, Laraine-nel és Paul-lal szóba elegyedtem. Atti közben a fűben ücsörgött és „Jancsit” figyelte. Észre sem vettem, de több mint fél órát társalogtam velük, nagyon kedvesek voltak, a végén legnagyobb meglepetésemre meghívtak magukhoz néhány napra Sydney-be. Megbeszéltük, hogy jelentkezünk, amint leadtuk a járgányt.
|
Kacagójancsi, vagy más néven kokabura |
|
A távolban bálna ugrik ki a tengerből |
Estére végre elértük a tengert, erre vártunk napok óta, csak elheveredni a homokban és élvezni a napsütést. A vezetésből már kicsit elegünk volt, 5500 kilométert hagytunk magunk mögöttünk, így letáboroztunk Shellharbour kisvárosában egy part menti kempingben két napra. Reggel szokásos módon kipakoltuk az asztalt, székeket, reggelit, de néhány perc múlva a vízhez szaladtunk, mert megpillantottunk egy bálnát. Szeptember és október között vonulnak dél felé, szerencsénk volt, mert azt mondták türelemjáték kivárni őket, jó ha felkészülünk hideg élelemmel, takaróval és kint ülünk egész nap. Négyszer-ötször feljött a felszínre, fújt egyet, aztán csak a farkát láttuk felemelkedni, végül eltűnt a mélyben. Másnap reggel Atti keltett kipattanva az ágyból, mert dübörgő csobbanásokat hallott. „Guruló lakásunkkal” közvetlenül a tengerparton kaptunk helyet, így hallottuk morajlását, de ez nem volt szokványos hang. - Ott fúj, ott fúj! - lelkendezett hangosan. Kiugráltunk a kocsiból és meghatódva csodáltuk a felkelő nap fényében úszkáló bálnákat. Dobálták magukat, hihetetlen erővel egész testük kiemelkedett a vízből, majd hatalmas robajjal csapódtak vissza. Ebédre kotyvasztottam egy Atti által tasman tésztának elnevezett egyveleget a maradék alapanyagokból, utána kiültünk a sziklákra és sirályok nagy csapatait figyeltük. Jól megvizsgáltak bennünket, nem lapul-e valami elemózsia nálunk, épphogy nem szálltak a fejünkre, sokszor egy helyben lebegve vitorláztak a szélben.
|
Sirályok gyülekeztek a sziklaszirten |
|
A Syndey felé vezető óceán melletti út |
Shellharbour-ból kissé sietősen jutottunk Sydney-be, mert "lakásunkat" vissza kellett vinni időre, emiatt csak néhány kilátópontban álltunk meg illetve egy állatkertben. A park is tükrözte azt az igényességet, ami egész Ausztráliát jellemzi, nagyon szép, természetes környezetben tartották az állatokat, szinte kicsattantak az egészségtől. Sydney-be visszaérve és átgondolva az előző húsz napot, olyan benyomásom volt, mintha ez az ország egy hatalmas kastélypark lenne, tip-top családiházakkal, mindenütt parkosítva, virágokkal. Temérdek közös használatú szolgáltatás áll rendelkezésre, mondanom sem kell, hogy minden tiszta, itt a lakosság vigyáz mindenre, mintha a sajátja volna. Igazából szerintem úgy is érzik. Mindenki mosolyog és barátságos, teljesen természetes, hogy megszólítanak és szóbaelegyednek. Most már értem, miért akar annyi ember ideköltözni...
Táskánkat megszereztük az első napunkon talált szálláson, majd ahogy néhány napja megígértem a teaházban, felhívtam Laraine-t, és megbeszéltük, hogy másnap meglátogatjuk őket...
Szióka! Nagyon jó olvasni benneteket (rólatok). Atti szörzete hatalmas... ! :-) (minden értelemben) Már nagyon hiányoztok a leltárból..
VálaszTörlésMilla pussz. Tünde&Lili