A Titicaca tó és környéke

Gyapjút mértek a kék mérlegen és folyt a csere-bere a piacon

 A távolsági busz, amivel Puno-ba indultunk, meglepően kényelmes és tiszta volt, szinte vízszintesbe helyezkedve töltöttük el a hat órás utat. Már félúton lehettünk, amikor egy kis faluban bedugult a forgalom, ugyanis a piacon keresztül akartunk átjutni. Elég sokáig araszoltunk, de a legérdekesebb vásár volt, amit eddig láttunk, csak és kizárólag helyieknek. Népviseletben kószáltak, vagy üldögéltek egy domboldalban az emberek, illetve gyapjút és fát árultak. Óriási sürgés-forgás jellemezte az egész eseményt, még szívesen elnézegettem volna egy darabig. A földeken lovakkal csépelték a gabonát, Attinak eszébe jutott a mondás: „nyomtató lónak nincs bekötve a szája”, amit nagymamája mondott gyerekkorában, amikor cseresznyeszedés közben minden második szemet a szájába dobálta.



Uros szigete

Amint a 3850 méter magasan fekvő Titicaca tó partjaihoz értünk Puno-ba, gyorsan kerestünk egy szállást és feltérképeztük a lehetőségeket, hová érdemes elmenni. A világ legmagasabban található hajózható tavára voltunk kíváncsiak, hatalmas mérete miatt akár beltengernek is hívhatnánk. A legmélyebb pontja meghaladja a 200 métert, vize hihetetlenül kék. Másnap az úszó szigetekhez hajóztunk, véletlen egy magyar társasággal hozott össze a sors. Attival viccelődtünk is rajta, hogy pont, miután honvágyunk támadt, hirtelen előkerültek a magyarok, előtte meg sehol senki. Együtt látogattuk meg Uros szigetet, ahol a helyiek integetve vártak ránk és futószalagszerűen mutogatták el, hogy építkeznek és élnek a totorából összekötözött úszó településen. Éppenséggel érdekesnek találtam, de inkább skanzenre emlékeztetett, amit csak a turisták szórakozására tartanak fenn, bár állítólag tényleg itt laknak. Beinvitáltak kunyhóikba is, mindent természetes anyagból készítettek, egyszerű fekhelyekkel látták el a szobákat. Kicsit furcsa érzés volt számomra más otthonában „leselkedni” és egyben kiábrándító is, mivel a végeláthatatlan látogatóból ítélve, egész álló nap ezt csinálják. 

Totorából készült hajó Uros-on

Úszó sziget a Titicaca tavon

  

Taquile szigetén

Ezután a Taquile szigetre indultunk, sokat beszélgettünk a kis csapattal út közben. Kilencen indultak otthonról, de sajnos egyikük eltörte a lábát és Arequipában maradt a kórházban.  Társaságuk értékes volt számunkra, jólesett beszélgetni és többségükben igen kedves személyiségekre leltünk, mindemellett néha előkerült egy pár a mai Magyarországra jellemző tulajdonság is, ami így fél év távlatában kissé fejbevágott. Otthon élve sok dolog fölött elsiklik az ember, megszokja, de ezúttal szomorúsággal töltött el a szembesülés. Ez közöttük is konfliktust okozott, de ahogy észrevettem ügyesen kezelték és megpróbálta mindenki jól érezni magát. 

Kapu Taquile-n



Helyi férfi a sziget főterén



Séta Taquile szigetén

Másnap délelőtt a főtéren akartunk körülnézni és egy tüntetésbe csöppentünk. Puno legnagyobb iskolája vonult ki diákokkal, tanárokkal és szülőkkel, hogy a régi kormány ígéreteit megpróbálja érvényesíteni az újnál. Az angoltanárral beszélgettünk kicsit, elmondta, hogy nagyjából 2500 gyerek tanul náluk, alapvetően a város szélén lévő iskolához szerettek volna tömegközlekedést, egy-egy épületrész felújítását stb.



Puno főtere és a diákok demonstrációja



Amaru Muru kapuja

Később ismét helyi buszra szálltunk és Amaru Muru kapujánál töltöttük a délutánt, mely körül sok misztikum és kérdés forog, dimenzió kapunak tartják, egy jövendölés szerint egy napon ezen keresztül térnek vissza az istenek. Még az inka birodalom megalapításának idejéből származik egy legenda, miszerint egy aranykorong a kulcs a kapuhoz és Amaru Muruhoz, az inkák első papjához fűződik. Hogy valójában ki volt Amaru Muru, nem derült ki, de egyesek szerint Tampu Toccóban, a legendás hegyi barlangban született, gyerekkorában felvitték a Napistenhez, majd később visszatért a Földre. Egy másik történet szerint Amaru Muru lemúriai bölcs volt, akit más bölcsekkel együtt a kontinens pusztulása előtt a világ különböző helyeire küldtek, hogy új civilizációt teremtsenek. Az ajtó Hayu Marca hegyei között rejtőzik, nemrég, 1996-ban fedezték fel, bár az itt élő indiánok korábban is tudtak létezéséről. A környéke is gyönyörű, vöröses sziklák meredeznek szétszórva, a tetejükről pedig rálátni a Titicaca tóra. Mivel buszmegálló nincs a környéken, kiálltunk az út szélére és stoppoltunk visszafelé Puno-ba. Úgy tűnik Atti zilált szakálla ellenére sem látszódtunk banditáknak, a második autó felvett és egészen a központig elvitt bennünket. Sajnos beszélgetésünk elég szegényes volt, mert ő nem beszélt angolul mi pedig spanyolul. Szinte minden nap érezzük nyelvtudásunk hiányát Dél-Amerikában, elboldogulunk ugyan, de sokkal egyszerűbb lenne itt az élet egy kis spanyollal. Indulás előtt terveztem, hogy megtanulok kicsit, de a sok egyéb előkészület mellett csak szándék maradt. Már bánom…



Amaru Muru kapuja mögött a táj



Határátkelő Peru és Bolívia között,
a lánc választja el a két országot

 Este azon töprengtünk, hogy mivel kéne feldobni a maradék időnket, öt napot spóroltunk azzal, hogy a sérülésem miatt letettünk a túrázásról Huaraz környékén északon. Hirtelen felindulásból, másnap reggel újabb buszos mutatványra adtuk a fejünket, belekóstoltunk Bolíviába. A határátkelőnél leszálltunk a buszról és tömegesen trappoltunk a földúton egy omladozó bodegáig, a falon 2008-as naptár lógott, bár nekem úgy tűnt itt már sokkal régebben megállt az idő. Nagy sorban állás után, gondolkodás nélkül belevágták a bélyegzőt az útlevélbe, majd megkerestük a buszunkat és folytattuk a zötykölődést. Copacabana-ban tartottunk egy órás pihenőt, minket különösebben nem fogott meg a város, majd elindultunk a bolíviai főváros, La Paz felé. 

A fatutajok alkatrészei együtt hullámoztak a tóval...

Átkompoztunk a Titicaca tavon, ami úgy nézett ki, hogy az utasok egy részét ladikokba tömörítették, a szerencsésebbeknek mentőmellény is jutott (én pont nem tartoztam közéjük), a zászlórúdra pedig felhúztak egy darab mentőövet, ami konkrétan egy felfújt autógumi belső volt. A többi utas, aki nem busszal érkezett, a járművek mellett kapott állóhelyet. Ilyet még életemben nem láttam, egyenként imbolyogtak a buszok, teher- és személyautók egy-egy nagy méretű fából készült csónakban a hullámzó vízen. Egy stégről kellett ráhajtani, ahol állandó rés tátongott a „komp” és a szárazföld között, mindemellett még azonos szintbe sem tudták hozni. Nagy erővel ugrattak rá, majd botokkal eltolták a parttól, indulásra pedig úgy bírták rá, hogy hirtelen fékeztek rajta, ettől lendületet kapott a tákolmány, aminek minden eleme külön hullámzott a vízen. Épp egy ilyen műveletet kameráztam, amikor visszaértem Attihoz, fancsali arccal fogadott, hogy a legdurvább részről maradtam le és mutatott a szegény helyiek felé. Egy idős asszony népviseletben, rengeteg szoknyával és kisunokájával fellépett a komp szélére, ebben a pillanatban ráfékezett a busz a fedélzeten, a lélekvesztő meglódult, ők pedig kézen fogva beleestek a vízbe. Esélyük sem volt. Nem volt semmi felhajtás, a túlsúlyos asszonyt hason csúsztatva, nagy nehezen becincálták a kompra, a gyereket is kikapták a tóból, majd ugyanúgy kézen fogva, csendben álltak a szélén és várták, hogy átjussanak a túloldalra. A kislány öt éves lehetett, arcára tincsekbe tapadt a vizes haja, ruhájából csurgott a víz, ami mellesleg csak kilenc fokos és a levegő is elég hűvös volt, de nem sírt, csak állt és tűrte a sors fintorát.