Quito és a Pichincha vulkán



Bazilika Quitoban a szállásunk ablakából



Buenos Airesben aznap, amikor indultunk Ecuadorba, szerencsére nem volt gond a vulkáni hamu miatt, így késés nélkül érkeztünk a fővárosba, Quito-ba éjjel. Januári indulásunk óta, most először foglaltam szállást, eddig mindig helyben kezdtünk keresgélni. Mintha éreztem volna, hogy szükség lesz rá… Atti csomagja nem jött meg, így rögtön meg kellett adnunk pontos nevet, címet és telefont, ahol elérnek, ha lesz hír felőle. Az időeltolódás és az utazás miatt túl fáradtak voltunk, hogy keseregjünk emiatt, így nem is foglalkoztunk különösebben a dologgal, aludtunk reggelig. Délelőtt az óvárost derítettük fel, cseppet sem csodálkozom, hogy teljes egészében az Unesco világörökség része. 2850 méter magasan fekszik az Andokban, körülötte gyönyörű 4-5000 méteres zöld hegyek figyelik a város nyüzsgését. A régi, színesre festett koloniális épületek és a virágokkal tömött erkélyek adják az alaphangulatát a hegyoldalba emelkedő kikövezett utcáknak.



Quito



Quito-i utcakép



Testfestés Quitoban



Szinte minden sarkon népviseletbe öltözött utcai zenészek játszottak, a főtéren zöldségeket, gyümölcsöket, rózsát és virágszirmokat terítettek szét körbe, a közepén pedig tüzet raktak, majd egy indián szertartást tartottak. Testfestők pingáltak ruhát néhány bátor jelentkezőre, sokan tollas fejdíszekkel és tradicionális öltözékben vonultak fel a szűk utcákban. Ennél jobb módot kitalálni sem tudtam volna, hogy átjárjon bennünket Ecuador hangulata.



Szertartás a főtéren



A Bazilika mellett

 

Utcakép Quitoban

 

Utcakép

 

Utcakép



Ahogy besötétedik rögtön egész más képet mutat a város, pillanatok alatt kiürülnek az utcák, a közbiztonság katasztrofális. Vannak területek, ahová nappal sem ajánlatos betévedni, de este az életével játszik az ember. Ez nagyon furcsa rossz érzéseket keltett bennem, otthon ha kedvem szottyan kimegyek az erdőbe kirándulni, vagy sétálok bárhol, ahol jólesik, de itt nem így működnek a dolgok.



Quito 3900 méter magasből



Attival elhatároztuk, hogy megpróbáljuk megmászni a Chimborazo vulkánt, ami 6310 méter magas és a csúcsa Földünk legtávolabbi pontja a bolygó középpontjától. Emiatt Quito közelében akklimatizációs túrákra indultunk. Először az Ichimbia parkban sétáltunk körbe, de sajnos ez nem sokat segített, alig 50 méterrel volt lakóhelyünk fölött. Másnap felvonóval mentünk 3900 méterre és innen gyalogoltunk föl 4500 méterig. Gyönyörű kilátás nyílt a fővárosra és a környező hegyekre.



Pichincha vulkán csúcsa a háttérben



Másnap a Pichincha vulkán csúcsát szemeltük ki, 4696 méteren, magassága ellenére szép időben nem nehéz megmászni, turistaútvonal visz szinte végig, különösebb hegymászó tudást nem igényel. Amikor felértünk a tetejére, az időjárás hirtelen megváltozott, ami persze a magas hegyekben teljesen természetes, de nekünk mégis komoly nehézségeket okozott. A felhőktől és a jégdarától nem láttunk semmit, úgy 5 méter lehetett a látótávolság és nem tartottuk be az aranyszabályt, hogy a lehető legrövidebb időt töltsük a hegyen.



A Pichincha csúcsán



A csúcson madarakat fotóztunk és az akklimatizáció miatt több mint egy órát fent maradtunk. Lefelé menet elkövettük azt a hibát is, hogy nem tájékozódtunk, a nedves, csúszós sziklákról lemászva egy határozottan kitaposott útra értünk, mindenféle irány ellenőrzése nélkül megnyugodva gyalogoltunk rajta. Amikor gyanússá vált, hogy elvétettük az ösvényt, már túl késő volt visszafordulni, nem értünk volna oda a felvonó zárásáig. Időközben, ahogy egy kicsit lejjebb értünk a jégdarát eső váltotta fel és továbbra is hatalmas köd nehezítette a dolgunkat, nem voltunk benne biztosak, hogy visszatalálnánk arra az útra, ahonnan felmentünk. A felhők közül egy másodpercre előbukkant Quito, nem nagyon maradt más választásunk, elindultunk lefelé toronyiránt. A kollégáimtól kapott tájoló ezúttal létszükségnek bizonyult. Ruháink teljesen átáztak, a meredek hegyoldalon csúszkáltunk a derékig érő fűcsomók és bokrok között. Felváltva jöttek a dombok és völgyek, többször zsákutcába jutottunk, szakadék állta utunkat, ilyenkor jó sok energiát pazarolva vissza kellett másznunk és más helyen próbálkozni az átjutással. Megpillantottunk két tehenet, amint ők is észrevettek bennünket futásnak eredtek. Mi meg persze utánuk, hátha ők ismerik a járást. Bevált az ötlet, bár közben egy sípcsont középig érő, vörös sáros, mocsaras területen is átgázoltunk, ahol Attinak sikerült elterülni, így tetőtől talpig mocskos lett. Én sem maradtam el, mert számtalanszor kereszteztünk egy patakot, ahová csúszós lejtő vezetett, kezemmel csuklóig merültem el a dagonyában. Bakancsunkból a száránál bugyogott ki a víz. Végül a két jószágnak köszönhetően egy széles, könnyen járható útra találtunk, ezt nagyon sokáig követtük, futólépésben haladtunk rajta, néha kocogtunk, hogy többet haladjunk, amíg világos van. Nem utolsó sorban már fáztunk is, a levegő lehűlt, így muszáj volt intenzív mozgásban maradni. Kezdtünk fáradni, minden ételünk elfogyott és inni is csak a szikláról lefolyó esővizet tudtuk, amit összegyűjtöttünk. Az egyik hegyoldalba kiérve megpillantottuk a felvonó épületét, úgy 300 méterrel fölöttünk, két hegylábbal odébb. Felesleges lett volna erőlködni a feljutással, hiszen néhány perc múlva leállt, de el akartuk érni a vonalát, mert tudtuk, hogy alatta lesétálhatunk és a parkolójában találunk taxit is. A széles út nagy meglepetésünkre a sűrű bozótba vezetett, újra zsákutcába kerültünk. Teljesen besötétedett, a fejlámpáinkat nem használtuk, hogy senki se vegyen észre minket, mivel ilyenkor már veszélyes a környék. Az erdőben bolyongtunk, találtunk eldugott bunkereket, ami egyáltalán nem nyugtatott meg, de mégis kénytelenek voltunk keresztül menni rajtuk. Elértük a város legfelső határát, szögesdrót kerítéseken lépkedtünk át, itt kiszakadt a nadrágom, de ettől már nem néztem ki rosszabbul. Megpillantottunk egy utcát az erdőben, két autó fényét láttuk egymással szemben, csak álltak. A házak düledeztek, közvilágítás nuku. Hallottunk két lövést, majd utána egy sorozatot. Visszarohantunk a sűrűbe, nem mertünk lemenni. Jobbnak láttuk a hegyen maradni, mint a városnak erre a részére keveredni. Az motoszkált a fejemben, ha le is jutunk a civilizációba, akkor sem biztos, hogy épségben megússzuk. Azt hiszem még sosem éreztem magam ennyire kilátástalan helyzetben. Féltem. Attival már régóta nem beszélgettünk, egyrészt azért, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, másrészt teljesen kimerültünk. Láttam rajta, hogy bosszankodik és ideges, mert én teljesen rá hagyatkoztam a túrán, ő irányított és úgy érezte hibázott. Elértük az utolsó völgyet, ami elválasztott a felvonó parkolójától. Nagyon meredek füves lejtőn ereszkedtünk lefelé, ekkor bekövetkezett a legrosszabb, ami történhetett. Megcsúsztam és mivel a fáradtságtól elgyengültem, nem tudtam az esést koordinálni, elestem és kifordult a térdem. A hang, amit hallottam közben, nem volt bíztató, de gondoltam, hogy nem törés. Ezzel egy időben Atti elérte a völgy alját, elkeseredve közölte, hogy sziklafal áll alattunk. Itt jött el a perc, amikor elsírtam magam. Atti felvett a földről és elindult velem visszafelé az utolsó házak irányába. Újra át kellett evickélni egy erdőn, a két túrabotra támaszkodva sántikáltam fölfelé a hegyen, nem engedtem vitetni magam, tudtam, hogy Atti is kimerült és tartottam tőle, hogy a maradék erejére még szükség lehet. Így telt el legalább egy óra, amikor este tízkor, alvó teheneket kerülgetve osontunk egyik kertből a másikba. Nem akartunk feltűnést kelteni, de a kutyák őrülten ugattak. Utca egyébként itt sem volt, a házak a hegyoldalba épültek, egy szűk, kitaposott, sáros ösvényen botorkáltunk lefelé. Egy nyomornegyedbe érkeztünk. Mondanom sem kell, milyen érzések kerülgettek, de úgy voltam vele, lesz, ami lesz. Ekkor egy asszony előjött a kunyhójából, a kutyája majd meg evett minket. Először azt hittem itt a vége, de amikor egy kis fény megvilágította az arcát, láttam, hogy kedvesen mosolyog. Spanyolul kérdezte, hogy mégis mit csinálunk itt ilyenkor, legalábbis ezt vettük ki belőle, mi meg csak hajtogattuk, hogy a centrumba megyünk. Nem engedett tovább, elmutogatta, hogy nagyon veszélyes, megtámadnának minket. Kioldotta a spárgát a nyeklő-nyakló deszkákból tákolt kapuról és intett, hogy azonnal igyekezzünk befelé. A ház amolyan sárból épített viskó volt, a teteje bádoglemez, fóliával letakarva, ablaka szintén huzatos, ide zacskót szögeltek. Elég sajátos, dohos, áporodott szag járta át a nedvesség miatt. A bejárati ajtót, egy hosszú fadarabbal betámasztotta, majd leültetett az egyetlen székre. A konyhában döngölt földpadlón állt egy tűzhely, mellette fapolcon az összes edény, a falon pedig egy katonai díszegyenruha. Nem derült ki, hol vannak a férfiak a családból. Cukros forralt tejet nyomott a kezünkbe, azonnal észrevette, hogy lassan eléhezünk. Két kézzel fogtam a bögrét, mert remegett a kezem. Bőrigázva, szutykosan ültünk az ajtóban, ekkor ásítva előjött a várandós lánya és hozott nekünk száraz pizsamákat. Elpityeredtem, mert meghatódtam rajta, hogy a világ végén is van védőangyalunk, másrészt az addig magamba fojtott félelem feloldódott. Öt-hat embertől próbáltak telefonon segítséget kérni, taxistól, rendőrtől, baráttól, hátha valaki bevinne a központba, de mindenki azt mondta, hogy sötétben nem jön a környékre. Egyébként mindenük nagyon tiszta volt, csak a szegénység ordított a ház minden szegletéből. Víz és fürdőszoba híján az udvarra jártak wc-re. A szobájukban két ágy volt, Dolores a sajátját átadta nekünk. Nem akartuk elfogadni, mutogattuk, hogy nekünk a földön is tökéletes lesz, de behajtott minket, mint a későn hazaért, elkószált gyerekeket, aztán lefeküdt a lánya mellé. Ekkor vettük észre, hogy közöttük nyöszörög egy pici baba is. Csak pislogtunk a takaró alatt és el sem hittük, az egészet. A lábam annyira fájt, hogy nem sokat aludtam, Atti meg a történteken rágódott. Pirkadatkor mindannyian felébredtünk, Dolores hozott nekünk egy-egy főtt tojást, friss forralt tejből joghurtot és összeaprított gyümölcsöt. Ők nem ettek… Dúltak bennem az érzések, ezek az emberek mindenüket nekünk adták, amijük csak volt. Az ágyukat, ruhájukat és az ételüket is, mindemellett anyai szeretettel gondoskodtak rólunk. Reggel újabb tiszta ruhát adott ránk, lekísért minket a város szélére, ahol már volt földút, majd szerzett egy ismerőst, aki bevitt minket a központba. Először félúton el akart köszönni és kiszállni a kocsiból, hogy orvoshoz megy, de addig mutogattunk, míg megértette, hogy szeretnénk, ha velünk jönne a szállásig és egyébként is rajtunk vannak a ruháik.  Odaadtam neki a kalapom és a karkötőm, nagyon örült neki, de a pénzt nem akarta elfogadni, pedig az ilyen szegény családok két-három dollárból élnek naponta. Végül addig erősködtünk, hogy eltette. Megöleltük egymást és kölcsönösen köszöngettük a segítséget. Azt hiszem Ecuador ezen oldalát csak kevesen tapasztalják meg…