Galápagos szigetek

Részlet Atti naplójából:



Fókákat minenhol láttunk



San Cristobal sziget kikötőjében álltunk, ami az egyik legidősebb a régióban és figyeltem a Csendes-óceán hullámait, ahogy fáradhatatlanul mosták a parti bazalt sziklákat. Medvefókák pihentek a lábunknál, mellettünk a köveken tengeri leguánok sütkéreztek, láva gyíkok tömkelege melegedett az összetöredezett vulkáni lefolyásokon. Az égen fregatt madarak köröztek, néha egymásba gabalyodtak a megszerzett falatért. A hímeknek párzási időszakuk alatt felfújódik piros torokzacskójuk, ez az állapot általában egy hétig tart, ilyenkor nem tudnak táplálkozni. Testük fekete, a tojók mellkasán fehér folt rajzolódik, így repülés közben is könnyen megkülönböztethetőek, kiváló röpkészségükkel követik az egyéb tengeri madarakat és elrabolják tőlük a zsákmányt. A vízen számtalan hajó ringatózott, motoros yachtoktól kezdve a kisebb vitorlásokig és halászladikokig.



Tengeri leguánok csapata

 

Lávagyík



Darwin pinty a fügekaktuszon



Gyalog jártuk be a holistic fák rejtekében megbúvó bemutató központot, ami részletesen feltárja Galápagos élővilágának múltját, jelenét. Ezek a fák alkotják a sziget növényeinek nagy részét, nedvük erősen citromos illatú, kiváló szúnyogriasztó és a kozmetikai iparban is használják. Mellettük számos kisebb bokor és a fiatalabb lávával fedett részeken kaktuszok nőnek, köztük a füge-, kandeláber- és lávakaktusz. Sárga virágával pedig galápagosi gyapot színesíti a környezetet, aminek termését csak a Darwin-pintyek használják fészeképítéshez. Tizenhárom félét ismernek a szigetcsoportban, mind különféle táplálkozásmóddal szerez élelmet, csőrük ennek függvényében alakult át, színükben kicsi az eltérés, méretükben viszont megkülönböztetik őket. Charles Darwinnak nagy segítséget nyújtottak evolúciós elmélete kidolgozásához. A lávakaktusz jelenik meg először a vulkánkitörések után, a fügekaktuszt, vagy másik nevén medvetalp kaktuszt a nazca és maya indiánok már 9000 éve is fogyasztották és termesztették. Az ocelot valamint jaguár bőr mellett fizetőeszközzé vált, a hajósok skorbut ellen használták.






Andi és a fóka nézegették egymást



Búvárkodtunk abban az öbölben, ahol a huszonhat éves tudós 1835-ben a HMS (Her Majesty’s Ship – Őfelsége hajója) Beagle fedélzetéről partra szállt. A fókák kéznyújtásnyi távolságra játszadoztak az óceánban, egyikük rá is kapott a víz alatti kamerámra, buborékolva fújta ki az orrán a levegőt, miközben hanyatt fordult. Színes doktorhalak eszegettek a kövekről, a sűrű vízinövényekkel benőtt sziklák közül szivárványhalak bukkantak elő, előrébb a nagy kékségben átlátszó halak (Xenocys Jessia) milliói forogtak, szétugrasztotta őket egy kéklábú szula, ahogy közéjük csapódva elkapott egyet.



Kéklábú szula



Megfigyeltem, hogy vadászat után egy órát pihennek a sziklákon, majd felrepülnek, szárnyukat összecsukva belezuhannak a hullámokba és elcsípik zsákmányukat. A prédául szolgáló halfajt csak Galápagoson ismerik, itt őshonosak. Az egyéb hüllők, mint például a leguánok, alkalmi tutajokon érkeztek az áramlatokkal, madarak, fókák, teknősök jutottak még a szigetre, ezek élték túl a hosszú utat víz és élelem nélkül. Napjainkban is bukkannak fatörzsekre a kutatók, amik nem a szigetről származnak, a hűvösebb Humboldt és a langyosabb vizet szállító El Niño felelős a száraz és esős évszakért. Tizenkét évente találnak újonnan érkező fajt, de ezekből körülbelül négyszáz évente tud fennmaradni egy, ami kibírja ezt a klímát és persze nem élettelenül sodródik a partra. Az öbölben magasodó partoldalon Darwin szobra tekint a sziget belseje felé, a fókák hangosan üvöltöttek egyet-egyet. A Beagle 1831. december 27-én futott ki Angliából és bekalandozta a csendes-óceáni térséget. Darwin sokáig csak megfigyeléseit közölte a külvilággal, de a törzsfejlődésről szóló elméletét csak hosszú évek után publikálta az egyház ellenállása miatt, hogy több évtizedes kutatása nehogy kárba vesszen.



Csapatunk a katamaránon (elöl a kapitány, Andi mellett Claudia
és Betty, mögöttük Patricio, hátul pedig a legénység)



Az estét San Cristobal-on töltöttük, aznap elég gazdátlannak éreztük magunkat, mivel hajónkra csak második reggel szállhattunk fel és túravezetőnk is ekkor csatlakozott hozzánk. Minden olyan kétségesnek és szervezetlennek tűnt, kicsit aggódtunk a folytatás miatt, de amint átértünk gyorshajóval Santa Cruz szigetre és megláttuk a Valkiria katamaránt kedves legénységével, azonnal megnyugodtunk. Olvastunk kellemetlen élményekről, hanyag és nemtörődöm kapitányról, ósdi koszos hajókról, de ez igazán szép és jó állapotú lakóhelyül szolgált nekünk. Az első nap csupán ketten ringatóztunk rajta, cseppet sem bántuk, hogy más vendég nem jött, pedig tizenkét főre lenne elegendő hely. A konyha melletti padlónyíláson keresztül láttam, ahogy a vitorlás alatt gömbhalak úszkáltak, minden kabinhoz tartozott egy kicsi fürdőszoba, a fedélzeten pedig kényelmesen el tudtunk heveredni a fából készült étkező asztalok mellett. Kísérőnk Patricio Vargas volt, nagyon vidám és lelkes figura, hosszú fekete haját copfban hordta, ami kikandikált baseball sapkája alól. Családjával már harmadik generáció óta itt él, ez a munka az élete, óriási ismerttel rendelkezik Galápagos minden szegletéről és élőlényéről.



Fiatal teknősök a központban



Elefánt teknős



Együtt indultunk a kutatóközpontba, ahol életkoruk szerint külön csoportokban tartják az óriásteknősöket, a sziget is a spanyol Galapago (teknős) szóról kapta a nevét. Nyolc éves korukig tartják ott őket és utána kerülnek vissza eredeti élőhelyükre. Itt él Magányos (Lonesome) George is, a Pinta szigetről befogott óriásteknős, akiről sokáig azt hitték, hogy fajának utolsó élő példánya, de vezetőnk, Patricio elmondása szerint nemrégen találtak negyven egyedet, és a vérvizsgálatok igazolták, hogy ugyanabból a fajból származnak. Összesen tizenegy különböző alfaja létezik a teknősöknek a szigeteken, testtömegük a 150-220 kilogrammot is eléri, testhosszuk meghaladhatja a másfél métert fejüktől a farkukig. Kétszáz évig is élhetnek, a kicsik három-nyolc hónap alatt kelnek ki a tojásból hőmérséklettől függően, nemüket is befolyásolja a meleg mértéke.

A délutánt Las Grietas fjordoknál töltöttük, ami egy vulkánikus törésnek a része, ez az Estrada-ponttól az Academy-öböl nyugati végéig húzódik és több kilométeren át a föld alatt folytatódik. Itt a sós víz keveredik az esővízzel, tehát az ökoszisztéma sósvizű. Szabadtüdővel merültem a tíz méter mély hasadék aljára, ahol papagáj halakat láttam, ivadékaik itt nőnek fel és később jutnak ki a nyílt óceánra. Hatalmas sziklatömbök zuhantak régen a repedésbe, beúsztam a barlangot formáló tömbök alá, ahol kicsi muréna húzódott vissza rejtekébe. 

Pelikánok és fóka várta a dobott falatokat



Megvacsoráztunk a halpiac előtti étteremben, a beton felszolgáló pult előtt tucatnyi pelikán és egy fóka várta a dobott falatokat, amiket a halászok hajigáltak az állatoknak. Este a hajón emelgettem a sörösüvegeket és gyönyörködtem a fregatt madarakban, majd a város és a hajók fényeiben. Eltelt fél év az utunkból, az iráni vadászat élményei már évekkel ezelőtti emlékeknek tűnnek, annyira repülnek a hónapok, mint még soha életünkben.



Floreana



Reggel motoros hajóval szeltük a vizet Floreana szigetre, ami 173 négyzetkilométer és kedvelt helye a tengeri teknősöknek, Ecuador első elnökéről, Juan José Floresről kapta a nevét. Gyalogoltunk a bokaficamító köveken, az óceán kéken tündökölt és egy kisebb félsziget nyúlt a vízébe, amin piros alacsony bokrok nőttek, a parton fehér homok világított, amire fókák másztak ki a hullámokból. Előttünk színes szöcskék (Schistocerca melanocerca) ugráltak, ezek a lávagyíkok kedvenc csemegéi. 

Schistocerca melanocerca



A Floreana sziget homokos partjánál úsztunk a teknősökkel a Csendes óceánban



Atti és egy tengeri teknős



Együtt úsztunk az óriási teknősökkel, gyakran a kövekbe kapaszkodtunk az erős áramlat miatt. Feltúráztunk a sziget legmagasabb pontjára, festői panoráma nyílt a sűrű esőerdőre, morzsalékos sziklaképződmények között vezetett az utunk, lassan emelkedett a sáros átázott talaj. A helyiek több száz éve arcot faragtak az egyik sziklából, a tetején burjánzó páfrányok úgy hajlongtak, mintha haja lett volna az alkotásnak. Lefelé menet szakítottunk az út szélén növő maracuja- és narancsfákról csüngő gyümölcsökből, ilyen lédús és finom narancsot talán még nem is ettünk, kiváló tápanyagot biztosít nekik a bazaltos föld. Sok helyen láttunk galápagosi kávéültetvényt, a legjobbnak és legdrágábbnak tartják a világon, megelőzi a kolumbiai minőséget is. 

Több száz éve, a helyiek álal
faragott arcforma

Morzsalékos sziklák között vezetett az út

 Miután visszacsónakáztunk a katamaránra, érkezett két amerikai hölgy, mindketten szociológia professzorok és társaságuk kellemes, családias utazássá varázsolta az együtt töltött napjainkat. A hajón vacsoráztunk, sokat beszélgettünk, Claudia New York mellett lakik, Betty pedig a híres sziklamászó paradicsom a Yosemite Nemzeti Park szomszédságában él és gyakran jár ebédelni egy hangulatos étterembe, a sziklafal árnyékába. Mindketten felajánlották, hogy bármikor mehetünk hozzájuk, amivel ha tehetjük élni is fogunk, csak erőt kell gyűjteni az ezer méteres sziklák megmászásához.



Naplemente a hajóról

Egész éjjel hajóztunk, alkonyatra futottunk be az Isabella sziget kikötőjébe, ahová 1535-ben Thomás de Berlanga, panama püspöke tévedt, amikor hajója szélcsendbe került és az áramlat a szigetekre sodorta. Ezzel lett vége az élőlények idilli összhangjának, amikor az ember beleavatkozott a természet körforgásába, az elkövetkező évszázadokban csaknem teljesen kipusztult a teknősállomány. Eszembe jutott Molnár Gábor története, amikor az Amazonas melletti homokpadokra igyekvő teknősökből minél többet a hátukra a fordítottak és legyilkoltak… Valószínűnek tartom, hogy az itt portyázó kalózok és utazók hasonlóan vadászták őket, a hajófenékben is sokáig élve maradtak és friss táplálékot nyújtottak az egész legénységnek. Szerencsére a Galápagos szigeteket 1959-ben nemzeti parkká nyilvánították és elkezdődhetett a környezet védelme. Mostanra újra több ezerre szaporodott a létszámuk és sikerült megmenteni őket a jövő nemzedékének, bár újabb problémaként vetődik fel a temérdek turista és a lakott területeken látható szemét mértéke. Gyermekkorom óta közel áll hozzám a természet, az erdő, a benne élő állatok élete, ezért akartuk mi is meglátogatni ezt a különleges világot, ahol az emberek és állatok tökéletes harmóniában élnek egymással.

Ébredés után dingivel kievickéltünk a szárazföldre és lovakkal felbaktattunk a Sierra Negra vulkánhoz. A felfelé vezető út bal oldalán a sziklába állítva kereszt fénylett, egy helyi ember halálát követően helyzeték el, aki követ gyűjtött a háza építéséhez, de rázúdultak a hatalmas tömbök. Elefántfüves részeket is láttam, amit felváltott a sűrű trópusi esőerdő, a vulkáni kőzet tetején kialakult termőrétegből élénkzöld páfrányok nőttek. Végig kísért minket a garua, Galápagos párás, ködös időjárása, bőrig áztunk a szitáló esőpermettől a tizenegy kilométer átmérőjű 400.000 éves kráterből semmit sem láttunk a homályban. Fekete bazalt borította a talajt, a kövek súlya magnézium tartalmuk miatt sokkal nehezebb, mint a Badacsonyban található bordó, szivacsos kőzet. Bosszankodtunk a lovakon, amiken ültünk, csak egymás után kullogtak, mint a birkák, ha hozzáértünk a szárhoz azonnal az egekbe rángatták a fejüket, ezért inkább a nyakukba dobtuk a kötélből eszkábált vezetőket és monotonon bandukoltunk libasorban. Lefelé is ide-oda csúszkáltak, kész élmény volt leszállni a nyeregből.



A fókák gyakran hajókra és csónakokra is kimásztak



Flamingó a lagunában



Az óceán parton galápagosi pingvinek vadásztak villámgyorsan és hirtelen irányváltásokkal képesek több mint hatvan kilométeres sebességgel úszni; cikázva kergették a halakat. A hullámok megtörtek a köveken, a fókák a lehorgonyzott hajókra is kimásztak, pelikánok gubbasztottak a kikötő korlátján. A lakosság fele halászatból a másik ötven százalék az idegenforgalomból él, 1998-ban teljesen betiltották a külföldiek beköltözését a szigetekre, még Ecuadorból is csak munkavállalás céljából jöhetnek idegenek. A legutolsó vulkánkitörés két éve 2009-ben történt, a Cerro Azulból kiömlő láva nem okozott károkat, mert távol esik a lakott területekről. Rövid sétával elértük a városszéli lagúnákat és gyönyörködtünk a sekély vízben lépkedő flamingókban, színük élénksége az általuk elfogyasztott rákok karotin tartalmától függ. Visszatérve a kikötőbe halászcsónakok érkeztek megpakolt ládákkal, többségükben tengeri uborkák sorakoztak, a ladikok aljába fektették a kisebb tonhalakat és makrélákat. A tengeri uborkának aznap kezdődött a szezonja, a dokkban természetvédelmi őrök ellenőrizték a szállítmányokat, de munkaidejük leteltével eltűntek. A halászok viszont nem hagyták abba a munkát, tehát az egész felhajtásnak nincs semmi értelme, a tenger kifosztása és a túlhalászás komoly méreteket ölt, ami hosszú távon visszafordíthatatlan problémákat is okozhat. A helyiek életveszélyes módszerrel gyűjtik az uborkákat, amikre ázsiai piacokon, leginkább Kínában van kereslet. Harminc méteres vékony műanyag csövön keresztül fújják be kompresszorral maguknak a levegőt és ezen keresztül lélegeznek, a dekó idő figyelmen kívül hagyásával órákat töltenek nagyobb mélységben a víz alatt. A balesetek nagyon gyakoriak és általában halállal végződnek.

Bevetettük magunkat a vörös mangrovék dzsungelébe és megküzdve az óceáni áramlatokkal a part közelében merültünk. Tucatnyi tengeri teknőst figyelhettünk a fókák kíséretében. Kormoránok vadásztak mellettünk, szárnyuk teljesen visszafejlődött, a halbőség miatt szükségtelen repülniük, ők is részesei voltak a darwini evolúciós elméletnek. Megnéztük a hírhedt Könnyek Falát, amit bazaltból kötőanyag nélkül rabokkal építtettek. Patricio említette, hogy ismeri az egyik túlélőt, aki most 97 éves és mesélte neki az itt történteket. A köveket csak azért hordatták velük össze, hogy dolgoztassák őket, a fal soha nem funkcionált, nekik azt mondták fegyenctelepet építenek. Háromszáz elítéltet és harminc rendőrt szállítottak a szigetre Ecuadorból, az amerikai hadsereg által hátrahagyott „infrastruktúrát” használták, ez néhány faházat jelentett, így leginkább az erdőben a fák között aludtak. Az a mondás járta, hogy: „Az erősek sírnak, a gyengék meghalnak”. Akik ellenálltak agyonlőtték és a végelgyengülésben, vagy betegségben elhunytakat eltemették a fal környékén. Huszonketten élték túl a megpróbáltatásokat, végül nyolc évre rá felszámolták a koncentrációs táborrá alakult börtönt. A helyiek szóbeszéde szerint gyakran lehet hallani sikolyokat és sírást a környékről. Galápagosi gezerigók repkedtek a fákon, tollukat felborzolta a szél, a vékony gallyakon kapaszkodtak.



Galápagosi gezerigó



Galápagosi pingvinek a Cápa-szigeten



Hajóval átmentünk a Cápa-szigetre, a sziklákon galápagosi pingvinek ácsorogtak, rövidet merültünk a hullámzó vízben és szirti cápa úszott el mellettünk egy sziklakanyonban. Naplementében fogyasztottuk el az utolsó vacsoránkat Galápagoson, belefeküdtem a katamarán elején kifeszített hálóba és figyeltem, ahogy a kapitány kibontja a vitorlát. A szél belekapott a vászonba és útra keltünk a hullámok hátán Santa Cruz felé. Miután besötétedett csak az újhold mosolygott az égbolton és a csillagok kísérték hajónkat. Napfelkeltére vitorláztunk a kikötőbe, a horgonykamrából leszaladó lánc csörgésére ébredtem.



Scalesia erdő veszi körbe a vulkáni krátert



Reggeli után kirándultunk a 400-500 méteres magasságában sűrűsödő Scalesia erdőben, ami fontos szerepet játszik a sziget ökoszisztémájában, mert összegyűjti és magában tartja az esővizet és ezáltal táptalajt biztosít sok növénynek, például broméliáknak, orchideáknak, moháknak, zuzmóknak és otthont ad a Darwin-pintyeknek, valamint a híres rubinfejű tirannusz madárnak, amit itt sokáig külön fajnak gondoltak, de számos helyén előfordul az amerikai kontinensnek.



Amerikai csigaforgató madár



Rövid kompozással átkeltünk Baltra szigetre, a repülőtéren bejelentették, hogy gépünk öt órát késik, ezért leballagtunk a partra és kiültünk a kikötő melletti sziklákra. Nagy kócsagok és albatroszok húztak a levegőben, a víz felett viharfecskék cikáztak, fregattok lopkodták a pelikánok által zsákmányolt halakat, néha fejükre repültek másik sötétszürke madarak. A köveken lávagém és amerikai csigaforgató madár ácsorgott, alattuk tengeri leguánok és vörös tarisznyarákok sütkéreztek, néhány méterrel messzebb fóka szundított a móló betonján, mögöttünk a büfé melletti kavicson hatalmas szárazföldi leguán napozott. Gyönyörű, felejthetetlen pillanatokat éltünk át, egy fotóba belefért négy különböző állat; tényleg Galapagos a természet valóságos kincsestára.



Szárazföldi leguán



Vörös tarisznyarák



Lávagém



Pelikánok repkedtek a kikötő felett



Szárazföldi leguán feküdt a büfé mellett



Tengeri leguán sütkérezik a sziklán