Lembongan sziget (Bali), utolsó napjaink Indonéziában



Lembongan fő utcája



Balira visszaérve ezúttal csak egy éjszakát akartunk ott tölteni, hogy vízumunkat meghosszabbítsuk, előzőleg nem sikerült, mert a ramadán miatt zárva volt a hivatal. Újra szerencsét próbáltunk, végül nem is érdemes szót fecsérelni rá, de úgy döntöttünk, hogy inkább kifizetjük a reptéri bírságot. Minél előbb szerettünk volna Lembongan szigetre érni és a hátralévő pár napban búvárkodni. Néhány elintéznivaló után Sanurba mentünk, hogy megvegyük a hajójegyet másnap reggelre. Ez a város sokkal csendesebb, mint Kuta, kellemesebb estét töltöttünk itt, mint a nagy nyüzsgésben. Betévedtünk egy fodrászatba, jó ideje tervezek már egy hajfestéssel, de eddig még nem találtam olyan helyet, ahol tartottak világos festéket. Sajnos itt sem, de annyiban csoda történt, hogy Atti végre beült a székbe… Mielőtt bárki is felugrana most a helyéről közlöm, a szakálla változatlanul maradt, a haján igazítottak kicsit. Helyi gyorshajóval érkeztünk Lembongan-ra, az utolsó pillanatban egy kislány végighányta Atti lábát, de úgyis térdig gázoltunk az óceánban ahol kiszálltunk, úgyhogy az mindjárt le is mosta róla. Nekem sikerült pont egy gödörbe lépnem, így nálam derékig ért a víz. Itt ez nem újság, mert a part közelében áll meg mindenféle vízi alkalmatosság és onnan kell kiballagni, sokszor megesik az ilyen. 



Fűkosarakba gyűjtik az algát



Hamar szereztünk egy robogót és felderítettük a terepet, széteső félben lévő motorunk viszonylag jól bírta a megpróbáltatásokat. Egy kis fahídon keresztül átnéztünk a szomszédos Ceningan szigetre, a lécek kicsit rozogának látszottak, némelyik elcsúszkált a helyéről, de egyébként teljesen jól szuperált. A lakosság java része a tengeri algák kitermeléséből él, a kozmetikai iparban jól fizetnek érte, bár úgy vettem ki, nem nekik. A zöld a legjobb minőségű, viszont szárítva, kilójáért is csak száz forint körül kapnak érte, a sárga pedig fele áron megy el. Mire késztermék formájában a végső fogyasztókhoz kerül, sokan keresnek rajta, de hát így van ez minden mással is.



A lakosság nagy része az algákból él



Ameddig a szem ellát felparcellázták a vizet és nagy, szellős kosarakba gyűjtik a növényt belőle. Utána a parton egy zsákszerű anyagra kiterítik és szárítják, jellegzetes szaga mindenfelé terjeng a levegőben, szerintem nem kifejezetten büdös, csak érdekes. Ahogy a mangrove erdő felé haladtunk sok helybélivel találkoztunk, akik a tengerparti kunyhók előtt, közösen üldögélve az algát válogatták. Betértünk egy családias étterembe és azon kívül, hogy degeszre ettük magunkat grillezett friss tonhalból, összebarátkoztunk az ottaniakkal és megbeszéltük, hogy éjjel kimegyünk velünk szigonyos horgászatra. 

Sárkányeregetés a mangrovék között



A gyerekek már megjöttek az iskolából, sárkányt eregettek, jó darabig nézegettem, hogy csinálják. Egyszer csak a legkisebb sírva fakadt, a nagyobbak nem engedték érvényesülni, majd pityeregve szaladt a szülőkhöz, de szegényke elbotlott az út közepén henyélő majomban, az úgy megijedt, hogy utánakapott a kicsinek, aki azzal a lendülettel hasra esett a porban. Akkor volt ám igazi sírás! Gyorsan elköszöntünk, mert a naplementét nem akartuk kihagyni és Lembongan nyugati oldalára motoroztunk.



Atti boldogan mutatta újabb zsákmányát



Az utak nagyon ramatyak, tele ökölnyi kövekkel, huppanókkal, gödrökkel, kezdett is elég lenni aznapra belőle. Időben lefeküdtünk aludni, mert éjjel három órára beszéltük meg a találkozót Prema-val és Made-val, akik amúgy sógorok, ők szokták a halat kifogni, az asszonyok pedig az éttermükben megsütik. Azért kellett az éjszaka kellős közepén indulni, hogy a holdvilág eltűnjön, egyébként a halak gyorsan kiszúrják az embert és elillannak. Attinak is hoztak szigonyt meg lámpát, majd a korom sötétben elindultunk a csónakkal. Ahogy a ladik oldalán felfröcskölődött a víz, milliónyi plankton foszforeszkálását láttuk, gyönyörű látványt nyújtottak a csendes víztükrön fénylő csillagokkal.



Atti és Prema a horgászat után



Atti és Prema becsobbantak, mi Made-val kintről figyeltük őket. Rövid időn belül felváltva dobálták a zsákmányt a teknő belsejébe, úgy láttam mindketten élvezettel csinálták, 8-10 méterre kellett leúszni a lövéshez. Én már kicsit untam a banánt, pláne, hogy a papucsomban is úszott a csónakba hajigált halak leve, de Atti minden fogás után akkora boldogsággal bukkant fel, hogy mosolyognom kellett. Hat óra körül, amint elkezdett világosodni, visszamentünk a házhoz, kipakoltunk, megreggeliztünk majd visszazötyögtünk a faluba a búvárbázisra.



Bárcsak sose fogyna el a levegőm :-)



Kettőt merültünk Penida sziget mellett a korallok sűrűjében, szép egészségesek és színesek ezen a területen. Az egész élővilág nagyon gazdag, ahogy az áramlattal utaztunk ezernyi apró halacska kavalkádja vett körül bennünket. Az óceán hideg áramlatai miatt helyenként elég hűvösnek éreztem a vizet, vacogtam mire befejeztük a búvárkodást. Ebédre visszamentünk a mangrovékhoz a családhoz, akikkel hajnalban horgásztunk, meghívtak bennünket grillezésre és jó pár igazi friss jacket halat faltunk be közösen.



Premával és kisfiával a közös vacsoránál



Ceningan sziget óriási hullámai



Délután még felderítettünk néhány partszakaszt, lélegzetelállító hullámok csapkodtak dübörögve 10-15 méter magasra a sziklákon, majd vízesésként hömpölyögtek vissza az óceánba a habok közé. A vízpárában a naplemente fényei mindent vörösessé és fátyolossá változtattak, egy nyugodt, homokos öbölből vártuk, hogy a horizont elnyelje az utolsó sugarait.



Naplemente Lembonganon (Sunset Beach)



Másnap reggel kissé kótyagosan ébredtem, akkor tűnt csak fel, hogy előző nap alig aludtunk valamit. Korán indultunk az újabb búvártúrára, kértem egy vastagabb neoprén ruhát, hogy a didergés és remegés miatt ne szippantsak ki túl hamar minden levegőt a palackból. Aznap mola molák reményében a Crystal Bay-nél merültünk, de sajnos nem találkoztunk velük, pedig nagyon kíváncsiak voltunk rájuk.



Attihoz majdnem hozzáért a manta, amikor készítette a képet



Második helyszínnek a Manta pontot választottuk, ez eloszlatta minden csalódottságunkat, huszonöt hatalmas rájával hozott össze a sors bennünket. Az óceán eléggé hullámzott, így kilenc méter mélyen is úgy éreztem, mintha egy forgótárcsás mosógépben lennék, vigyázni kellett, hogy ne sodorjon neki egy-egy víz alatti sziklának. Erre nehezemre esett figyelni, mert belefeledkeztem a manták csodálatába, nagy hatást tettek rám. Atti is ebben a cipőben járt, csak ő bukfencezett is egyet, amikor a tíz méteres kilengésben meglepetésére útjába került egy nagy kő a háta mögött. A legnagyobb rája úgy négy és fél méter lehetett, szinte hozzánk értek, olyan közel úsztak, kíváncsian fürkészték kik vagyunk és mit akarunk. Amint felfedeztek bennünket, egyre többen gyülekeztek körülöttünk megnézni, miféle vendégek érkeztek. Közelségük, nyugodtságuk, lassú erőteljes mozgásuk valami olyan békét árasztott, amit nem is lehet elmondani, csak átélni. Teljesen megbabonáztak. Már 43 perce ringatóztunk a vízben, amikor a sok hánykolódás miatt a fülem megfájdult, így sajnos 100 bárral a palackomban kénytelen voltam a felszínre könyörögni magam.






Dream Beach



Lembonganon töltött utolsó napunkon is búvárkodtunk, majd délután visszahajókáztunk Balira. Szinte csak aludni maradt időnk, hajnalban indultunk a reptérre. Kelletlenül vánszorogtam ki az ágyból, semmi kedvem nem volt elmenni Baliról. Miközben felemelkedtünk lehunytam a szemem, éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Most különösen előtört belőlem, hogy minden milyen gyorsan véget ér. Mióta úton vagyunk, állandóan búcsúzok, hol egy országtól, hol egy életérzéstől, hol emberektől. Az egész utazásunk mintha egy pillanat alatt lezajlana, hihetetlen, hogy megvalósulnak a gyermekkori vágyaim, de az is, hogy hamarosan már csak emlékek lesznek belőlük. Arra gondoltam, hogy pont ilyen az élet, csak egy villanás az egész. Az a szép benne, hogy mégis tele van érzelmekkel, tapasztalatokkal, tanulással, ami szerintem nem vész el soha.



Búcsú Indonéziától