Akaroa - Kaikoura - Aoraki/Mount Cook Nemzeti Park



Jellegzetes maori szobor



Christchurchben megszereztük lakóautónkat, amiből egy kicsit jobbat választottunk, mint Ausztráliában, mert másfél hónapot terveztünk lakni benne. Egyik hatalmas előnye, hogy WC és tusoló is tartozott hozzá meleg vízzel, illetve víztartálya sem 30 literes, hanem 150. Kis konyhánk is praktikusan elrendezett gáztűzhelyből, hűtőből, mosogatóból és előkészítő pultból állt. Egyetlen furcsa ötlet, hogy a tűzjelzőt közvetlenül a főző mellé helyezték, engem éppenséggel nem zavart, mert egyszer sem szólalt meg, de ráírták, hogy hetente egyszer teszteljük. Amikor Atti főzött valamit, úgyis mindig sípolt, főleg amikor a zerge steaket odaégette, így egyben letudtuk a próbákat is. Az autó hátsó részében az ágyat „nappalivá” lehetett alakítani, asztallá és szivacsos padokká. Kaptunk hozzá kemping székeket és asztalt, mondván hátha akad néhány esőmentes napunk is. Walter eljött velünk átvenni az új „lakást”, utána még közösen bevásároltunk, aztán elbúcsúztunk egymástól. Lelkünkre kötötte, hogy néhány naponta hívjuk fel merre járunk és nézzünk még be hozzá, mielőtt tovább állunk. Említenem is fölösleges már, de most is nehezen váltunk el egymástól, nagyon kedves embert ismertünk meg Walterban. Megígérte, hogy el fog jönni Magyarországra hozzánk, úgy érzem ő is megszeretett bennünket, amikor Attival kiértünk a bevásárló központból egy szál virágot találtunk a szélvédőnkbe tűzve.



Úton Akaroa felé



Feltöltöttük a hűtőt és berendezkedtünk. Igyekeztünk mindennek helyet találni, igaz eleinte pont arra volt mindig szükségünk, amit a legmélyebbre pakoltunk. Néhány napot írással szerettünk volna tölteni, így nyugodt helyre vágytunk, Walter javaslatára Akaroa-ba vettük az irányt a Banks félszigetre. Akaroa a legrégebbi koloniális település a déli szigeten, olyan mint egy kis francia városka, ők érkeztek ide először és kezdtek építkezni. Az épületeket nagyon szép állapotban megőrizték, hangulata a sok kis kávézóval elragadó. Tengerparti öbölben fekszik két vulkáni bazaltdomb völgyében. A friss zöld legelőkön kövér birkák eszegettek a hegyoldalakon, a part mellett pedig fekete hattyúk úszkáltak a vízen.

Akaroa látképe



A tavon fekete hattyúk úszkáltak



Az élénk kék és zöld színek a napsütésben kifejezetten feltöltöttek, nyugodtságot sugárzott az egész táj minden apró részlete. Két éjszakát töltöttük el Akaroa-ban, közvetlenül az óceán mellett táboroztunk le, hihetetlen kilátás tárult elénk az ablakból. Végülis a naplóírásból nem lett semmi, mert olyan szép idő volt, hogy sajnáltuk rá a perceket. Körülnéztünk a félszigeten, meglátogattunk egy maori múzeumot az Okains öbölben, beültünk néhány kávézóba, sétálgattunk a múltat idéző utcákban és élveztük a szabadságot.



Az Okains-öböl felé haladva minden domboldalon birkák legelésztek



Azon töprengtem, hogy elszaladt ez az egy év, nemsoká emlékké válnak kalandjaink, közeleg a karácsony és a hazatérés. Furcsa érzés, hirtelen nem tudtam vele mit kezdeni, vannak terveim otthonra is, de ilyen nagyszabású és konkrét célom, mint ez az út, amire gyerekkorom óta vágytam, egyelőre nincs. Attit már jobban mozgatta a honvágy, egyre többször veszítette el érdeklődését az újabb felfedezések iránt és inkább haza gondolt. Számomra Új-Zéland volt az egyik legfontosabb állomásunk, így szerettem volna minden percét átélni és élvezni, lelkesedésem Attit is felrázta kicsit és már ő is falszabadult hangulatban várta, hogy Kaikoura-ba érjünk.



Kaikoura



Medvefóka a parti sziklán



Ez a kisváros leginkább az élővilágról, a bálnákról, delfinekről és medvefókákról nevezetes. Első napunkon a fókákat figyeltük, amint az óceán partján lévő sziklákon heverésztek. Itt töltöttük az estét is, ünnepi vacsorát főztem és egy kis vörösbor társaságában csendben koccintottunk Atti szülinapjára. A városba visszasétálva egy hangulatos country pub-ra bukkantunk, gondoltuk bekukkantunk, mivel internetet is hirdettek és fel akartuk hívni a családot. Gyertyák égtek a faasztalokon, ott ragadtunk Atti szülinapját ünnepelni. A beszélgetés végül elmaradt, mert rákezdett a zenekar és hatalmas bulit csináltak, country és rockzene keverékére ugrált mindenki. A kocsma tele volt régi fotókkal, képekkel és tárgyakkal, a helyi srácok megtöltötték a helyiséget, azt hiszem mi voltunk az egyetlen idegenek. Volt egy pár érdekes arc, például valaki fehér, buggyos lepedőből készült, felfújható pénisz jelmezben flangált, néha megkérték, hogy csak úgy álljon fel a színpadra, de a haverja sem maradt el tőle, ő alsógatyában és farmer mellényben táncolt. Félreértés ne essék, nem farsangi bálban voltunk, csak megadták a módját a mulatásnak. Kint eléggé lehűlt a levegő éjszakára, nem volt több öt foknál, de ettől függetlenül sokan úgy öltöztek, mintha forró nyár lenne. A kedvencem az a páros volt, ahol a fiú koszos gumicsizmában klaffogott be, a barátnője pedig mezítláb lenge nyári ruhában, majd ugyanígy sétáltak ki az utcára is, de nem volt rossz a raszta lány sem, aki gyapjú palástjában, túracipőjében, szoknyájában és vastag színes harisnyájában a „Hegylakó”-ból emlékeztetett Connor MacLeod skóciai szerelmére. A kocsma előtt az utcán bőrkanapé állt a járdán a dohányosok részére, néhányan abban bandáztak.



Itt ünnepeltük Atti szülinapját



Hatalmas vízpárát fújt az ámbráscet



A késői lefekvés ellenére reggel kiugrottam az ágyból, mert eljött a napja várva várt kirándulásunknak, hajóra szálltunk és ámbrás cetek keresésére indultunk. Ritka tökéletes időjárást fogtunk ki, tiszta, napsütéses időt, szél semmi, a víz is nyugodt volt így messzire el lehetett látni. Amikor megpillantottuk az első bálnát könnybe lábadt a szemem annyira gyönyörűen lebegett hatalmas teste a felszínen, nagyjából 15 méterre tőlünk. Időnként fejét megemelve vízpárát fújt a magasba, összesen úgy negyed órát időzött, majd egy kicsit lesüllyedt, aztán a vízből kiemelkedve fújt egy utolsót, végül nagyon lassan, hátát gömbölyítve, farok úszóját az ég felé ívelve újra alámerült. Ahogy lebukott, kisebb örvényt kevert, hátterében a havas hegyek figyelték útját. Elképesztő, hogy tüdővel lélegezve akár 3000 méter mélyre is leúszik, 45-60 perc lent töltött idő után jön pihenni a felszínre. Minden kétséget kizáróan a világ egyik legcsodálatosabb teremtménye és ezt leginkább akkor érzi az ember, amikor közelről találkozik vele. Ezután még két társával hozott össze a szerencse és egy sötét delfin is elúszott közvetlenül a hajónk mellett.



Így kezdi mélymerülését az ámbráscet



Teljesen elvarázsolt lelkiállapotban értünk vissza a kikötőbe, délután még elmentünk kirándulni az Ohau ponthoz. A tengerből hatalmas sziklák meredeztek, néhány helyen medencét alkotva a hullámzás által belemosott víztől. Ameddig a szem ellátott medvefókák és kicsinyeik henyéltek és játszottak. A picik a sziklamélyedésben ugráltak, néha akkora hullám csapott be hozzájuk, hogy azt hittem kisodorja őket, de állták a sarat, meg sem kottyant nekik. Néhány méterre innen az Ohau folyó torkollik a Csendes-óceánba, amiatt különleges ez a rész, mivel a fóka bébik följebb a sűrű erdőben, teljes biztonságban, az édesvízben egy vízesés alatti csendes medencében hancúroznak és nevelkednek, innen merészkednek apránként a nagybetűs életbe. Hatalmas élményekkel gazdagodva tértünk vissza Kaikoura-ba.



Lakóautónk mellett faltuk be a homárokat



A kisváros nagyon híres a friss homárjairól is, gondolkodtunk rajta, hogy vacsorára megkóstolunk egyet, de későre járt, így este beálltunk egy kempingbe és összedobtunk valami gyorsat. Reggel az ablakunkon bekopogott a szomszéd, aki amúgy állandóan itt él egy lakókocsiban és két főtt homárt hozott nekünk reggelire. Hajnalban fogta őket a másik szomszéd, aki mint kiderült minden nap ezzel foglalatoskodik, nagyon ritka már az igazi halászember az országban manapság. Elég bizarr kinézete volt ételünknek, tányérra tettük, kipakoltuk a kemping székünket, az asztalt és hozzáláttunk. Odakacsintgattak páran felénk, akik ott laktak, megmutatták, hogy kell felvágni és enni, majd elégedetten figyelték, ahogy életünk első homárját lakmároztuk.



Maori szobor



Aznap visszakanyarodtunk a Tekapo tó felé, részben amiatt, mert ott felejtettük Atti kalapját és a fotóállvány egyik alkatrészét Walternél, másrészt a Mount Cook Nemzeti Parkba igyekeztünk, ahová útba esett. Meglepődve álltunk a felhőktől szürke víz előtt, a hegyekből semmi sem látszódott, szerencsénk volt, hogy nem ez az egy napunk jutott Tekapo-ra. Már felesége, Zita is hazaért Svájcból, beugrottunk egy teára és ottfelejtett holminkért, útravalóul pedig kaptunk egy jó adag zergehúst.



Még este megkerestük azt a kempinghelyet, amit javasoltak túránk kiinduló pontjául, szakadó esőben vezettünk végig, azért akartunk odaérni, mert az előrejelzés szerint - bár nehéz volt elképzelni - szép időt jósoltak reggelre. Amikor megérkeztünk a Hooker völgybe, a pára miatt teljes homály borította a hegyeket, éjjel is hallottuk az eső kopogását a kocsi tetején. Reggel korán keltünk, kirántottam a függönyt, kerekre nyílt szemem a látványtól. Gyönyörű kék ég, élénk zöld erdő, világító hósipkák, melyeket a felkelő Nap fénye rózsaszínes árnyalatúra változtatott. Gyorsan megreggeliztünk, pakoltunk egy kis kolbászt és csokit a táskánkba és már indultunk is, hiszen az időjárás bármikor megváltozhat.



Úton a Mueller kunyhó felé



A Mueller kunyhót tűztük ki célul, amivel nyugodtan kalkulálhattunk egész napra, 780 méterről gyalogoltunk föl 1800-ra. Sétánk a Hooker völgyből indult, eleinte erdőben és bokros, füves területen haladtunk átlépkedve az olvadó hóból alakult kis patakokat. A Mount Cook, vagy maori nevén Aoraki, ami Új-Zéland legmagasabb hegye a maga 3754 méterével, mindvégig előttünk nyújtózott az ég felé, a völgyben két gleccsertó kéklett, a távolabbi felszínén hatalmas jégtömbök úsztak, az Aoraki előtt elterülő Mount Wakefield lábánál pedig a tavakat összekötő folyó tekergett.



Panoráma a Déli Alpokról, bal szélen emelkedik az Aoraki/Mount Cook

Dübörögve, félelmetes látvánnyal zúdultak le a lavinák

A fehér takarót elérve gyakran térdig süllyedtünk a hóba. Mivel nem volt előttünk nyom, Atti taposta az utat, így én könnyedén baktattam mögötte és sürgettem a meredekebb részeknél, mert nem voltam túl nyugodt a lavinák miatt, többször is kereszteznünk kellett kuloárokat. Igaz ezen a hegyen Atti szerint nem volt veszély, de a mellettünk fekvő, zord arcát mutató The Footstol-ról ötpercenként szakadt le hatalmas robajjal egy-egy hótömb. Félelmetes látványt nyújtott, ahogy a sziklafalakon megreccsent, majd dübörögve leomlott és gomolyogva, viharos erővel tört előre. A kunyhónál megebédeltünk, alig tudtuk rászánni magunkat, hogy elinduljunk lefelé, a panoráma marasztalt. Amikor visszaértünk a füves, fás szintre, megváltozott a kép, az egész utat elöntötte a víz, az olvadás miatt délutánra felduzzadt a patakok szintje és a kijárt ösvényt ellepte. Az autóhoz érve kiteregettük nedves ruháinkat és bakancsainkat, sötétedés előtt pedig átmentünk a Tasman völgybe megnézni a Tasman gleccsert és a tavában úszkáló jégtömböket. Az éjszakát még a nemzeti parkban töltöttük, majd reggel ismét borús időben indultunk tovább.



Marasztalt a hegyek látványa

 

Több méter vastag hótakaró borította a hegyeket,
háttérben a Footstol, melyről folyamatosan zúdultak le a lavinák