Kanada - Sziklás hegység |
Gyermekkorunk óta mindkettőnk nagy vágya, hogy egy szál hátizsákkal nekivágjunk a világnak. Idegen kultúrák után kutatva, embereket megismerve járjuk végig bolygónkat. Utunk folyamán a belső hangok alapján fogunk haladni, nem pedig az észérvek vezérletével.
Fáradtan érkeztünk Fort St. John-ba, ahol barátom Pipics Endre már várt minket. Éjfél körül értünk a Sziklás-hegység közelében található Buckinghorse nevű helyre. Három gyönyörű gerendaházból áll, van még egy benzinkútnak nevezett viskó és egy szintén fából ácsolt motel. Néhány kalapos farmert és ázsiai beütésű embereket láttunk, mindenki nagyon vendégszerető.
Ma délután Andival és Bakonyi Karcsi vezetőnkkel, aki az elkövetkező 10 napban kísérőnk lesz, kilovagoltunk a patakparton néhány órát. Karesz határozott, markáns arcvonásain és szikár testalkatán mutatkozik a hegyi életmód. Vadásztársam, András tollas kísérőjével szintén kiment kirándulni a területre, ő az első délutánon terítékre hozta jávor bikáját.
Amerre csak elnézek a teraszról mindenfelé havas ormok emelkednek a magasba, a fenyőkön és a fekete nyárfákon chip munks-ok kergetőznek. Ez a mókusfaj negyede a nálunk élő mókusnak, hátán két barna csík húzódik, szőrzete világos. Nincsenek énekes madarak, zümmögő rovarok, ezért érzem olyan mélynek a csendet.
Az első vadásznapunkon kilovagoltunk táborunkból, a hátasainkat is próbára tevő traileken. Beértünk egy kiégett fenyvesbe, amiben a villámcsapástól leégett fenyőtörzsek szürkén meredtek az ég felé. Lovaink átszelték a zubogó patak térdig érő kristálytiszta vizét, csobogással emelték patájukat a háborgó habokban. A fenyők is kisebbek és ritkább foltokban nőnek, az egyik fán megtaláltuk a jávorbika agancstisztításának nyomát. A szálerdőt átszelve több medvenyomot kereszteztünk, a fákon fellelhető volt egy-egy karmolás, amit a lovon ülve, fejmagasságban találtunk. A fennsíkot mindenhol burjánzó willow cserjék borították, alacsonyabb fenyőcsoportok szétszórtan árválkodtak. A hőmérséklet 10-12 fokra emelkedett, az átlátszó willow magok a sugárzó napsütésben hóesésszerűen repültek. Adam menetünk végéről halkan füttyentett, amikor hátranéztem, jelezte, hogy moose-okat lát. Azonnal leszálltunk a lovakról és kikötöttük őket. Előhúztam puskámat a nyergen lógó bőrtokból és takarásba rejtőztünk. Fegyveremet feltámasztottam a mellettem rejteket biztosító fenyő ágára és gyorsan mértem egy távolságot. A fenyő ága ingatagnak bizonyult, ezért egy lépcsővel alacsonyabbra támasztottam a puskát. Innen tökéletesen láttam a húszas nagyításon keresztül a hatalmas jávort. Alsó lapátja három-kettes, gyönyörű terpesztésű agancs. Karesz súgta is - lőheted! A következő pillanatban már hallottam a becsapódást, és a nagy moose eltűnt a fák mögött.
- - Ott a bika a tehenek után! – szólt Karcsi riadtan.
- - Az nem az, amire én lőttem, mert az enyém jóval nagyobb – nyugtattam.
Izgultam és remegtem. A hatalmas testű vad, blatt mögötti lövés után is élt, rendkívüli szívósságáról személyesen meggyőződtem. A jávorszarvas feküdt, de még pislogott nagy szemeivel; a kegyelemlövés után elnyújtózva dőlt oldalára. Meghatódva álltunk mellette, Andi szomorú könnyekkel búcsúztatta az ötvenhét inches bikát. Megtalálja örömét a természet közelségében, tudja, hogy az ember megszületésétől kezdve magában hordozza az ősi vadászösztönt, mégis úgy érzi, hogy nincs jogunk beleavatkozni ilyen módon a körforgásba. Belőlem a vadászat génjeit nem lehet kitörölni, ez az élet része és a megfelelő alázattal a végtelen időkig kísér.
Atti a rodeó előtt |
Másnap reggel teherhordó lovainkkal indultunk a jávorért. Trailünkön bandukolva viccelődtünk Adammel, és felváltva utánoztuk az állathangokat. Ő wapitit hívott, majd moose bőgést imitált, én kakukkoltam és szarvasbőgést utánoztam. Amikor repertoáromban a varangyos békához értem, aminek hangját gyerekkoromban még apámtól tanultam, Adam nagyokat kacagott. Lovam ezt már nem tolerálta és buckingolva vágott az erdőnek. A többiek megijedtek, de amikor feltápászkodva kibújtam a mohából, amire a szivacs puhaságával érkeztem, éktelen nevetésbe kezdtek. Pár másodpercig bírtam a rodeót, de a bakolásba bekevert oldalcsavart nem tudtam kiülni és a földön landoltam. Többet ezzel a lóval nem akaszkodtam össze, szépen követte utasításaimat, igaz már nem mertem brekegni… A nagy erdőt elhagyva felértünk arra a fennsíkra, ahol a jávorbikát elejtettem. Szerencsére a grizzlyk nem fedezték fel az elejtés helyét, így kísérőim felpakolták a kinyúzott combokat. Nyúzás közben felnéztem a távolban magasodó platóra, ahol megpillantottam a karibukat.
A feladatokat átadtuk Adaméknek, Andival és Karesszal nyeregbe szálltunk és jó takarásban közeledtünk a karibuk felé. Végig sípcsontig érő havat tapostak lovaink, 1700 méter tengerszint feletti magasságban baktattunk. Kúszva közeledtünk a karibukhoz, két bika, három tehén és egy borjú kaparászta a hó alól a megfagyott élelmet. Az egyik bikának mutatós volt az agancsa, de nem láttunk egyik szárán sem hátsó ágat, valamint csak négy pontos koronát rakott. A másik bika ötpontos, rendellenes agancsot viselt, és hátsó ágat is észrevettük az egyik felén. 174 méterre legeltek, hason fekvő pozícióban támasztottam fel puskámat a bipodra. Andi mögöttünk kőhajításnyira beleszúrta a fotóállványt a hóba, de így is tartania kellett, hogy ne döntse fel az ordító szél. Lövésemtől a bika behomorított és állt a többiek mellett. A tehenek fejüket sem kapták fel, nem hagyták abba a legelést, a másik bika lepihent. A meglőtt karibu is elfeküdt, oldalára billent, fejét leengedte a hótakaróba és végleg elnyúlt a fehér szőnyegen, majd legurult az eljegesedett hegyről. Hihetetlen élményt éltem át a páratlan trófea láttán. Lefelé jövet Karesz megcsúszott és karikába bukfencezett a hólejtőn. Miután megállt, nevetve porolta magáról a havat.
- Felvettem ám a mutatványodat! – kiabált neki Andi vidáman.
- Na, akkor ezt a felvételt este megmutatjuk a többieknek, hadd mulassanak! – mondta mosolyogva Kari.
![]() |
Felértünk a hegy tetejére |
Reggel farkasüvöltésre ébredtem, a vonyítást visszaverték a szemközti vonulatok. Étkezés után csepergős időben indultunk a karibuért. Az egyre meredekebb hegyen éreztem combomban a hátasok lélegzetvételét.
Az összes folyóvölgyet látjuk fentről, néhány holló korrog bele a vadon süvítő morajába. Elérjük a karibut, a képe sértetlen, csak a temérdek ragadozó madár köröz az égbolton. A szél zúgása mellett a lovak patája surran a hóban és nyergem nyikorgását hallom.
Felpakoltunk teherhordó lovainkra és pár óra múlva már a Keily patak völgyében lovagoltunk campünk felé. Ötven kilométert meneteltünk, úttalan utakon. Megvan a jávorom és a karibum, már csak a fekete medve hiányzik. Karesz viccelődött is:
- Majd a medve vadászaton találkozunk!
Magam sem hittem a dolgot, mivel 20 százalékot jósolt, hogy láthatunk fekete medvét.
A reggeli ébredésünk megragadó napfelkeltével kezdődött, a hegyek pirosas fényben tündökölnek. Kolompolással érkeznek a szabadon tartott, megbéklyózott lovak.
Szinte reménytelenül, de nekivágtunk a 800 méteres szintnek. Mindenhol szaggatott völgyek és kidőlt fák nehezítették mozgásunkat, sokszor bokáig süppedtünk a mohába.
Futottam húsz percet, patakokban folyt hátamon az izzadtság és olyan meredek helyre értem, ahol kezemet is használnom kellett a továbbjutáshoz. Több irányba kerestem a medve szabad nyiladékát, de már szinte biztos voltam benne, hogy túl magasra másztam. Fejlámpát nem hoztam, de még az alkonyat fényénél betájoltam a levezető irányt. Ilyen helyen kecskékre vadásznak, nem pedig medvére. Nem féltem. Teljes sötétségben botorkáltam vissza a völgybe, azért néha eszembe jutott, amit Maderspach Viktor könyveiben olvastam a medvékről. Társaim tüzet gyújtottak a folyóparton, meg-megállva közeledtem hozzájuk. Andival a sziklamászásnál használt pijjogással kommunikáltunk egymással, ami a pi szócska rövid, éles kurjantása. Ez az ember által kiadható hang, ami a legmesszebbre elhallatszik. Alig láttuk egymást, de a lovak maguktól hazavittek a trailen. Nagyon elfáradtunk. A vacsora után nem kellett minket elaltatni. Éjjel a felhőszakadás miatt beázott a házunk teteje és arra ébredtünk, hogy a vízben tocsogott a hálózsákunk…

Na, sebaj, a medve az enyém, csak ez számít! Mérhetetlen a boldogságom. Másnap András alatt a sűrű erdőben bokrosodott meg a ló, igaz, ő is a földre huppant, de rutinosabb lovas lévén, jobban kezelte a helyzetet. Egy hét után a mosakodásra is sort kerítettem, a kvad akkumulátoráról működtethető a fürdő szivattyúja, ami a folyóból szívja fel a vizet. Romantikus a tusoló, de azért csak az elindulás napján használtam megint. Andit még ugrattuk is, hogy micsoda piperkőc, hogy ő háromszor is fürdött a két hétben.
Reggelre látszódott a lehelet a házban. Az öreg gerendaház padlóján állok, suhan a Keily patak mellettünk, közben sípoló hangon elkbőgés töri meg a csendet. Az utolsó nap délelőttjén feltűnt a hegyek mögül a repülő, érzékeny búcsú után a levegőbe emelkedtünk.
Fentről gyönyörködtünk a vadászterületben, a lombhullató fák levelei már avarrétegként táplálták a talajt. Amikor jöttünk még minden őszi színekben pompázott, most már a tél közeledtét jelezte a táj. Leszállásunk után találkoztunk Endrével és barátjával, Ugray Tamással, a Kanadában élő magyar vadászíróval; együtt töltöttünk egy igen szép estét. Vacsora közben Tamás pödört egyet bajuszán és mesélte nekünk élményeit.
A csapat a táborban |