2011. november 8., kedd

ÚJ-ZÉLAND - Tekapo tó és vadászat a déli Alpokban (1. rész)

Sok gondolat cikázott a fejemben, miközben a levegőből figyeltem a Nagy Fehér Felhő országát. A déli Alpok havas hegycsúcsai fölött szeltük az eget, bennem motoszkált még a búcsú hangulata Loraine-nel és Paul-lal. Olyan érzésem volt, mintha már régebbről ismerném őket, egyáltalán nem tűnt idegennek a társaságuk. Észrevettem magamon, hogy sokkal érzékenyebben fogom fel az emberi kapcsolatokat, mint korábban és nehezemre esik néha az elválás. Egyre közelebbről láttam a földet, egész gyorsan vert a szívem, szinte hihetetlennek tűnt, hogy hamarosan beteljesedik gyermekkori álmom. Közeleg a hazatérés napja és még csak mostanában kezdem felfogni azokat az élményeket, amiket Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában szereztünk. Beugrott milliónyi apró pillanat és életkép, amiket már sosem fogok elveszíteni, bennem élnek folyamatosan. Új-Zéland talajára lépve kíváncsiságom mellé hatalmas nyitottság társult, hiszen ez az a világrész, ahol régi visszatérő álmomban már többször jártam, mindig a zöld hegyek között lebegve, fölülről láttam a tengert. Nagyjából nyolc éve fedeztem fel véletlenül, hogy pontosan melyik tájról van szó, azóta tudtam, hogy egyszer eljövök.

Hatalmas legelőkön élnek a birkák

Christchurch-ben a reptéren Walter várt ránk, vele töltöttük az első hetet vadászattal. Egy igazán nyitott szívű és természetszerető ember, az első perctől kezdve nagyon szimpatikus volt számunkra. A Tekapo tónál lakik feleségével Zitával, már több mint húsz éve költöztek ide Svájcból, gyermekeik is itt nőttek fel. Útközben sövénnyé nyírt fenyőfák mellett haladtunk, furcsán néztek ki a tetejük nélkül, otthon akkor szoktak szegények így csúfoskodni, ha valaki lelopja a csúcsukat karácsonyra. Az élénkzöld legelőkön marhák, birkák falatoztak, nagy kiterjedésű farmokon tartják őket, a szarvasokat viszont viszonylag kicsi bekerített területeken nevelik. Elég érdekes adat, hogy a négymilliós lakosság mellett negyven millió birka él az országban.  A sík területeken inkább a húsért tenyésztik, itt van bőven ennivaló, így elég kerekded mindegyik, a gyapjú kevésbé jó minőségű, inkább csak zoknit és szőnyeget készítenek belőle. A dombvidéken és hegyekben kevesebb a fű, viszont az itt élő merino birkák elsődleges értéke a gyapjú. Sok pici bárány szaladgált anyja körül, hamar alkalmazkodniuk kell, mivel miután megszületnek nem segít nekik, egyedül kell boldogulniuk. Amelyiknek nem sikerül elpusztul, ők már-már úgy élnek, mint a vad.

A Tekapo tó és a déli Alpok, Walterék házából nézve

Walterék háza közvetlenül a Tekapo tó partján áll, az óriási ablakokból rálátni az egész vidékre. Ennyi utazás után azt hittük, hogy csupán egy táj már nem hoz lázba, de tévedtünk. Gleccser és forrásvíz elegyedik a tóban, színe egészen világoskék és tejes hatású. A mi oldalunkon színes virágok és dús fű tarkította az utcákat, míg a többi részén havas hegycsúcsok ölelik körbe. Zita éppen Svájcban volt, így hármasban beszélgettünk sokáig a kisváros éttermében, és néztük a kivetítő előtt drukkoló helyiekkel a rugby világbajnokság döntőjét, amit Új-Zéland megnyert Franciaország ellen.

Kőtemplom a Tekapo tó mellett

A gelccservíztől ilyen türkízkék a tó színe

Reggeli közben átnéztük az időjárás előrejelzést, ami elég változónak bizonyult. Ezután gondosan bepakoltunk az autóba és hagytunk egy kis helyet Walter kutyájának, Patchy-nek is, aki egyébként egy pointer és labrador véletlen találkozásából született. Nagyon okos és szeretetre méltó kis jószág, épphogy csak nem beszélt. Dugig zsúfolva a terepjárót elindultunk a McKenzy tartomány másik gyöngyszeme, a Cass völgy felé, ahol a Gyűrűk Ura című film néhány részletét is forgatták. A völgyet meredek hegyek szegélyezték, szürke moréna lejtők tarkították a barnás, sárgás oldalakat, a havas gleccserekről pedig vízesésszerűen csobogott a víz a mederbe, ahol a napfénytől úgy tűnt, mintha ezüstfonalak tekeregnének egymást keresztezve.

Sokszor kereszteztük a folyót

Sokszor kénytelenek voltunk átgázolni a sebes sodrású ereken, mert más út nem vezetett ahhoz a menedékházhoz, ahol az elkövetkező napokat töltöttük. Már láttuk a kunyhót, amikor az utolsó átkelések egyikénél elakadtunk a folyóban. Küszöbig süllyedtünk a laza kavicsos talajon. Walter kiugrott a kocsiból a dermesztően fagyos vízbe és térdig gázolva benne elkezdte lapátolni a kerék elöl a hordalékot. Atti is kiszállt, ő a partról adogatta neki a nagyobb köveket alátámasztásnak. Én is ki akartam mászni, de a sok csomag mellett az én súlyom már nem számított, így csak kiültem a lehúzott ablakba és onnan figyeltem az eseményeket. Walter már combig átázott, kezdtem aggódni, hogy túl sok időt tölt a hidegben, de végül sikerült kierőltetni a járgányt a szárazföldre és néhány perc alatt megérkeztünk. 
A hátsó kerék gyakran a levegőbe került,
egyre mélyebb és erősebb sodrású vízeken kellett átkelnünk

A pléh házikó a Cass völgyben fenyők védelmében áll

A pléh házikót hetven éve építették és ugyanakkor ültettek mellé fenyőfákat, azóta erdőként védenek az időnként ordító széltől. Több hasonló menedék áll a völgyben, elsősorban a pásztoroknak készült, akik a birkanyájakat hajtják le gyapjúnyírásra a hegyekből. A bejárat előtti tornácra kipakoltunk mindent az autóból, majd berendezkedtünk. Emeletes ágyak álltak félkörben a nyolc férőhelyes szobában, lestoppoltam a nekem legszimpatikusabbat és ráhajigáltam a hálózsákom meg az ágyneműket. Középen a nagy faasztalra Walter még abroszt is hozott, elképesztő mikre nem gondolt. A helyiség másik végében egy szabad tüzelésű kandalló, az ajtó mellett pedig egy mosogató jelentette az összkomfortot. Egy kisasztalra pakoltuk gázfőzőnket, amin a vacsorákat készítettük, az ételeket műanyag ládában hagytuk, azt neveztük ki hűtőnek. Áram ugyan nem volt, de amúgy sem kellett több hideg, éjszakánként így is eléggé lehűlt a levegő.
Összkomfort a kunyhóban

A ház oldalánál egy fatüzeléses vízmelegítővel tudtunk fürdővizet csiholni a tusolóban, viszont a pottyantós WC-t kicsit messzebb állították fel. A mellettünk csörgedező hegyi patak vizét használtuk mindenhez, itt Új-Zélandon szinte minden iható tisztaságú a természetben. Az ajtót nyitva hagytuk, hadd szellőzzön ki bentről az égett fa és dohos levegő egyvelege. Gyorsan összecsomagoltuk a hátizsákunkat és elindultunk felderíteni a környéket. Nem másztunk fel a hegyre, csak a mederből távcsöveztünk fölfelé. Atti helyszűke miatt nem tudta elhozni otthonról a saját távcsövét, Walternak egy régi kiszuperált darabja volt tartalékban, így ezzel kellett beérnie. Folyton azzal ugrattam, hogy remek a színházi kukkere, ő meg csak bosszankodott, hogy nem lát semmit vele. A nagyítása is csak harmincas volt, még hajdanán letört az egyik nézőkéje, és a végein fekete szigetelőszalag lógott róla cafrangokban.

A mederből távcsövezve kerestük a tahr-okat,
beült egy felhő a völgybe

Ettől függetlenül az első délutánon is láttunk tahr csapatokat, illetve egy egyedül ballagó albínó példányt. Ez nagy ritkaságnak számít, de úgy tartják nem hoz szerencsét az elejtése, így csak megfigyeltük. Sötétedésre értünk vissza a lakba, fellógattuk az asztal fölé a gázlámpást, megfőztük a vacsorát és borozgatás közben beszélgettünk. Még mindig szellőztettünk, na nem mintha melegünk lett volna, csak a bent ragadt szagokat akartuk kiengedni. Amennyi távozott, annyi moly jött helyette. Érdekes egy állat az éjjeli lepke, sötétben szeret élni, mégis a lámpa fényére hajt. Sosem fogom megérteni őket. Lefekvés előtt becsuktuk az ajtót, Patchy-t is beengedtük ne fázzon, Atti ágya mellett szendergett.

Duzzadtak az erek a völgyben, minden nap átrendeződött a kép,
olyanok voltak, mint egy ezüstfonal

Éjszaka hallottuk az eső kopogását a tetőn, ez sajnos reggelre sem változott. Nem akartuk mindjárt a túra elején szétáztatni minden holminkat, mert ami egyszer itt vizes lesz, az is marad, így nem vágtunk neki a gyaloglásnak. Autóval járkáltunk a mederben, a vízszint jócskán megemelkedett, egyre kacifántosabbá változtak az ágak, az eső miatt még több hó olvadt le a hegyekből. Walter és Atti a kocsiból távcsöveztek én jobb híján az ablakon lecsorgó cseppeket bámultam. A hegyek felhőbe burkolóztak, olyan gyorsan szaladtak a pamacsok, mintha gyorsított felvételt láttunk volna. Lassacskán elszunyókáltunk mindannyian a kocsiban. Amikor alább hagyott a mindent áztató zuhany, Walter kiszállt, hogy kiengedje Patchy-t nyújtózkodni. Meg kellett kapaszkodnia az ajtóban, mert időközben úgy feltámadt a szél, hogy majdnem elpenderítette. Estére már nagyon untuk a kocsiban való várakozást, bár én nem sokat voltam ébren, olyan kellemes álmaim voltak, hogy mindig visszahunytam a szemem és újra elaludtam. A kunyhóban Walter meggyújtotta a gázlámpást, először mindig csak pislákolt, aztán hirtelen fellobbant és sárgás fénye bevilágította a szobát. Töltöttünk egy pohár finom vörösbort és vacsora közben megvitattuk a világ nagy dolgait. Patchy meghúzta magát a lábunknál, reggelig meg sem moccant. Éjszaka még lehetett hallani a szemerkélést, viszont gyönyörű napsütésre keltünk.

A kunyhó előtt állva gyönyörű kilátás nyílt a völgyre

Kiballagtam a tornácra, arcomat jólesően melegítette a Nap, végignéztem a völgyön, azonnal megállapítottam, hogy gyalog fogunk aznap közlekedni, az autónak nincs esélye. Cseppet sem bántuk, sőt igazából erre vártunk már Attival régóta, hogy végre a hegyekben túrázzunk. Egy füves dombra kaptattunk fel, sok tahr-t láttunk menet közben, majd a tetején a kilátásban gyönyörködtünk. Elhevertünk a fűben, már teljesen száraz volt. Megebédeltünk, utána pedig elbóbiskoltunk.

Egy füves dombra kaptattunk fel

Havas hegyek, a kanyargó folyó, amit a gleccserek táplálnak,
moréna lejtők és felhők

Annyira élveztem ezeket a nyugodt napokat, ritkán hagy az ember időt arra, hogy igazán átéljen egy hangulatot és egy elképesztően szép táj álomba ringassa. Nem is gondoltam semmire, csak néztem az úszkáló felhőket, a havas hegycsúcsokat, a hosszú moréna lejtőket, a meredek füves dombokat, a kanyargó folyóágakat és az egyre nagyobb teret nyerő kék eget. Ahogy hanyatt feküdtem szemembe sütött a Nap, így egyre jobban hunyorogtam, míg végül teljesen becsuktam, aztán már csak Walter hangját hallottam, hogy indulunk, mert lassan lejönnek a tahr-ok a völgy felé legelni.

Patchy mindig a közelünkben hízelgett

Atti is élvezte a nyugalmat, ahogy közeledünk az út vége felé,
úgy fogynak lapjai naplójában

Észrevettünk egy nagy csapat tahr-t

Lefelé menet nem akartam reklámozni, hogy mennyire rutintalan voltam, elfelejtettem leragasztani a lábam és feltörte a bakancs az ujjaimat pár perc alatt. Nagy köveken egyensúlyoztunk, mindig rám kellett várni, mert sántikáltam. Muszáj volt megállnom és leragasztani, mert nagyon lassított az amúgy sem gyors tempómon és vert a víz a fájdalomtól. Leértünk egész a házikónkig, onnan folytattuk az utat más irányba. A folyót többször is kereszteztük, volt olyan rész, ahol a túrabotot a közepére szúrva át tudtunk lendülni a túlpartra, de ahol nem volt más választás, ott a bokáig érő vízben átgázoltunk. Észrevettünk egy nagy csapat tahr-t, sokáig figyeltük őket. A bakok bundája hosszú és a barnától a szőke árnyalatig minden szín megtalálható szőrében, mozgás közben úgy lobogtatja a szél, mint egy palástot. Különlegesen szép állat. Az öregebbeknek jobban elválik a világos szakálla a sötétebb hátsó részektől.

Gyönyörű tahr csapat

Meglapultunk a kövek között, vártuk, hogy közeledjenek, nagyon óvatosnak kellett lennünk, mozogni nem lehetett és vigyázni kellett a csillogó tárgyakkal is, mert amint valami szokatlant észlelnek, újra felvonulnak a magasba. Minden terv szerint alakult, azzal a kivétellel, hogy egy hegylábbal odébb értek le, így át kellett futnunk egy bokaforgató terepen. Amikor már megfelelő távolságba értek, elkezdtem őket videózni, Atti pedig célozni. Gyönyörűek voltak egytől egyig, viszont az egyikük sántított valami miatt, így Atti mellette döntött. A lövés után érdekes módon a többiek nem riadtak el, csak néztek, nem is értették mi történt, később indultak el fölfelé. A köves területet elhagyva bokrok között préseltük át magunkat, hogy odajussunk Atti zsákmányához. Igyekeztünk, mert kezdett sötétedni, lefelé jövet már fejlámpával botorkáltunk. Már előre vártam azt a részt, amikor át kellett lendülni a folyón, ott térdig ért volna, ráadásul olyan erős sodrása volt, hogy alig bírtam leszúrni, az amúgy nagyon erős, manuka fából készült botot. Nem akart megakadni, az áramlat folyton ki akarta tépni a kezemből, vagy ötödik próbálkozásra sikerült biztos pontot találnom. Elég szélesnek láttam a medret, lendületet nem tudtam venni, mert már szintén egy csúszós kövön álltam a sekélyebb vízben, igencsak hideg lett volna a fürdéshez, úgyhogy összeszedtem magam és ugrottam. Szerencsére Walter rántott a kabátomon egyet, amikor közeledtem, mert épp a szélét csíptem el a szárazföldnek és már kezdtem hanyatt dőlni. Miután visszaértünk a pléh kunyhóhoz, begyújtottunk a vaskályhába, ami a forró vizet készítette és három nap után végre megfürödtünk.

Patchy-t csak Walter tudta fegyelmezni,
belőlem mindig bohócot csinált

Reggelre újra átrendeződött a meder, de még nem bírtunk volna kijutni a völgyből, vártunk még egy napot, reménykedtünk, hogy megússzuk eső nélkül és lejjebb apad kicsit a szint. Walter felajánlotta Attinak, hogy lőhet egy nőstény tahr-t is, de legnagyobb örömömre úgy döntött, inkább csak fotózzunk. Boldog volt, hogy egy beteg állatot tudott kiválasztani és nem is vágyott másikra. Ettünk pár falatot, aztán egy darabig a terepjáróval mentünk, majd ismét a vízen át, az előző napi helyre túráztunk. Egyszer csak megpillantottuk a fehér tahr-t amelyikkel érkezéskor találkoztunk. A tüskés bokrok között nagy harcot vívtunk, hogy megközelítsük, Walter is szerette volna felvenni, hiszen nem mindennapi látvány. Amint lehajtotta fejét szaladtunk a kövek között, majd lapultunk és hasra vágtuk magunkat. Nagyon élveztük, teljes beleéléssel kúsztunk-másztunk, eszembe jutott, amikor gyerekkoromban bunkeres-területfoglalósat játszottunk. Már nagyon közel voltunk, de a tahr megbújt a bozótban, nem láttuk, mert annyira sűrű volt, csak tudtuk, hogy ott van a közelben. Ekkor Patchy meglátott egy oposszumot és bár tudta, hogy nem szabad, de utána eredt és átbukott a gerincen, ahol a tahr rejtőzködött. A kutya vonyított néhányat, mi játékunkat abbahagyva mindenen átgázolva futottunk felé, mi baja lehet. Az albínó tahr persze rögtön észrevett és elszaladt, Walter nagyon mérges lett, pláne, hogy az oposszum komoly sérülést is okozhatott volna neki, könnyen megvakítja a karmával, vagy megmérgezi, mivel itt az igen vitatott 1080 nevű méreggel irtják őket, mert állítólag TBC-t terjesztenek. Így saját érdekében büntetést kapott, bár nagyon sajnáltuk, tudtuk, hogy okos kutya és meg fogja jegyezni. Mellső lábát nyakörvébe dugta, úgy kellett ügyeskednie hazáig, amikor a kocsihoz értünk nem szállhatott be. Láttam, hogy ezen lepődött meg igazán és amikor áthaladtunk egy birkatelelő kerítésen, a kaput is becsukta előtte. Ott hagytuk. Észrevettem, hogy Walter azért másodpercenként leskelődik a visszapillantóba, de nem lassított. Patchy nagyokat tud ugrani, ezt is megoldotta valahogy, mert nem sokkal maradt le tőlünk. Amikor megérkezett Walter kiszabadította a lábát és megetette, de a teraszon megkötötte és kint kellett aludnia. Lerítt gazdája arcáról, hogy ő is sajnálja, de meg akarta óvni a későbbi problémáktól, másrészt vadászkutyaként nem követhet el ilyen hibát. Este újra a szokásos borozgatás, vacsora, beszélgetés és kályhabegyújtás következett a fürdéshez.

Kihurcolkodtunk a tornácra

Hajnalban összepakoltuk minden holminkat, kitakarítottunk, majd kihurcolkodtunk a tornácra, felkészültünk az indulásra. Walter bosszankodva jött elő a ház mellől, akkor vette észre, hogy este rajta felejtette a gyújtást és lemerült az akksi. Megpróbáltuk betolni egy kisebb lejtőn, de nem indult. A dombon fölfelé meg sem tudtuk mozdítani, így kezdődött az agyalás. Atti kitalálta, hogy üssünk le egy vasdarabot a földbe, kössük hozzá a vontató hevedert és az emelővel centinként próbáljuk rövidebbre fogni a távolságot. Másfél óra alatt sikerült is az emelkedőre könyörögni a járgányt, de igazából csak sok hűhó volt a semmiért, mert a hosszabb szakasz sem segített a betolásnál, nem indult el a motor. Ekkor jött a végső megoldás, műholdas telefonon kértünk segítséget. Amíg nem érkezett meg a felmentő csapat, Attival nyulakat kerestünk, Patchy hajkurászta őket, én kameráztam, Atti pedig lőtt, háromból hármat. Néhány óra elteltével Tekapo-ból hoztak bika kábelt és életet leheltek a terepjárónkba. Bepakolásztunk, majd a vízállás miatt kicsit izgulva elindultunk végre visszafelé. Helyenként nagyon mély sodrásban haladtunk, nem is szólt együnk egy szót se, hagytuk Waltert koncentrálni. Egyszer majdnem elakadtunk, az autó eleje kicsit följebb állt, a hátulja lógott és elkezdett kaparni a kavicsos mederben. Letekertem az ablakot, hogy felmérjem a helyzetet, pont a meder közepén álltunk, nálam ajtóközépig ért a víz. Walter mérgében adott egy nagyobb gázfröccsöt és ennek hála a kocsi kiugrott a partra. Innen már sima ügy volt a faluig, este az időjárás előrejelzést böngésztük, hogy megtervezzük a zergevadászatot, amihez más területre kellett utaznunk.

3 megjegyzés:

  1. nagyon szép és kalandos utatok volt ilyenről Én is álmodtam de csak álom maradt amiről meg nem álmodtam az lett a valóság. de karpotolva érzem magamat, hogy Ti mid ezt véghez tudjátok vinni.
    Továbi szerencsés utakat és kalandos élményeket
    puszi ölelések Ápátok, Ányátok Amit úgy is tudtok azt nem írom, hogy hiányoztok.

    VálaszTörlés