Tekapo tó és vadászat a déli Alpokban (2. rész)

Reggeli közben a nappaliból néztük a panorámát, a hegyek visszatükröződtek a Tekapo tavon. Gyorsan rápillantottunk indulás előtt az e-mailekre, Laraine és Paul küldött levelet. Megírták, hogy annyira furcsa hiányérzetük támadt, amikor kivittek bennünket a reptérre, mintha saját gyerekeiket búcsúztatták volna. Mielőbb szeretnének minket újra látni, így jövőre eljönnek pár napra Magyarországra, amikor hazalátogatnak Angliába. Nagyon örültünk neki, érdekes, hogy ők is így élték meg a találkozásunkat.



Alámosott füves sziklapárkányon tett ki bennünket a helikopter



Walterrel az időjárás előrejelzés borús kilátásait vettük számításba. Először a nyugati partra terveztünk menni a zergék miatt, de végig szakadó esőt jósoltak, így a Wanaka tóvidék közelében fekvő hegyek mellett döntöttünk. Volt egy olyan gyanúnk, hogy napszemüvegre és krémre itt sem lesz szükség. Bízva a jó szerencsében két és fél óra alatt odaértünk Wanakába, ahol helikopterre váltottunk és tíz perc alatt berepültünk a hegyekbe. Nagyon nehezen megközelíthető vidék, mivel különösen meredek és szakadékokkal tűzdelt. Szűkösen pakoltunk a vadkempinghez, a pilóta nevetett legszükségesebb holmijainkon, a borosüvegen, a kutyán és a száraztápon. Zöld dimbes-dombos legelők fölött haladtunk, a birkák apró pontokként látszottak a magasból, majd a sziklás hegyek felé vettük az irányt. 1200 méteren szálltunk le egy peremen, én Patchy-t fogtam a fűben guggolva, Walter és Atti a csomagokat pakolták, majd a batyukra hasalva igyekeztek a földön tartani, hogy a helikopter rotorja által kevert szélvihar ne vigye el őket. Megbeszéltük, hogy négy nap múlva jön értünk délelőtt, igazán a vadonban érezhettük magunkat egy szál sátorral a hónunk alatt.



Kilátás a táborhelyünktől



Körülnéztem és csak tátott szájjal ámultam a táj érintetlenségén, ilyen lehetett minden mielőtt az ember megjelent a Földön. Nem voltak kitaposott ösvények, a hegyeket vízesések és patakok vájta hasadékok választották el, a messzeségben ráláttunk a Wanaka tóra, bokrok, réti perje és dárdafű borították a talajt. Teljesen háborítatlan földre tettük a lábunkat, először önkéntelenül is finoman lépkedtem, nehogy kárt tegyek valamiben.



Sátorállítás villámtempóban



Kerestünk egy viszonylag egyenes területet, majd villámtempóban állítottuk fel új otthonunkat, mert szemerkélt az eső. Két külső huzatot is tettünk rá, számítottunk a nedves időre. Ahogy végeztünk elkezdett szakadni, de már bent voltunk fedél alatt. Kisebb-nagyobb gödrök azért akadtak a „szobában”, a legnagyobba, ami legalább 30 centis lehetett elhelyeztük az ételeket és a főzőt. A többi holminkat behajigáltuk egy sarokba, előkészítettük a fekhelyeket és kinyitottuk a kemping székeket, az elmaradhatatlan gázlámpást középre akasztottuk. Walter-nek itt sem kerülte el figyelmét a szelektív hulladékgyűjtés, minden típusnak külön szatyor dukált. Még az almacsutkát sem dobtuk el, semmi nyomot nem akartunk hagyni magunk után. Attival elgondolkodtunk a különbségen, hogy nálunk a falu másik végére kell szállítanunk a szemetet, mert nincs a környékünkön kuka, nemhogy szelektív, a lustábbak meg az erdőbe szórják, ahonnan zsákszámra szoktuk összeszedni. Itt Új-Zélandon az élet hozzátartozó része, hogy tisztán tartják a természetet. Ásót is vittünk magunkkal és kineveztünk egy szakaszt WC-nek, nem igazán tudtunk észrevétlenek maradni egymás előtt, amikor a szerszámot felkapva cikáztunk a bokrok között. Patchy-nek a sátor oldalában, kívül, de az esőponyva alatt jutott hely. Walter betette az ételét és egy kis zsákdarabot, jelezte, hogy az lesz az ő lakrésze. A kutyus gyorsan megértette, elő sem bújt kuckójából, amíg mi bent voltunk.



Fiatal zerge állt a sziklatömb mögött



Amikor elállt a zivatar kimentünk távcsövezni, azonnal láttunk jó pár zergét a környező sziklákon. Késő délután indultunk fölfelé, meredek hegyoldalon kaptattunk, szúrós, bökős bokrokon és dárdafüvön keresztül értünk egy nagyobb sziklatömbhöz a gerincen. Lassan, csendben emelkedtünk fel mögüle, amint kikukucskáltunk, ott állt előttünk öt méterre egy fiatal zerge. Kíváncsian fürkészett bennünket, még közelebb is jött, hogy jobban szemügyre vegyen. Távolabb sokáig figyeltünk még másik tizenegyet, elfeküdtünk a félig sáros, nedves fűben. Egyre többször nézegettem az órámat, aggódtam egy kicsit a lemenetel miatt, ám amikor eljött az idő, Walter ellátott jó tanácsokkal, így vidáman baktattam a sátor felé, meg voltam elégedve magammal. Este a sátor oldalán lévő gödörből előhalásztuk a gázfőzőt, meggyújtottuk a lámpást és nekiálltunk elkészíteni a vacsorát.



Walter vacsorát főz a sátorban



Az eső után előbújtunk nézelődni



Reggel kibújtunk menedékünkből, a térdig érő réti perje fűcsomókon még állt a víz. Tényleg nem száradt semmi a nyirkos időben. Kiültünk a kempingszékekre és távcsővel meg spektívvel kerestünk zergéket a sziklákon. Atti kérdezte tőlem, hogy én hová mennék, ha zerge lennék, jól körbenéztem, majd ráböktem egy pontra. Figyelgettük egy darabig a helyet, de nem láttunk ott semmit. Nemsoká elindultunk a hegyen, meg akartuk nézni azt a részt, ahol korábban láttunk egy zergét, csak messze lett volna késő délután megközelíteni. Az előző napi emelkedők és lejtők játszótérnek tűntek ehhez képest. A felfelé menet még csak hagyján, nagyon meredek volt ugyan, de csak szufla kellett hozzá, meg egy kis erő a bokorharchoz. Néha erősebbnek bizonyultak nálam, lassabban, mint a fiúk, de gond nélkül feljutottam mindenhová. Nagyobb fejtörést okozott a lefelé ereszkedés, ugyanis annyira meredek volt, hogy helyenként inkább szakadéknak mondanám és a teljes boldogságom kedvéért még csúszott is a sár és víz miatt. Ha nem lettek volna a bokrok, hogy néha megállítsanak, gyatyaféken száguldottam volna a hegy lábánál zubogó patakig. Csendben megjegyzem, a technikám sem volt az igazi, így a folyamatosan szitáló esőben egyre nyűgösebb lettem. Nedves volt minden, össze-vissza böktek a szúrós növények és masszírozták ruhámba a vizet.



A feljutás egyszerűbb volt, mint a lefelé menet



Ilyen túrán kárpótolni szokott a látvány és egy-egy jól sikerült fotó, vagy video sikerélménye, de ez nem az én napom volt. A lucskos fűben és nyirkos köveken feküdve egy gyönyörű zergét figyeltünk, a szemközti hegyoldal kiszögellésén állt egy szikla tetején. Hirtelen el is feledkeztem a kellemetlen külső tényezőkről, örömmel rögzítettem a kamerával, ahogy lépdelt és szökkent, a csúcson kiállva felénk nézett. Pont kilépett a felvételből, amikor Atti megszólalt, hogy lövi. Véletlen rántottam egy nagyot az állványon, amikor mozgását szerettem volna követni, mert nem lazítottam ki eléggé a kart, ráadásul a durranás hangjától is megijedtem, amitől még jobban elmozdult az egész berendezésem, meg sem találtam a kijelzőben újra a zergét. Lezuhant a völgybe. Atti teljes izgalomban figyelte amíg megállt, majd fél óra elteltével elkérte a kamerát megnézni mit vettem fel. A végét látta, amint ide-oda mozog a kép és azzal a lendülettel kitörölte a memóriából. Utána persze szánta-bánta, de ez nem változtatott a bánatomon, egyszerre voltam mérges és szomorú. Amíg Atti és Walter lementek a zergéért én fönt várakoztam, jobbnak láttuk, ha ott hagynak, esélyes lett volna, hogy belecsússzak a patakba a síkos köveken, illetve az utána következő sziklamászás az esőben sem hiányzott nekem igazán. Ücsörögtem a gerincen az esőben és búslakodtam, mert annyira tehetetlennek és igazságtalannak éreztem a helyzetet, hogy elveszett a felvétel és már soha senki nem tud másikat készíteni róla. Lefelé kedvetlenül ügyetlenkedtem, a hangulatom rányomta a teljesítményemre is a bélyegét.



Lépten nyomon patakok csörgedeznek a hegyoldalakban



Atti segíteni akart a pataknál való átkelésen, épp át akart ugrani egy árok fölött, aminek aljában rohant a víztömeg, de majdnem beleesett, az utolsó pillanatban megölelt egy bokrot és felcsimpaszkodva rá kimászott Walter mellé. Nagyon csúszott a talaj és a kövek az esőtől, végül én is rászántam magam, lendületet vettem. A túlpart széléig sikerült csak eljutnom, de elkaptak a grabancomnál fogva és kihúztak a fűre, ahol rögtön meg is kellett kapaszkodnom, mert újabb meredek emelkedő következett. Nagy nehezen visszaértünk a sátorhoz, délután már elő-elő bújt a Nap. A leveleken apró üveggolyóként csillogtak a vízcseppek, egymás után gurultak a földre. Nézelődés közben elaludtam a kempingszékben, jól esett kicsit felmelegedni. Atti keltett, hogy gyorsan nézzek bele a spektívbe, mert nem fogom elhinni, de a zergék pontosan az általam kiválasztott helyen legelésznek, ahová reggel mutattam. Közelinek tűntek, így elhatároztuk, hogy rájuk cserkelünk lefotózni őket, de csalóka volt a távolság, sokkal messzebb álltak, mint gondoltuk, nem bírtuk megközelíteni már őket. Sokáig gyönyörködtünk bennük, aztán lementünk a sátorhoz vacsorát főzni. Walter zokniban megcsúszott a vászon padlón, ahol nagyon lejtett és leborította a forró vizet a gázfőzőről. Szerencsére nem sok folyt ki, mert elkapta, de megégette kicsit a kezét. Ezután kivonultam a szokásos esti fürdéshez, ami miután vizünk nem volt abból állt, hogy amint az eső abbahagyta két perce, kiszaladtam a sátorból, nedves törlőkendővel átdörzsöltem magam, utána magamra borítottam a hintőporos dobozt. A túrák során nagyon megizzadtunk, de a körülményekhez képest ezzel a módszerrel tisztának éreztem magam és kényelmesen bújtam a hálózsákomba.



Szinte folyamatosan esett az eső, csak percekre hagyta abba



Egész éjjel ömlött az eső, így napunk nagy részét várakozással töltöttük, délután elindultunk a hegyre, újabb zergék keresésére. Egyre síkosabbá vált minden, a kitett, keskeny, egy lábnyomnyi ösvényeket most sem díjaztam, kifelé is lejtettek és mellettünk legtöbb helyen a meredek hegyoldal szédített. Nem volt ajánlatos figyelmetlenkedni. Az első nap bejárt területen túráztunk, kicsit tovább jutottunk annál a sziklánál ahol a fiatal zergét megláttuk, de akkor a gerincen egyensúlyozva az erős szélben úgy döntöttem nem megyek tovább.



Átázott minden ruhánk, bottal tartottuk egyensúlyunkat
a csúszós terepen



Szélárnyékba vonultam és letáboroztam egy bokron, hátha megúszom a nagy sarat. Leültem és türelmesen vártam, amíg Atti és Walter megmásztak még két csipkés ormot. Egyre erősödött az eső, vízhatlan ruháim lassacskán megadták magukat. Kiterítettem az esőkabátomat, hogy a hátizsákomat védje, úgy kuporogtam alatta, de hiába, a nagy pára miatt folyt a víz belsején is. Amikor már eléggé fáztam felkeltem, tettem néhány erőltetett mozdulatot, hátha felmelegít. A szemközti hegygerincen megpillantottam egy gyönyörű zergét ballagni, akkor bukkantak elő Attiék is a domb mögül. Elmesélték, hogy sokáig bírálgatták, öreg és szép trófea lett volna, de nőstény lévén feltételezték, hogy vemhes lehet. Atti úgy érezte, hogy ilyen kétségek között, jobb ha meghagyja őt a hegynek. Pont jókor érkeztek hozzám, éppen nem fagytam meg, lefelé menet pedig már úgyis gyorsan kimelegedtem a megcsúszástól való félelemtől. Minél többet gondoltam rá, annál rosszabb lett, próbáltam elhessegetni a fejemből, de mindjárt eszembe jutott újra, amikor lehuppantam a sárba. Szerencsére azért mindig akadt egy-két fűcsomó, amit elkaphattam, így apránként leevickéltem a sátorig. A fiúk is megcsúsztak párszor, de őket nem zavarta. A sátorban gyorsan felvettük maradék száraz ruháinkat és mivel pulóverünk már nem maradt, bebújtunk a takaróba.



Összepakoltuk a sátrat, hűlt helyünk se maradt



Reggel szerencsénkre éppen elállt az eső, amikor összepakoltunk és elcsomagoltuk a sátrat. Kihordtuk mindenünket egy esővíz által kimosott szakadék szélére, ide vártuk a helikoptert. Amikor megérkezett ráfeküdtünk felszerelésünkre, hogy ne sodorjon le semmit a rotor által kevert hatalmas huzat, aztán hamar betettünk mindent a csomagterébe és már emelkedtünk is fölfelé. Walteréknél a Tekapo tónál rendbe szedtük magunkat, már nagyon jól esett a fürdés, bár amit soha nem fogok elfelejteni az a tusolás, amit Nepálban, Mukhtinat-ban ejtettünk meg kilenc nap után. Elintéztük a lakóautó bérlésünket, reggeli után pedig Walter visszavitt minket Christchurch-be.

Visszafelé úton a Pukaki tó mellett megálltunk egy pillanatra