Komodó Nemzeti Park és Flores szigete

Részlet Atti naplójából:

A Danpasar-i reptérről emelkedtünk az indonéz szigetvilág fölé, szerteszét hevertek a kisebb-nagyobb vulkáni szárazföldek az óceánban, a több mint tizennyolcezer szigetből, csak hatezren élnek emberek. Vojnich Oszkár írásai jutottak eszembe, miközben teljesen lekötötték figyelmemet az alattunk fehér habbá változó hullámok, hogy az 1900-as évek elején ő már bekalandozta ezt a vidéket és beszámolt élményeiről „A Csendes óceán szigetvilága” című könyvében.



Búvárhajón a Flores-tengeren



Flores szigetére, Labuan Bajo-ba érve újra a víz alatti életre voltunk legjobban kíváncsiak, ezért az első teljes napunkon hármat merültünk a Flores-tengerben. Reggel a kikötőben kicsi létrán másztunk le a betonozott mólóról a fából ácsolt búvárhajóra és figyeltem a tenger besimult víztükrét. A látványt csak az úszó műanyagpalackok és nylon zacskók csúfították, nyüzsgött körülöttünk mindenki, sokan a búvárfelszereléseket pakolták. Kopácsolást hallottam a hajófenékből, kalapáccsal szervízelték régi ladikunk belmotorját, mert harmadszorra sem akart beindulni, csak okádta magából a fekete füstöt. Búvárok ücsörögtek a fedélzeteken, bele-bele kapott a gyenge fuvallat az árbocokra felkötözött lobogókba. A szomszédos sajka kapitánya kedvesen átnyújtott egy doboz ramadáni ünnepből megmaradt házi sütit, jóízűen befaltuk az egészet.  Miután egymást követve sikerült szóra bírni az ósdi motorokat, lassan mi is elhagytuk a város öblét, a fordulatot szinte megszámolhattam, ahogy a vén teknők pöfögtek kifelé.



A világ egyik legszebb búvár paradicsoma
a Komodó Nemzeti Parkban



Két óra alatt jutottunk első merülő helyünkre, olyan nyugodtnak talán soha nem láttuk a tengert, csak az áramlatok fodrozódása keltett kicsi hullámokat, mangrove erdők övezték a szigeteket, foltokban világított mellettük a fehér homok. Még menet közben kapkodtuk magunkra a neoprén ruhát és búvár felszereléseinket, a nagy áramlatok miatt gyorsan lemerültünk és lélegzet elállva csodáltuk az alacsony szikla körüli élővilágot. A hegy, ami körül búvárkodtunk néhány méterre emelkedett ki a vízből, fedezékében halak tucatjait és korallok színes sokaságát figyeltük. Húsz méteres mélységből pillantottam a felszín felé, fölöttem a levegő buborékok felszálló gömbjeiben hatalmas napóleon halak vitették magukat a tengeri áramlattal.



A kövekbe kapaszkodva gyönyörködtünk a manta rájákban



Második merülésünknél éltük át eddigi legszebb búvárélményünket, miután fél órája sodortattuk magunkat tíz méteres mélységben közel a Tisza sebességével, megjelent körülöttünk hat ördög rája. Erős áramlatok jellemzőek a Komodó környéki vizekben, de sikerült megkapaszkodnom egy talajon fekvő kőben. Hátrapillantottam és láttam Andin, hogy éktelenül fogyasztja palackjából a levegőt, de nem közeledett hozzám, csak egyhelyben evezett. Odanyújtottam neki kezemet és magamhoz húztam. Láttam rajta, hogy teljesen belefeledkezve, mosolygó arccal figyeli a mantákat, mintha megszűnt volna számára a külvilág. Kezemet szorítva lobogott mellettem, amikor majdnem kiszakadt karom a helyéről, igyekeztem jelezni neki, hogy nem bánnám, ha már ő is keresne magának egy kapaszkodót.  A jacket-ből kiengedtük a levegőt és lehasaltunk a fenékre, közben kézzel is tartanunk kellett a légző automatát, hogy ne sodorja ki szánkból az akadályt nem ismerő víztömeg.



Nyugalom és könnyedség áradt a manta ráják közelében



A manták szabadságot sugárzó mozgással úszkáltak körülöttünk, egyikük pont mellettem siklott, hihetetlennek tűnt a közel két tonnás, három méteres ráják közelsége. Percekig időztek tőlünk karnyújtásnyira, úszójukat a hullámok könnyedségével lebegtették, a legközelebbi szemébe nézve olyan érzésem támadt, mint amikor az öreg kaffer tekintetébe bámultam. Szemének homályos fénye árasztotta a tökéletes nyugodtságot, mintha mesélni akart volna valamiről, teljesen beleborzongtam. Eltátott szájjal úszott felém, nagymennyiségű vizet átszűr, hogy táplálékhoz jusson az apró planktonokból, egészen mélyen beleláttam hosszú testüregébe, úgy tátongott, mint egy üres fehér hordó. Amikor már majdnem hozzám ért, vitorlázva megpördült előttem és újabb kört téve többször megismételte bemutatóját.

Az ötven perces merülés után áthajóztunk Rinca szigetre és barangoltunk egyet a komodói sárkányok földjén.



A komodói varánusz



A misztikus sárkány hercegnő megházasodott Empu Najo-val és ikreknek adott életet. Az emberfiú neve Gerong lett, a lány bébi sárkányt pedig Orah-nak nevezték el. Amikor Gerong felnőtt, vadászott a szigetek erdeiben és találkozott Orah-val, de nem ismerték meg egymást. A fiú ráfogta fegyverét a sárkányra, de anyjuk azonnal leleplezte a titkot:

„Ne öld meg őt, hiszen a testvéred!”

Ezután minden komodói hitt benne, hogy ők és a sárkányok testvérek, ezért az összes varánuszt a mai napig e legenda alapján tisztelik, védik.



A komodók napközben általában az árnyékban pihennek



A Komodó Nemzeti Parkot 1980-ban alapították, 1991-ben lett a világörökség része, 2009-ben felterjesztették a világ hét új természeti csodája közé. Napközben a varánuszokat csak pihenésük közben tudtuk megfigyelni, elnyúlva feküdtek a száraz avarban. Párzási időszakuk júliusra és augusztusra tevődik, a nőstények mélyre vájt földfészkekbe rakják tojásaikat, gyakran megtévesztésül több lyukat kaparnak, hogy ezzel megzavarják kannibál társaikat, de csak egy gödörbe rejtenek el tizenöt-harminc tojást. A kicsik harmincöt-negyven centivel születnek, öt éves korukig a fákon élnek és rovarokkal táplálkoznak.



A "sárkányok" egyik kedvenc csemegéje a vizi bivaly,
amiből napokig lakmároznak



A kifejlett példányok főbb eledele a szigeteken élő timor szarvas, vízi bivaly, vadló és a makákók. Általában hajnalban és késő délután vadásznak, egyedszámukat több mint háromezerre becsülik, nagyjából ötven éves korukig élnek. Szagukat rendkívül büdösnek éreztem, gyakran a dögöket is elfogyasztják, a szigetek csúcsragadozóinak számítanak, súlyuk eléri a hetven-kilencven kilogrammot. A fogukon élő baktériumok miatt harapásuk mérgező, miután belemarnak áldozatukba, hagyják elmenni és az néhány napon belül elpusztul.

Az alkonyat fényeiben indultunk vissza Labuan Bajo-ba, az apró vulkáni szigetek feketén emelkedtek ki a rózsaszín tengerből, egy-egy hajó világító lámpája látszott a távolban, a levegő száraz melege teljesen párásra változott.



A vulkáni szigetek feketén emelkedtek ki a rózsaszín tengerből

Napok óta zavarnak gondolataim, mert azt érezem, hogy túl sokat jár agyam az otthoni dolgokon, például miket fogok csinálni, ha megérkezünk. Szinte minden órában eszembe jut valamilyen új ötlet az elmúlt hónapok tapasztalatai és felismerései alapján, de nem lenne szabad most ezekkel foglalkozni. Mindig is kicsit rossz tulajdonságomnak tartottam ezen ideáimat, de többet kellene törődnöm magamban a jelen megélésével és kevesebbet képzelegni a jövőről. Ennek fényében akarom átélni az előttünk álló három és fél hónapot, valamint még jobban előtérbe szeretnék helyezni minden apró pillanatot, mivel keveseknek adatik meg ez a végtelen szabadság; a jövőre ráérek majd Magyarországon koncentrálni.



Halak milliói úszkáltak fölöttünk



Még egy napot búvárkodtunk a szigetek között, a Castle rock és Crystal rock szikláinál merültünk alá a tengerben, ilyen erős áramlatot még sehol sem tapasztaltunk korábban. Néhány pillanat alatt huszonöt méterre ereszkedtünk és úszkáltunk a víz alatti hegy fedezékében. Itt is millió szám vettek körül minket a színes halak, mellettük tucatjával láttunk szirti cápákat, némelyik feküdt a homokban, sokuk csak lassan lebegett és nappali pihenőjét töltötte. Miután elhagytuk a hegy takarását az áramlat úgy belénk kapaszkodott, hogy képtelenség volt úszni ellene, ezért az aljzat kövein tartottuk magunkat. Maszkunkat és légző automatánkat is fognunk kellett az erős sodrásban, mert majdnem letépte rólunk az áradat. Búvárvezetőnk mesélte, hogy nem egy maszkot veszített már el ezen a merülő helyen. Amikor rövid időre csökkent a víz acélos ereje, újra takarásba evickéltünk és tovább gyönyörködtünk Komodó varázslatos élővilágában.



Labuan Bajo fő utcája



A búvárkodás után három órás hajózással értük el a várost és gyalog sétáltunk vissza szállásunkra, az utcán számunkra ismeretlen és gyomorforgató bűzök terjengtek, valamit sütöttek a helyiek. A szemét itt is úgy hevert szerte-szét mindenhol, mintha Csala pusztán járkáltam volna a háztartási hulladékok között, a városon átfolyó patak vízét sem láttuk a temérdek üres doboztól és zacskótól. Kevés turista lézengett Labuan Bajo-ban, csak néhányan ücsörögtek egy-egy étteremben, ide azok az emberek jönnek, akik búvártúrákra és a nemzeti parkra kíváncsiak.

Délután repülőre szálltunk és  Denpasar-on keresztül jutottunk Lembongan szigetre.  



A kisváros központjában csörgedező folyó egyaránt teljesíti a szeméttelep,
a WC, a szennyvíz elvezetés valamint a mosókonyha szerepét.



Szárított halakat árulnak az útszéli porban

 

Halpiac - ezt látná meg az ÁNTSZ....