Galápagos szigetek

Részlet Atti naplójából:



Fókákat minenhol láttunk



San Cristobal sziget kikötőjében álltunk, ami az egyik legidősebb a régióban és figyeltem a Csendes-óceán hullámait, ahogy fáradhatatlanul mosták a parti bazalt sziklákat. Medvefókák pihentek a lábunknál, mellettünk a köveken tengeri leguánok sütkéreztek, láva gyíkok tömkelege melegedett az összetöredezett vulkáni lefolyásokon. Az égen fregatt madarak köröztek, néha egymásba gabalyodtak a megszerzett falatért. A hímeknek párzási időszakuk alatt felfújódik piros torokzacskójuk, ez az állapot általában egy hétig tart, ilyenkor nem tudnak táplálkozni. Testük fekete, a tojók mellkasán fehér folt rajzolódik, így repülés közben is könnyen megkülönböztethetőek, kiváló röpkészségükkel követik az egyéb tengeri madarakat és elrabolják tőlük a zsákmányt. A vízen számtalan hajó ringatózott, motoros yachtoktól kezdve a kisebb vitorlásokig és halászladikokig.



Tengeri leguánok csapata

 

Lávagyík



Darwin pinty a fügekaktuszon



Gyalog jártuk be a holistic fák rejtekében megbúvó bemutató központot, ami részletesen feltárja Galápagos élővilágának múltját, jelenét. Ezek a fák alkotják a sziget növényeinek nagy részét, nedvük erősen citromos illatú, kiváló szúnyogriasztó és a kozmetikai iparban is használják. Mellettük számos kisebb bokor és a fiatalabb lávával fedett részeken kaktuszok nőnek, köztük a füge-, kandeláber- és lávakaktusz. Sárga virágával pedig galápagosi gyapot színesíti a környezetet, aminek termését csak a Darwin-pintyek használják fészeképítéshez. Tizenhárom félét ismernek a szigetcsoportban, mind különféle táplálkozásmóddal szerez élelmet, csőrük ennek függvényében alakult át, színükben kicsi az eltérés, méretükben viszont megkülönböztetik őket. Charles Darwinnak nagy segítséget nyújtottak evolúciós elmélete kidolgozásához. A lávakaktusz jelenik meg először a vulkánkitörések után, a fügekaktuszt, vagy másik nevén medvetalp kaktuszt a nazca és maya indiánok már 9000 éve is fogyasztották és termesztették. Az ocelot valamint jaguár bőr mellett fizetőeszközzé vált, a hajósok skorbut ellen használták.






Andi és a fóka nézegették egymást



Búvárkodtunk abban az öbölben, ahol a huszonhat éves tudós 1835-ben a HMS (Her Majesty’s Ship – Őfelsége hajója) Beagle fedélzetéről partra szállt. A fókák kéznyújtásnyi távolságra játszadoztak az óceánban, egyikük rá is kapott a víz alatti kamerámra, buborékolva fújta ki az orrán a levegőt, miközben hanyatt fordult. Színes doktorhalak eszegettek a kövekről, a sűrű vízinövényekkel benőtt sziklák közül szivárványhalak bukkantak elő, előrébb a nagy kékségben átlátszó halak (Xenocys Jessia) milliói forogtak, szétugrasztotta őket egy kéklábú szula, ahogy közéjük csapódva elkapott egyet.



Kéklábú szula



Megfigyeltem, hogy vadászat után egy órát pihennek a sziklákon, majd felrepülnek, szárnyukat összecsukva belezuhannak a hullámokba és elcsípik zsákmányukat. A prédául szolgáló halfajt csak Galápagoson ismerik, itt őshonosak. Az egyéb hüllők, mint például a leguánok, alkalmi tutajokon érkeztek az áramlatokkal, madarak, fókák, teknősök jutottak még a szigetre, ezek élték túl a hosszú utat víz és élelem nélkül. Napjainkban is bukkannak fatörzsekre a kutatók, amik nem a szigetről származnak, a hűvösebb Humboldt és a langyosabb vizet szállító El Niño felelős a száraz és esős évszakért. Tizenkét évente találnak újonnan érkező fajt, de ezekből körülbelül négyszáz évente tud fennmaradni egy, ami kibírja ezt a klímát és persze nem élettelenül sodródik a partra. Az öbölben magasodó partoldalon Darwin szobra tekint a sziget belseje felé, a fókák hangosan üvöltöttek egyet-egyet. A Beagle 1831. december 27-én futott ki Angliából és bekalandozta a csendes-óceáni térséget. Darwin sokáig csak megfigyeléseit közölte a külvilággal, de a törzsfejlődésről szóló elméletét csak hosszú évek után publikálta az egyház ellenállása miatt, hogy több évtizedes kutatása nehogy kárba vesszen.



Csapatunk a katamaránon (elöl a kapitány, Andi mellett Claudia
és Betty, mögöttük Patricio, hátul pedig a legénység)



Az estét San Cristobal-on töltöttük, aznap elég gazdátlannak éreztük magunkat, mivel hajónkra csak második reggel szállhattunk fel és túravezetőnk is ekkor csatlakozott hozzánk. Minden olyan kétségesnek és szervezetlennek tűnt, kicsit aggódtunk a folytatás miatt, de amint átértünk gyorshajóval Santa Cruz szigetre és megláttuk a Valkiria katamaránt kedves legénységével, azonnal megnyugodtunk. Olvastunk kellemetlen élményekről, hanyag és nemtörődöm kapitányról, ósdi koszos hajókról, de ez igazán szép és jó állapotú lakóhelyül szolgált nekünk. Az első nap csupán ketten ringatóztunk rajta, cseppet sem bántuk, hogy más vendég nem jött, pedig tizenkét főre lenne elegendő hely. A konyha melletti padlónyíláson keresztül láttam, ahogy a vitorlás alatt gömbhalak úszkáltak, minden kabinhoz tartozott egy kicsi fürdőszoba, a fedélzeten pedig kényelmesen el tudtunk heveredni a fából készült étkező asztalok mellett. Kísérőnk Patricio Vargas volt, nagyon vidám és lelkes figura, hosszú fekete haját copfban hordta, ami kikandikált baseball sapkája alól. Családjával már harmadik generáció óta itt él, ez a munka az élete, óriási ismerttel rendelkezik Galápagos minden szegletéről és élőlényéről.



Fiatal teknősök a központban



Elefánt teknős



Együtt indultunk a kutatóközpontba, ahol életkoruk szerint külön csoportokban tartják az óriásteknősöket, a sziget is a spanyol Galapago (teknős) szóról kapta a nevét. Nyolc éves korukig tartják ott őket és utána kerülnek vissza eredeti élőhelyükre. Itt él Magányos (Lonesome) George is, a Pinta szigetről befogott óriásteknős, akiről sokáig azt hitték, hogy fajának utolsó élő példánya, de vezetőnk, Patricio elmondása szerint nemrégen találtak negyven egyedet, és a vérvizsgálatok igazolták, hogy ugyanabból a fajból származnak. Összesen tizenegy különböző alfaja létezik a teknősöknek a szigeteken, testtömegük a 150-220 kilogrammot is eléri, testhosszuk meghaladhatja a másfél métert fejüktől a farkukig. Kétszáz évig is élhetnek, a kicsik három-nyolc hónap alatt kelnek ki a tojásból hőmérséklettől függően, nemüket is befolyásolja a meleg mértéke.

A délutánt Las Grietas fjordoknál töltöttük, ami egy vulkánikus törésnek a része, ez az Estrada-ponttól az Academy-öböl nyugati végéig húzódik és több kilométeren át a föld alatt folytatódik. Itt a sós víz keveredik az esővízzel, tehát az ökoszisztéma sósvizű. Szabadtüdővel merültem a tíz méter mély hasadék aljára, ahol papagáj halakat láttam, ivadékaik itt nőnek fel és később jutnak ki a nyílt óceánra. Hatalmas sziklatömbök zuhantak régen a repedésbe, beúsztam a barlangot formáló tömbök alá, ahol kicsi muréna húzódott vissza rejtekébe. 

Pelikánok és fóka várta a dobott falatokat



Megvacsoráztunk a halpiac előtti étteremben, a beton felszolgáló pult előtt tucatnyi pelikán és egy fóka várta a dobott falatokat, amiket a halászok hajigáltak az állatoknak. Este a hajón emelgettem a sörösüvegeket és gyönyörködtem a fregatt madarakban, majd a város és a hajók fényeiben. Eltelt fél év az utunkból, az iráni vadászat élményei már évekkel ezelőtti emlékeknek tűnnek, annyira repülnek a hónapok, mint még soha életünkben.



Floreana



Reggel motoros hajóval szeltük a vizet Floreana szigetre, ami 173 négyzetkilométer és kedvelt helye a tengeri teknősöknek, Ecuador első elnökéről, Juan José Floresről kapta a nevét. Gyalogoltunk a bokaficamító köveken, az óceán kéken tündökölt és egy kisebb félsziget nyúlt a vízébe, amin piros alacsony bokrok nőttek, a parton fehér homok világított, amire fókák másztak ki a hullámokból. Előttünk színes szöcskék (Schistocerca melanocerca) ugráltak, ezek a lávagyíkok kedvenc csemegéi. 

Schistocerca melanocerca



A Floreana sziget homokos partjánál úsztunk a teknősökkel a Csendes óceánban



Atti és egy tengeri teknős



Együtt úsztunk az óriási teknősökkel, gyakran a kövekbe kapaszkodtunk az erős áramlat miatt. Feltúráztunk a sziget legmagasabb pontjára, festői panoráma nyílt a sűrű esőerdőre, morzsalékos sziklaképződmények között vezetett az utunk, lassan emelkedett a sáros átázott talaj. A helyiek több száz éve arcot faragtak az egyik sziklából, a tetején burjánzó páfrányok úgy hajlongtak, mintha haja lett volna az alkotásnak. Lefelé menet szakítottunk az út szélén növő maracuja- és narancsfákról csüngő gyümölcsökből, ilyen lédús és finom narancsot talán még nem is ettünk, kiváló tápanyagot biztosít nekik a bazaltos föld. Sok helyen láttunk galápagosi kávéültetvényt, a legjobbnak és legdrágábbnak tartják a világon, megelőzi a kolumbiai minőséget is. 

Több száz éve, a helyiek álal
faragott arcforma

Morzsalékos sziklák között vezetett az út

 Miután visszacsónakáztunk a katamaránra, érkezett két amerikai hölgy, mindketten szociológia professzorok és társaságuk kellemes, családias utazássá varázsolta az együtt töltött napjainkat. A hajón vacsoráztunk, sokat beszélgettünk, Claudia New York mellett lakik, Betty pedig a híres sziklamászó paradicsom a Yosemite Nemzeti Park szomszédságában él és gyakran jár ebédelni egy hangulatos étterembe, a sziklafal árnyékába. Mindketten felajánlották, hogy bármikor mehetünk hozzájuk, amivel ha tehetjük élni is fogunk, csak erőt kell gyűjteni az ezer méteres sziklák megmászásához.



Naplemente a hajóról

Egész éjjel hajóztunk, alkonyatra futottunk be az Isabella sziget kikötőjébe, ahová 1535-ben Thomás de Berlanga, panama püspöke tévedt, amikor hajója szélcsendbe került és az áramlat a szigetekre sodorta. Ezzel lett vége az élőlények idilli összhangjának, amikor az ember beleavatkozott a természet körforgásába, az elkövetkező évszázadokban csaknem teljesen kipusztult a teknősállomány. Eszembe jutott Molnár Gábor története, amikor az Amazonas melletti homokpadokra igyekvő teknősökből minél többet a hátukra a fordítottak és legyilkoltak… Valószínűnek tartom, hogy az itt portyázó kalózok és utazók hasonlóan vadászták őket, a hajófenékben is sokáig élve maradtak és friss táplálékot nyújtottak az egész legénységnek. Szerencsére a Galápagos szigeteket 1959-ben nemzeti parkká nyilvánították és elkezdődhetett a környezet védelme. Mostanra újra több ezerre szaporodott a létszámuk és sikerült megmenteni őket a jövő nemzedékének, bár újabb problémaként vetődik fel a temérdek turista és a lakott területeken látható szemét mértéke. Gyermekkorom óta közel áll hozzám a természet, az erdő, a benne élő állatok élete, ezért akartuk mi is meglátogatni ezt a különleges világot, ahol az emberek és állatok tökéletes harmóniában élnek egymással.

Ébredés után dingivel kievickéltünk a szárazföldre és lovakkal felbaktattunk a Sierra Negra vulkánhoz. A felfelé vezető út bal oldalán a sziklába állítva kereszt fénylett, egy helyi ember halálát követően helyzeték el, aki követ gyűjtött a háza építéséhez, de rázúdultak a hatalmas tömbök. Elefántfüves részeket is láttam, amit felváltott a sűrű trópusi esőerdő, a vulkáni kőzet tetején kialakult termőrétegből élénkzöld páfrányok nőttek. Végig kísért minket a garua, Galápagos párás, ködös időjárása, bőrig áztunk a szitáló esőpermettől a tizenegy kilométer átmérőjű 400.000 éves kráterből semmit sem láttunk a homályban. Fekete bazalt borította a talajt, a kövek súlya magnézium tartalmuk miatt sokkal nehezebb, mint a Badacsonyban található bordó, szivacsos kőzet. Bosszankodtunk a lovakon, amiken ültünk, csak egymás után kullogtak, mint a birkák, ha hozzáértünk a szárhoz azonnal az egekbe rángatták a fejüket, ezért inkább a nyakukba dobtuk a kötélből eszkábált vezetőket és monotonon bandukoltunk libasorban. Lefelé is ide-oda csúszkáltak, kész élmény volt leszállni a nyeregből.



A fókák gyakran hajókra és csónakokra is kimásztak



Flamingó a lagunában



Az óceán parton galápagosi pingvinek vadásztak villámgyorsan és hirtelen irányváltásokkal képesek több mint hatvan kilométeres sebességgel úszni; cikázva kergették a halakat. A hullámok megtörtek a köveken, a fókák a lehorgonyzott hajókra is kimásztak, pelikánok gubbasztottak a kikötő korlátján. A lakosság fele halászatból a másik ötven százalék az idegenforgalomból él, 1998-ban teljesen betiltották a külföldiek beköltözését a szigetekre, még Ecuadorból is csak munkavállalás céljából jöhetnek idegenek. A legutolsó vulkánkitörés két éve 2009-ben történt, a Cerro Azulból kiömlő láva nem okozott károkat, mert távol esik a lakott területekről. Rövid sétával elértük a városszéli lagúnákat és gyönyörködtünk a sekély vízben lépkedő flamingókban, színük élénksége az általuk elfogyasztott rákok karotin tartalmától függ. Visszatérve a kikötőbe halászcsónakok érkeztek megpakolt ládákkal, többségükben tengeri uborkák sorakoztak, a ladikok aljába fektették a kisebb tonhalakat és makrélákat. A tengeri uborkának aznap kezdődött a szezonja, a dokkban természetvédelmi őrök ellenőrizték a szállítmányokat, de munkaidejük leteltével eltűntek. A halászok viszont nem hagyták abba a munkát, tehát az egész felhajtásnak nincs semmi értelme, a tenger kifosztása és a túlhalászás komoly méreteket ölt, ami hosszú távon visszafordíthatatlan problémákat is okozhat. A helyiek életveszélyes módszerrel gyűjtik az uborkákat, amikre ázsiai piacokon, leginkább Kínában van kereslet. Harminc méteres vékony műanyag csövön keresztül fújják be kompresszorral maguknak a levegőt és ezen keresztül lélegeznek, a dekó idő figyelmen kívül hagyásával órákat töltenek nagyobb mélységben a víz alatt. A balesetek nagyon gyakoriak és általában halállal végződnek.

Bevetettük magunkat a vörös mangrovék dzsungelébe és megküzdve az óceáni áramlatokkal a part közelében merültünk. Tucatnyi tengeri teknőst figyelhettünk a fókák kíséretében. Kormoránok vadásztak mellettünk, szárnyuk teljesen visszafejlődött, a halbőség miatt szükségtelen repülniük, ők is részesei voltak a darwini evolúciós elméletnek. Megnéztük a hírhedt Könnyek Falát, amit bazaltból kötőanyag nélkül rabokkal építtettek. Patricio említette, hogy ismeri az egyik túlélőt, aki most 97 éves és mesélte neki az itt történteket. A köveket csak azért hordatták velük össze, hogy dolgoztassák őket, a fal soha nem funkcionált, nekik azt mondták fegyenctelepet építenek. Háromszáz elítéltet és harminc rendőrt szállítottak a szigetre Ecuadorból, az amerikai hadsereg által hátrahagyott „infrastruktúrát” használták, ez néhány faházat jelentett, így leginkább az erdőben a fák között aludtak. Az a mondás járta, hogy: „Az erősek sírnak, a gyengék meghalnak”. Akik ellenálltak agyonlőtték és a végelgyengülésben, vagy betegségben elhunytakat eltemették a fal környékén. Huszonketten élték túl a megpróbáltatásokat, végül nyolc évre rá felszámolták a koncentrációs táborrá alakult börtönt. A helyiek szóbeszéde szerint gyakran lehet hallani sikolyokat és sírást a környékről. Galápagosi gezerigók repkedtek a fákon, tollukat felborzolta a szél, a vékony gallyakon kapaszkodtak.



Galápagosi gezerigó



Galápagosi pingvinek a Cápa-szigeten



Hajóval átmentünk a Cápa-szigetre, a sziklákon galápagosi pingvinek ácsorogtak, rövidet merültünk a hullámzó vízben és szirti cápa úszott el mellettünk egy sziklakanyonban. Naplementében fogyasztottuk el az utolsó vacsoránkat Galápagoson, belefeküdtem a katamarán elején kifeszített hálóba és figyeltem, ahogy a kapitány kibontja a vitorlát. A szél belekapott a vászonba és útra keltünk a hullámok hátán Santa Cruz felé. Miután besötétedett csak az újhold mosolygott az égbolton és a csillagok kísérték hajónkat. Napfelkeltére vitorláztunk a kikötőbe, a horgonykamrából leszaladó lánc csörgésére ébredtem.



Scalesia erdő veszi körbe a vulkáni krátert



Reggeli után kirándultunk a 400-500 méteres magasságában sűrűsödő Scalesia erdőben, ami fontos szerepet játszik a sziget ökoszisztémájában, mert összegyűjti és magában tartja az esővizet és ezáltal táptalajt biztosít sok növénynek, például broméliáknak, orchideáknak, moháknak, zuzmóknak és otthont ad a Darwin-pintyeknek, valamint a híres rubinfejű tirannusz madárnak, amit itt sokáig külön fajnak gondoltak, de számos helyén előfordul az amerikai kontinensnek.



Amerikai csigaforgató madár



Rövid kompozással átkeltünk Baltra szigetre, a repülőtéren bejelentették, hogy gépünk öt órát késik, ezért leballagtunk a partra és kiültünk a kikötő melletti sziklákra. Nagy kócsagok és albatroszok húztak a levegőben, a víz felett viharfecskék cikáztak, fregattok lopkodták a pelikánok által zsákmányolt halakat, néha fejükre repültek másik sötétszürke madarak. A köveken lávagém és amerikai csigaforgató madár ácsorgott, alattuk tengeri leguánok és vörös tarisznyarákok sütkéreztek, néhány méterrel messzebb fóka szundított a móló betonján, mögöttünk a büfé melletti kavicson hatalmas szárazföldi leguán napozott. Gyönyörű, felejthetetlen pillanatokat éltünk át, egy fotóba belefért négy különböző állat; tényleg Galapagos a természet valóságos kincsestára.



Szárazföldi leguán



Vörös tarisznyarák



Lávagém



Pelikánok repkedtek a kikötő felett



Szárazföldi leguán feküdt a büfé mellett



Tengeri leguán sütkérezik a sziklán



Banos - Luna Runtun - Tungurahua vulkán



Banos városa a völgyben



A hegyekből leérve elcsíptünk egy buszt Banos felé, ami a Tungurahua vulkán lábánál nyúlik el. A meleg vízű források híres fürdővárossá tették, gondoltuk jól fog esni egy kis ejtőzés Attinak is a nehéz mászás után, illetve az én fájós térdemnek. Első nap szakadt az eső, ki sem dugtuk az orrunkat a szobából, csak a helyi piacra szaladtunk el egyszer ebédelni. Sokféle étel közül lehetett választani, még nyársra húzott, szabadtéri tűzön sütött tengerimalacot is kínáltak. Ez nem csigázott fel túlságosan, annál inkább a frissen préselt zöldség és gyümölcslevek. Másnap délelőtt ellátogattunk a gyógyfürdőbe, ahol végül szerintem egy óránál többet nem töltöttünk el, azt is csak amiatt, hátha használ a lábamnak. Amikor beléptünk a kapun, ki is akartam fordulni azzal a lendülettel, annyira leharcolt és ócska minden, hogy nem sok bizodalmam volt hozzá. Kibekkeltem azt a kis időt combig állva a vízben, majd elindultunk Luna Runtun falu felé és a közelében lévő kilátópontra, hogy közelebbről szemügyre vegyük a vulkánt, ami 1999 óta újra aktív.



Luna Runtun szélén sétáltunk

Az időjárás most sem kedvezett, mert amikor felküzdöttem magam a sáros, dagonyás úton, felhő takarta az egészet. Nem voltam nagyon elkeseredve, mert a lényege a kirándulásnak végülis annyi lett volna, hogy egyáltalán ott legyünk, Luna Runtun ugyanis a Föld egyik energiaközpontja. Leültünk egy gyönyörű csendes helyen, a magasból teljes egészében lehetett látni alattunk Banost és csak élveztük a napsütést. Elég sok gondolatom támadt és tervek a jövőre nézve, a lábam is meglepően jól bírta a gyaloglást. Később még bóklásztunk kicsit lent a városban, a vulkáni kőből épített templom különleges hangulatot árasztott. Megállás nélkül miséztek mégis állandóan dugig voltak a sorok, sokan gyújtottak gyertyákat és elvonulva imádkoztak.

Vulkáni kőből épült templom Banosban



Gyertyaárus néni a templom bejáratánál



Tungurahua vulkán



Reggel nem kapkodtuk el az indulást, kényelmesen megreggeliztünk majd felszálltunk egy buszra, ami négy óra alatt visszavitt Quito-ba. Hosszúra nyúlt az út, mivel egy kőomlás betakarta az egész utat, és amíg el nem hordák onnan a gépek, addig az út szélén várakoztunk. Előnye is akadt az esetnek, amíg ott vesztegeltünk, előbújt a felhők közül egy pillanatra a több mint 5000 méteres Tungurahua, így az utolsó pillanatban mégis megmutatta magát nekünk. Folyamatosan szálltak fel a buszra különféle árusok, nagy szokás Ecuadorban a távolsági járatokon föl-alá vonulni a portékákkal.



Kőomlás az úton

A közérzetem nem volt az igazi, mert valami enyhébb ételmérgezést kaphattam, de gondoltam, hogy ha Indiában három nap alatt lezajlott, akkor most is csupán várnom kell és ennyi. Szerencsére ez bevált, bár most sem úsztam meg rövidebb idővel. Quito-ban már csak összepakoltunk és izgatottan vártuk a reggeli indulást Galapagos felé.

Chimborazo



Chimborazo

Elindultunk autóval a Chimborazo vulkán felé, Atti ecuadori mászó társa, Jaime társaságában. Elszontyolodva bámultam ki az ablakon, mert a sérült térdem miatt meg sem próbálhattam a csúcsra feljutni. Sokat javult az előző naphoz képest, de ez még édes kevésnek bizonyult ahhoz, hogy túrabot nélkül képes legyek menni, nemhogy komolyabb erőfeszítést tenni a mászáshoz. Már meg sem lepődtem, hogy a hegyi szerpentinen defektet kaptunk és kereket kellett cserélni, szinte minden országban előadjuk ezt a mutatványt. Persze kerékkulcs nem volt nálunk, de kisegített minket egy másik autós, akit lestoppoltunk.



Hideg szél fújt a menedékháznál



Whymper menedékház 5000 méteren



Az időjárás elég szürke és csepergős volt, bíztunk benne, hogy hajnalra megváltozik. 4800 méteren parkoltunk le, majd hátizsákokkal az 5000 méteren lévő Whymper menedékházba gyalogoltunk. A kétszintes épület alsó részében egy nyílt tüzelésű kandalló melegített, itt főztük meg a vacsoránkat és ettük meg közösen egy ötvenes német hegymászóval és ecuadori kísérőjével. A felső részen hétkor elvackoltuk magunkat és aludtunk 10:30-ig. Egy órával később Atti a másik három hegymászóval elindult a híres csúcs felé. A gyomromban gombócot éreztem, de nem a magasság miatt, hanem mert az időjárás cseppet sem javult, erős szél fújta vízszintesen a havat. Nagy nehezen elaludtam, de éreztem arcomon, hogy behullik a szobába a hideg jégdara. Többször felébredtem, mert a vihar tépázta a háztetőt, arra gondoltam, vajon hogy boldogulnak ilyen körülmények között. Hajnali öt körül bakancsok kopogását hallottam, Joseph a német mászó és társa visszafordultak 5500 méterről, megnyugtattak, hogy Attiék jól haladnak. Amint felkelt a Nap kimentem a ház elé, hátha meglátom őket, de a felhők beültek és a szeles hóviharban semmit nem tudtam kivenni a hegyből.



Az indián nők hátukon cipelték 5000 méterre a kicsiket



Harmonika hangját hallottam, azt hittem képzelődöm, elég valószínűtlennek tűnt, de egyszer csak felbukkant egy nagy indián csapat a ház mögül. Libasorban meneteltek felfelé, színes ponchót, pávatollas kalapot, az asszonyok többrétegű szoknyát és vastag harisnyát viseltek. Cipőik nagyon egyszerűek, zacskó lógott ki belőlük, számukra ez jelentette a GoreTex-et. Hátukon pokrócba csomagolva cipelték a pici gyerekeket, amelyik már menni tudott, saját lábán taposta a havat. Egyenként kezet nyújtottak nekem és besereglettek a menedékházba.

A harmonikás csak játszott és játszott...



Ő beszélt angolul a csapatban



A tűz körül megmelegedtek, forró teát ittak, majd előbányászták az elemózsiákat és csoportos imádkozás után hozzáláttak. A zsebükből kukoricát és valamiféle magot halásztak ki, engem is megkínáltak vele. Egyikük tudott néhány szót angolul, így egész sokáig beszélgettünk. Már négy napja voltak úton, Banosba tartottak, de előbb meg akarták nézni a nagy hegyet. A harmonikás csak annyi szünetet hagyott, amíg evett, aztán újra rázendített. Néhányan táncoltak, a többiek jöttek-mentek. Náluk nagyon fiatalon indul a gyerekvállalás és általában öt-hat kicsi születik egy családban, teljesen elcsodálkoztak, hogy nálunk csak egy-két baba a jellemző, bár hozzátették, hogy nem könnyű boldogulni ekkora létszámmal az ő esetükben. A tűznél ücsörögve az egyik lány kezembe nyomott egy csecsemőt, még csak két hónapos volt. Elképesztő, hogy ennyi idősen is elviszik mindenféle körülmények közé. Nem csoda, ha pár évvel később már olyan erős, hogy egyedül is tartja velük a tempót. Hát mit ne mondjak, elkényeztetve nincsenek… Otthonaikban sincs nagy fűtés, meg lábujjhegyen járkálás mikor alszanak.



Imádkozott a hegy felé



Többször kijöttek velem a ház elé, hátha meglátjuk Attiékat, az öregek közül páran még összetett kézzel is mormoltak valamit a hegy felé. Néhány órás pihenő után felkerekedtek és felmásztak a jég határáig, majd a süvítő széllel küzdve lementek, újra eltűntek a domb mögött, ahonnan érkeztek.



Az indiánok eltűntek a hóviharban a domb mögött

Eljöttek, hogy megnézzék a hegyet

Én már nagyon türelmetlenül vártam, ítéletidő tombolt, egyre rosszabb lett, ha kidugtam az orrom a házból komoly fizikai munka volt megállni egy helyben, az arcomon pedig tűszúrásoknak éreztem a havat. Végre megpillantottam messziről Jaime rikító narancssárga kabátját, de Atti nem volt vele. Hirtelen a torkomban éreztem a szívverésemet, leizzadtam pár másodperc alatt, aztán úgy öt perc elteltével Atti is felbukkant a domb mögül. Elég rosszul nézett ki, amikor megláttam könnybe lábadt a szemem, annyira megkönnyebbültem, hogy épségben leért.


Visszaérkezés után a menedékház mellett

Részlet Atti naplójából:

„ Három óra autózással értünk el a hegy alaptáborába, út közben a kopár dombokon birkapásztorok piros ponchóban legeltették a nyájaikat, a falvakban is sokan öltöztek tradicionális ruhákba. 4800 méterig jutottunk autóval, a Chimborazo lábánál mindenfelé vikunyák és lovak legeltek. Háromnegyed órás sétával felkapaszkodtunk az utolsó menedékházig, ami 5000 méteren épült, Andi is jól bírta a menetet fájós lábával. Kint szakadt a hó, nekiálltunk a vacsora elkészítésének, az egyszerű főzőfülkében találtunk edényeket és paradicsomos, tonhalas tésztát főztünk. Mielőtt beléptem a házba, magányos fehér gerle csipkedett valamit a kövek közül és később gyors szárnycsapásokkal elrepült a völgy felé. Odabent Szűz Mária szobor védi a hegyen tartózkodókat, a falon Simón Bolívar a híres felszabadító emlékét márványtábla őrzi. Rajtunk kívül egy német hegymászó, Joseph ücsörgött az asztalnál, számtalan hegyet megmászott a világban, szikár testalkata és arcvonásai szinte árulkodtak életformájáról.



A piros útvonalat követtük
(5 - The Castle, 8 - Ventilla csúcs)

Mielőtt nem fedezték fel a himalájai csúcsokat, vagy a perui, argentin és chilei Andok egetverő ormait, a Chimborazo-t hitték a legmagasabbnak a világon. A gleccserolvadás gyors folyamatának következtében a hegyi utak néha drasztikus változást szenvednek, ez alól a Chimborazo sem kivétel, ezért a mászás előtt mindig konzultálni kell a legutolsó mászókkal és érdeklődni kell a menedékházban. A rövid beszélgetés után hétkor le is feküdtünk, mert néhány órás alvás után, fél tizenegyre beszéltük meg az ébresztőt. Elalvás előtt összepakoltam a dolgaimat, a hágóvasat, jégcsákányt, kabátot és néhány csokit, hogy a felkelés után azonnal indulhassunk. Emeletes ágyakon lehet a menedékház felső szintjén pihenni, alig hunytam le a szemem, de a telefonom hamarosan csipogott és kitápászkodtam a hálózsákból. Ettünk néhány falatot és két kötélpartiban vágtunk neki a hegynek, a másik páros az idősebb német volt társával én pedig Jaime Vargas, tapasztalt ecuadori hegymászóval indultam. Tíz perces sétával átballagtunk a szállás fölötti lapos völgyön, lábaink alatt halkan pattogtak a megfagyott apró kövek. Sűrű jégdara hullott, a fejlámpáink fénye megvilágította a talajt, kicsit nyomasztott, hogy csak azt a foltot láttam előttem. Joseph-ék tíz perccel korábban keltek útra, de amire elértük a „The Castle” nevű sziklafalat utolértük őket és eléjük is kerültünk. Cikk-cakkban araszoltunk felfelé a bástyáig, a legszebb látványt az alattunk is ragyogó csillagok nyújtották. Minél feljebb gyalogoltunk, annál felhősebbre változott az idő és egyre viharosabbá fokozódott a szél, gyakran előrehajolva az emelkedőre tudtam csak egyensúlyomat megtartani. 5200 méteren felvettük a hágóvasakat és a túrabotot jégcsákányra cseréltem. Távolodott mögöttünk Joseph-ék lámpafénye, mire elértük a gleccser jégnyelvét ők visszafordultak a vihar miatt. Láttam Jaime hágóvasának szikráit, amikor megcsúszott a köveken, kicsivel később már csak hangját hallottam, ahogy a jégen kopogott. Egyik veszélyforrása az út ezen szakaszának a gyakori kőhullás, ezért a lehető legrövidebb idő alatt ki kellett jutnunk a gleccserre. Végig megfagyott sziklákon másztunk, az erős szél beleseperte arcunkba a szúrós havat, szakállam miatt nem éreztem annyira kellemetlennek a szemcsék becsapódását. A hegy leküzdésére az októbertől februárig tartó időszak a legideálisabb, ilyenkor június végén rendkívüli a hideg és gyakori a viharos szél. Rövid gerincmászás után elértük a hosszú gleccserfolyosót, amin felmászva jutottunk ki a csúcsra vezető meredek hólejtőre. A gerincre vezető kiszállásnál majdnem függőleges jégen tettünk meg néhány métert, a tetején alig fél méteres sávon egyensúlyoztunk. A jégen mindenfelé gleccserhasadékok nyíltak, oldalukon jégcsapok csüngtek és félelmetesen szűkültek lefelé. Nehézsége a túrának, hogy 1300 méter szintet kell leküzdeni a hét kilométeres mászás alatt, ezért számos végzetes baleset történt itt a múltban azoknál, akik rosszul osztották be az erejüket, így a lejövetelre nem maradt kellő energiájuk és fent megfagytak. A gleccseren Jaime mászott elöl, néha a jég firnessé változott, de gyakran tükörsima felületbe rúgtam a hágóvas fogait. A vihar rendkívül megnehezítette haladásunkat, a hó vízszintesen vágódott az arcunkba, semmit sem láttunk, ruháinkat és hátizsákjainkat teljesen belepte a jég, az innivalóm is megdermedt a hátamon. Fejet szegve tapostam a havat és küzdöttem a viharral, voltak holtpontok, amikor a visszafordulást fontolgattam és fel akartam adni a küzdelmet, de akaraterőm legyőzte gondolataimat és tudtam, hogy elérem a csúcsot. Mindkét nagylábujjam vérzett a bakancsban, a körmeim is belilultak a rúgásoktól. Hét és fél óra küzdelem után értük el a 6267 méteres Ventilla nevű csúcsot és arra gondoltam, hogy Edward Whymper és a Carrel testvérek is itt állhattak 1880. január 4-én. Tombolt a hóvihar, egy helyben maradni sem tudtunk, mert a szél folyamatosan taszított minket, de akkor is hihetetlen érzés volt a Föld, Naphoz legközelebbi pontján állni. Fényképeket sem tudtam készíteni, mert amint elővettem a gépet befagyott a lencséje és törölgetnem kellett róla a milliméteres jeget. A csúcsfotónál éppen az exponálásra maradt idő és utána újra elhomályosodott az optika.



Csúcsfotó a hóviharban

Jaime és Én a Chimborazo csúcsán

Eszembe jutott egy idézet Whympertől:

„Mássz, ha akarsz, de ne feledd, hogy a bátorság és az erő nem elég az óvatosság nélkül, és egy pillanatnyi gondatlanság lerombolhatja a boldogságot örökre. Semmit ne tegyél sietősen, nézz meg jól minden lépést és az elejétől gondolj rá, mi lehet a végén.”

Három és fél óra alatt értünk le a menedékházba, lábaim gyakran összecsuklottak, nem tartották meg testsúlyomat, ezért többször is le kellett ülnöm a kövekre. Nagy nehezen leküzdöttem magam a hegyről, Andit már messziről láttam, ahogy várt rám, amikor odaértem hozzá megölelt és elpityeredett. „

Quito és a Pichincha vulkán



Bazilika Quitoban a szállásunk ablakából



Buenos Airesben aznap, amikor indultunk Ecuadorba, szerencsére nem volt gond a vulkáni hamu miatt, így késés nélkül érkeztünk a fővárosba, Quito-ba éjjel. Januári indulásunk óta, most először foglaltam szállást, eddig mindig helyben kezdtünk keresgélni. Mintha éreztem volna, hogy szükség lesz rá… Atti csomagja nem jött meg, így rögtön meg kellett adnunk pontos nevet, címet és telefont, ahol elérnek, ha lesz hír felőle. Az időeltolódás és az utazás miatt túl fáradtak voltunk, hogy keseregjünk emiatt, így nem is foglalkoztunk különösebben a dologgal, aludtunk reggelig. Délelőtt az óvárost derítettük fel, cseppet sem csodálkozom, hogy teljes egészében az Unesco világörökség része. 2850 méter magasan fekszik az Andokban, körülötte gyönyörű 4-5000 méteres zöld hegyek figyelik a város nyüzsgését. A régi, színesre festett koloniális épületek és a virágokkal tömött erkélyek adják az alaphangulatát a hegyoldalba emelkedő kikövezett utcáknak.



Quito



Quito-i utcakép



Testfestés Quitoban



Szinte minden sarkon népviseletbe öltözött utcai zenészek játszottak, a főtéren zöldségeket, gyümölcsöket, rózsát és virágszirmokat terítettek szét körbe, a közepén pedig tüzet raktak, majd egy indián szertartást tartottak. Testfestők pingáltak ruhát néhány bátor jelentkezőre, sokan tollas fejdíszekkel és tradicionális öltözékben vonultak fel a szűk utcákban. Ennél jobb módot kitalálni sem tudtam volna, hogy átjárjon bennünket Ecuador hangulata.



Szertartás a főtéren



A Bazilika mellett

 

Utcakép Quitoban

 

Utcakép

 

Utcakép



Ahogy besötétedik rögtön egész más képet mutat a város, pillanatok alatt kiürülnek az utcák, a közbiztonság katasztrofális. Vannak területek, ahová nappal sem ajánlatos betévedni, de este az életével játszik az ember. Ez nagyon furcsa rossz érzéseket keltett bennem, otthon ha kedvem szottyan kimegyek az erdőbe kirándulni, vagy sétálok bárhol, ahol jólesik, de itt nem így működnek a dolgok.



Quito 3900 méter magasből



Attival elhatároztuk, hogy megpróbáljuk megmászni a Chimborazo vulkánt, ami 6310 méter magas és a csúcsa Földünk legtávolabbi pontja a bolygó középpontjától. Emiatt Quito közelében akklimatizációs túrákra indultunk. Először az Ichimbia parkban sétáltunk körbe, de sajnos ez nem sokat segített, alig 50 méterrel volt lakóhelyünk fölött. Másnap felvonóval mentünk 3900 méterre és innen gyalogoltunk föl 4500 méterig. Gyönyörű kilátás nyílt a fővárosra és a környező hegyekre.



Pichincha vulkán csúcsa a háttérben



Másnap a Pichincha vulkán csúcsát szemeltük ki, 4696 méteren, magassága ellenére szép időben nem nehéz megmászni, turistaútvonal visz szinte végig, különösebb hegymászó tudást nem igényel. Amikor felértünk a tetejére, az időjárás hirtelen megváltozott, ami persze a magas hegyekben teljesen természetes, de nekünk mégis komoly nehézségeket okozott. A felhőktől és a jégdarától nem láttunk semmit, úgy 5 méter lehetett a látótávolság és nem tartottuk be az aranyszabályt, hogy a lehető legrövidebb időt töltsük a hegyen.



A Pichincha csúcsán



A csúcson madarakat fotóztunk és az akklimatizáció miatt több mint egy órát fent maradtunk. Lefelé menet elkövettük azt a hibát is, hogy nem tájékozódtunk, a nedves, csúszós sziklákról lemászva egy határozottan kitaposott útra értünk, mindenféle irány ellenőrzése nélkül megnyugodva gyalogoltunk rajta. Amikor gyanússá vált, hogy elvétettük az ösvényt, már túl késő volt visszafordulni, nem értünk volna oda a felvonó zárásáig. Időközben, ahogy egy kicsit lejjebb értünk a jégdarát eső váltotta fel és továbbra is hatalmas köd nehezítette a dolgunkat, nem voltunk benne biztosak, hogy visszatalálnánk arra az útra, ahonnan felmentünk. A felhők közül egy másodpercre előbukkant Quito, nem nagyon maradt más választásunk, elindultunk lefelé toronyiránt. A kollégáimtól kapott tájoló ezúttal létszükségnek bizonyult. Ruháink teljesen átáztak, a meredek hegyoldalon csúszkáltunk a derékig érő fűcsomók és bokrok között. Felváltva jöttek a dombok és völgyek, többször zsákutcába jutottunk, szakadék állta utunkat, ilyenkor jó sok energiát pazarolva vissza kellett másznunk és más helyen próbálkozni az átjutással. Megpillantottunk két tehenet, amint ők is észrevettek bennünket futásnak eredtek. Mi meg persze utánuk, hátha ők ismerik a járást. Bevált az ötlet, bár közben egy sípcsont középig érő, vörös sáros, mocsaras területen is átgázoltunk, ahol Attinak sikerült elterülni, így tetőtől talpig mocskos lett. Én sem maradtam el, mert számtalanszor kereszteztünk egy patakot, ahová csúszós lejtő vezetett, kezemmel csuklóig merültem el a dagonyában. Bakancsunkból a száránál bugyogott ki a víz. Végül a két jószágnak köszönhetően egy széles, könnyen járható útra találtunk, ezt nagyon sokáig követtük, futólépésben haladtunk rajta, néha kocogtunk, hogy többet haladjunk, amíg világos van. Nem utolsó sorban már fáztunk is, a levegő lehűlt, így muszáj volt intenzív mozgásban maradni. Kezdtünk fáradni, minden ételünk elfogyott és inni is csak a szikláról lefolyó esővizet tudtuk, amit összegyűjtöttünk. Az egyik hegyoldalba kiérve megpillantottuk a felvonó épületét, úgy 300 méterrel fölöttünk, két hegylábbal odébb. Felesleges lett volna erőlködni a feljutással, hiszen néhány perc múlva leállt, de el akartuk érni a vonalát, mert tudtuk, hogy alatta lesétálhatunk és a parkolójában találunk taxit is. A széles út nagy meglepetésünkre a sűrű bozótba vezetett, újra zsákutcába kerültünk. Teljesen besötétedett, a fejlámpáinkat nem használtuk, hogy senki se vegyen észre minket, mivel ilyenkor már veszélyes a környék. Az erdőben bolyongtunk, találtunk eldugott bunkereket, ami egyáltalán nem nyugtatott meg, de mégis kénytelenek voltunk keresztül menni rajtuk. Elértük a város legfelső határát, szögesdrót kerítéseken lépkedtünk át, itt kiszakadt a nadrágom, de ettől már nem néztem ki rosszabbul. Megpillantottunk egy utcát az erdőben, két autó fényét láttuk egymással szemben, csak álltak. A házak düledeztek, közvilágítás nuku. Hallottunk két lövést, majd utána egy sorozatot. Visszarohantunk a sűrűbe, nem mertünk lemenni. Jobbnak láttuk a hegyen maradni, mint a városnak erre a részére keveredni. Az motoszkált a fejemben, ha le is jutunk a civilizációba, akkor sem biztos, hogy épségben megússzuk. Azt hiszem még sosem éreztem magam ennyire kilátástalan helyzetben. Féltem. Attival már régóta nem beszélgettünk, egyrészt azért, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, másrészt teljesen kimerültünk. Láttam rajta, hogy bosszankodik és ideges, mert én teljesen rá hagyatkoztam a túrán, ő irányított és úgy érezte hibázott. Elértük az utolsó völgyet, ami elválasztott a felvonó parkolójától. Nagyon meredek füves lejtőn ereszkedtünk lefelé, ekkor bekövetkezett a legrosszabb, ami történhetett. Megcsúsztam és mivel a fáradtságtól elgyengültem, nem tudtam az esést koordinálni, elestem és kifordult a térdem. A hang, amit hallottam közben, nem volt bíztató, de gondoltam, hogy nem törés. Ezzel egy időben Atti elérte a völgy alját, elkeseredve közölte, hogy sziklafal áll alattunk. Itt jött el a perc, amikor elsírtam magam. Atti felvett a földről és elindult velem visszafelé az utolsó házak irányába. Újra át kellett evickélni egy erdőn, a két túrabotra támaszkodva sántikáltam fölfelé a hegyen, nem engedtem vitetni magam, tudtam, hogy Atti is kimerült és tartottam tőle, hogy a maradék erejére még szükség lehet. Így telt el legalább egy óra, amikor este tízkor, alvó teheneket kerülgetve osontunk egyik kertből a másikba. Nem akartunk feltűnést kelteni, de a kutyák őrülten ugattak. Utca egyébként itt sem volt, a házak a hegyoldalba épültek, egy szűk, kitaposott, sáros ösvényen botorkáltunk lefelé. Egy nyomornegyedbe érkeztünk. Mondanom sem kell, milyen érzések kerülgettek, de úgy voltam vele, lesz, ami lesz. Ekkor egy asszony előjött a kunyhójából, a kutyája majd meg evett minket. Először azt hittem itt a vége, de amikor egy kis fény megvilágította az arcát, láttam, hogy kedvesen mosolyog. Spanyolul kérdezte, hogy mégis mit csinálunk itt ilyenkor, legalábbis ezt vettük ki belőle, mi meg csak hajtogattuk, hogy a centrumba megyünk. Nem engedett tovább, elmutogatta, hogy nagyon veszélyes, megtámadnának minket. Kioldotta a spárgát a nyeklő-nyakló deszkákból tákolt kapuról és intett, hogy azonnal igyekezzünk befelé. A ház amolyan sárból épített viskó volt, a teteje bádoglemez, fóliával letakarva, ablaka szintén huzatos, ide zacskót szögeltek. Elég sajátos, dohos, áporodott szag járta át a nedvesség miatt. A bejárati ajtót, egy hosszú fadarabbal betámasztotta, majd leültetett az egyetlen székre. A konyhában döngölt földpadlón állt egy tűzhely, mellette fapolcon az összes edény, a falon pedig egy katonai díszegyenruha. Nem derült ki, hol vannak a férfiak a családból. Cukros forralt tejet nyomott a kezünkbe, azonnal észrevette, hogy lassan eléhezünk. Két kézzel fogtam a bögrét, mert remegett a kezem. Bőrigázva, szutykosan ültünk az ajtóban, ekkor ásítva előjött a várandós lánya és hozott nekünk száraz pizsamákat. Elpityeredtem, mert meghatódtam rajta, hogy a világ végén is van védőangyalunk, másrészt az addig magamba fojtott félelem feloldódott. Öt-hat embertől próbáltak telefonon segítséget kérni, taxistól, rendőrtől, baráttól, hátha valaki bevinne a központba, de mindenki azt mondta, hogy sötétben nem jön a környékre. Egyébként mindenük nagyon tiszta volt, csak a szegénység ordított a ház minden szegletéből. Víz és fürdőszoba híján az udvarra jártak wc-re. A szobájukban két ágy volt, Dolores a sajátját átadta nekünk. Nem akartuk elfogadni, mutogattuk, hogy nekünk a földön is tökéletes lesz, de behajtott minket, mint a későn hazaért, elkószált gyerekeket, aztán lefeküdt a lánya mellé. Ekkor vettük észre, hogy közöttük nyöszörög egy pici baba is. Csak pislogtunk a takaró alatt és el sem hittük, az egészet. A lábam annyira fájt, hogy nem sokat aludtam, Atti meg a történteken rágódott. Pirkadatkor mindannyian felébredtünk, Dolores hozott nekünk egy-egy főtt tojást, friss forralt tejből joghurtot és összeaprított gyümölcsöt. Ők nem ettek… Dúltak bennem az érzések, ezek az emberek mindenüket nekünk adták, amijük csak volt. Az ágyukat, ruhájukat és az ételüket is, mindemellett anyai szeretettel gondoskodtak rólunk. Reggel újabb tiszta ruhát adott ránk, lekísért minket a város szélére, ahol már volt földút, majd szerzett egy ismerőst, aki bevitt minket a központba. Először félúton el akart köszönni és kiszállni a kocsiból, hogy orvoshoz megy, de addig mutogattunk, míg megértette, hogy szeretnénk, ha velünk jönne a szállásig és egyébként is rajtunk vannak a ruháik.  Odaadtam neki a kalapom és a karkötőm, nagyon örült neki, de a pénzt nem akarta elfogadni, pedig az ilyen szegény családok két-három dollárból élnek naponta. Végül addig erősködtünk, hogy eltette. Megöleltük egymást és kölcsönösen köszöngettük a segítséget. Azt hiszem Ecuador ezen oldalát csak kevesen tapasztalják meg…

Iguazu vízesés

Részlet az Iguazu vízesésről

Puerto Iguazú városába érve, a reptéri buszon egy középkorú francia párral ismerkedtünk meg. Ugyanazt az egyszerű és barátságos szállást néztük ki, a házinéni végig azt gondolta, hogy együtt vagyunk. Vacsora közben megállapítottuk, hogy a hasonlóak vonzzák egymást, és ez nem csak az élethez való hozzáállásunkra igaz. Összemosolyogtunk, amikor észrevettük, hogy teljesen egyformába öltöztünk. Ők is sokat utaznak és megbeszéltük, hogy később még meglátogatjuk egymást.

Részlet Atti naplójából:



Ördögtorok zuhatag



Ördögtorok

 „Szédítő robajjal zuhan alá a végeláthatatlan víztömeg a bazalt lépcsőkön, temérdek zöld növény kúszik a meredek sziklafalakon, vízpára teszi sejtelmessé a tájat, a nap sugarai szivárványt ívelnek a hatalmas hasadékban. Az elterülő, lassan lopakodó Iguazú folyó hirtelen válik ijesztő zuhataggá, ahogy hömpölyögve szakad a mélybe. Szubtrópusi esőerdő öleli körbe a vízesést, a magasban hollókeselyűk köröznek, némelyik leszáll a kövekre, érzem szagukat a levegőben. A fák gyökerei közül fikuszok nőnek, pompás látvány a rajtuk ugráló amerikai kékvarjú, színes tollazata miatt nem gondolnám, hogy a varjúfélék közé tartozik. Koatik osontak a fűben, egyáltalán nem tartanak az embertől, sőt a gyerekek lábánál sündörögnek és várják a csemegét. Pillangók libbentek a felhők könnyedségével, egyikük rászállt Andi vállára. Újra átéltem az Argentínában történteket, csak néztem és hallgattam a megfékezhetetlen erővel rohanó áradatot és elöntöttek gondolataim. Már szépnek láttam az eltelt vadásznapokat, amit elősegített a terítékre hozott axis szarvas élménye. Szívesen emlékszem a beszélgetésekre Lisával és Zachal, a reggeli szertartásos mate tea szürcsölésekre és arra a pillanatra, amikor Zach szemében megláttam a fényt, miután meséltem és mutattam neki a nepáli kék kos vadászat videó felvételeit. Búcsúzáskor örömmel említette, hogy sikerült átadnom a hegyi vadászatok hangulatát és a jövőben szeretné átélni személyesen is ezeket az élményeket.

 A naplóm lapjai átnedvesedtek a vízesés párájától, a közelemben kiálló kőre felmászott egy teknős, nagy erőfeszítések árán küzdötte ki magát a sodrásból. Az Ördögtorok zuhatag felett kormos sarlósfecskék cikáznak, szárnyukat összecsukva, torpedóként törik át a félelmetes, dübörgő, fehéren habzó vízfüggönyt; mögötte teljes biztonsággal fészkelnek és költenek. Több mint 2000 féle őshonos növénynek és fának ad otthont a táj, 450 fajta madár és 80 emlősfaj színesíti a környezetet, köztük a jaguár, tapír és a párducmacska. Álltam és figyeltem a dühöngő folyót, Argentína a természeti csodák paradicsoma.”

Koati



Amerikai varjú