Cordobától Purmamarcáig



Órákig nem találkoztunk senkivel az úton



Cordobában autót béreltünk és nekivágtunk az öt napos kirándulásnak. Első nap teljesen kopár vidéket szeltünk át, végeláthatatlan, nyílegyenes úton haladtunk. Két óra is eltelt úgy, hogy senkivel nem találkoztunk, egyik irányból sem jött másik jármű. Néha pillantottunk meg egy-egy tanyát, többségük elképesztően lepukkant, ha nem láttam volna frissen mosott és kiteregetett ruhákat, azt hittem volna, csak romok és nem lakja senki. A Rio Hondo tónál tartottunk egy pihenőt, figyeltük, ahogy kormoránok százai sütkéreznek a köveken és vadásznak a halakra. Gondoltuk, nem is rossz ötlet, így ott ebédeltünk, friss rostonsült halat készítettek szabadtűzön, nagy tál salátát hoztak mellé. Az éjszakát Santiago del Esperoban töltöttük, nyüzsgő kis város, teljesen felpörögtünk a hangulatától.

Halas a Rio Hondo tó mellett



Úton a szubtrópusi erdőben



Reggel korán keltünk és hamarosan egy egész más környezetbe értünk. Egyik pillanatról a másikra a füves, száraz pusztát felváltották az erdők, majd az Andok lábához érve szubtrópusi esőerdőn keresztül kanyarogtunk a szerpentineken. Alig vártam, hogy végre élettel teli természeti szépségeket lássak. A fák dúsak és zöldek, törzsüket és ágaikat nem lehetett látni a sok kúszónövénytől és orchideától, a völgyben gyönyörű folyó kígyózott. Többször megálltunk körülnézni és gyönyörködni a tájban. Ahogy haladtunk fölfelé a hegyen hirtelen változott meg újra minden.



A hegyen átérve megváltozott a táj



3-4 méter magas kaktuszok



Az esőerdőt felváltották a kopár, vöröses sziklák, mindenütt három-négy méter magas kaktuszok ácsorogtak. Szerettük volna aznap Cafayate városát elérni, de folyton megálltunk valami érdekesség miatt, például egy falusi grundfocit vagy lovakat nézni. Az falvakban sokan szőrén baktatnak lovaikkal,  láttunk egy mezítlábas kisfiút, aki éppen nagy karimájú kalapjában igyekezett megfékezni hátasát. Ránk sötétedett és az aszfalt is eltűnt, úgy döntöttünk megalszunk az első adandó lehetőségnél, pláne, hogy egy lélek sem járt rajtunk kívül itt. A kavicsos úton nem szerettünk volna defektet kapni éjjel, túl sokszor futottunk már bele ebbe a kellemetlenségbe.



Vidéki utcakép




Borászat Cafayate-ban, az Andok lábánál



Ahogy kivilágosodott Amaichá del Valle-ból folytattuk az utat, és még reggel beértünk Cafayate-be. Megint új arcát mutatta a vidék, hatalmas szőlőföldek terültek el és seregével repültek a papagájok fölöttük. A háttérben kopár, kaktuszokkal tarkított hegyek voltak és nívós borászatok, pincék váltották egymást. A város nagyon hangulatos, jó állapotú régi épületei között nyüzsgött a sok ember, mindenütt teraszos éttermek, a csocsó elmaradhatatlan kellék, kávézók és borkóstolók csábítottak bennünket. Mivel sok tervünk volt még aznap, sajnos ellen kellett állnunk, hogy vezethessünk. Épp egy kerékpár versenyt indítottak, Atti szívesen benevezett volna, de az idő szorított. A kisváros apraja-nagyja az utcán drukkolt, teljesen átvettük a jókedvüket. A gyerekek kergetőztek és labdáztak, az idősebbek egymásnak körbeadva szívták a mate teát, az itt nagyon tipikus, népszerű kis edényből. Megtöltik teafűvel, csorgatnak rá termoszból egy kevés forró vizet, csak annyit, hogy sűrű maradjon, dobnak rá egy kanálka cukrot, hogy ne legyen keserű és szűrős végű fém szipkával szürcsölik. A pampákon mi is kipróbáltuk Martinéknál, jó kis szokás, úgy vettem észre, a társasági élet elmaradhatatlan része. Fájó szívvel hagytuk ott ezt a kedves várost, de már kíváncsiak voltunk a folytatásra is.



Mögöttünk az Andok vonulatai



Eltűntek a szőlőföldek, egyre magasabb vörös sziklák és homok váltotta fel őket. Szűk kanyonok nyíltak a Conchas folyó völgyéből, egymást követték a látnivalók. Nekem az El Anfiteatro és a Garganta del Diablo tetszett a legjobban. A természetes amfiteátrumban két zenész játszott, leheveredtem egy kőkupacra és hallgattam őket. Az akusztika tökéletes volt, nagyon élveztem az egész életérzést, ami körülvett. Jó darabig csak egyedül voltunk a sziklák között, majd megjelent egy korosabb, szakállas túrabiciklis, előbányászott egy üveg borocskát a táskájából és körbekínálta. A zenészekkel és vele kortyolgattuk a bort és még cd-t is szereztünk a kocsiba. Egyszercsak előbukkant egy másik szakállas helyi figura is, tüzet rakott és régi alumínium teáskannában főzőcskézett. Beszédbe elegyedtünk és kiderült, hogy nagyszülei a háború idején vándoroltak Magyarországról ide, ő már sajnos nem ismeri a nyelvünket, de teljesen belelkesedett miattunk. Felszabadult érzésekkel folytattuk az utunkat Salta felé, közben hangosan hallgattuk tovább a két srác vidám zenéjét a lemezről.

Garganta del Diablo




Catedral Bazilika



Este Salta főterén sétálgattunk, bekukkantottunk a templomba, épp a pünkösdi mise ért véget. Az emberek egymást ölelgették kifelé jövet, az ismerősök nagy cuppanós puszikkal üdvözölték egymást. Az éttermek kivetítői focimeccset közvetítettek mindenhol, éppen vacsoráztunk, amikor összesereglettek egy csomóan megünnepelni kedvenc csapatuk győzelmét, táncoltak, ugráltak, énekeltek zászlókkal a hátukon, kisgyerekkel a nyakukban. Későn aludtunk el aznap, a város pezsgése vitt minket magával.



Purmamarca a Hétszínű heggyel a háttérben



Reggel újra észak felé vettük az irányt, kanyargós, inkább egysávosnak mondható úton vágtunk át a hegyekben az erdőn. Purmamarca-ba igyekeztünk, délután értünk a kopár vidékre, egyedülálló látvány fogadott. A falu hátterében a Hétszínű hegy emelkedik, különböző fémoxidok jelenlétének köszönheti különlegességét. A faluban kószálva megismerkedtünk egy buenos aires-i középkorú párral, együtt sétáltunk körbe a rövid túraútvonalon. Kiderült, hogy a férfi hegymászó, sok közös témát találtunk.



Purmamarca egy utcája



Purmamarca főtere és a piac



A Hétszínű hegy

Másnap Tilcara-ba terveztünk kirándulni, de ajánlottak egy másik lehetőséget, amit pár napja jártak be és jobban tetszett nekik. Megbeszéltük, hogy este Tilcara-ban együtt vacsorázunk és folytatjuk a beszélgetést, de sajnos nem találtuk meg a pici éttermet, ahol megbeszéltük a találkát. Tankolnunk viszont mindenképp kellett, mert a környéken sehol máshol nem volt kút, ide is épphogy elértünk, pont kifogyott a benzin. Visszamentünk Purmamarca-ba, láttunk egy nagyon barátságos kis éttermet még délután, ezt választottuk, így legalább nem kellett vezetni és a híres argentin borról sem kellett lemondani.



Salinas Grandes-nél Anna-val és Sylvie-vel



Gondban voltunk az étlappal, mert semmit sem értettünk belőle, reménytelennek tűnt, hogy pont azt kapjuk, amire vágyunk. Ekkor lépett be két belga lány, Anna és Sylvie, akik segítettek elboldogulni, jól beszélték az angolt és a spanyolt is. Hamar összebarátkoztunk velük, másnap együtt utaztunk a Salinas Grandes sós fennsíkra. 9 éve élnek együtt, Magyarországon is jártak már, az első közös nyaralásukat töltötték nálunk. Tesóknak, vagy barátnőknek gondoltam őket először, mondták, hogy mindig így szokott lenni.

 Hajtűkanyarokkal vezetett az út 4200 méterre az Andokban, vikunya csapatokat láttunk elballagni a hegyoldalakban, majd megérkeztünk a sós mezőhöz. Érdekes látványt nyújtott, mint egy hófehér tenger, amit hegyláncok vesznek körül. Visszafelé is megálltunk egy-két kitérőt tenni, a táj végig nagyon különleges volt.

Andok - a képet Csabinak ajánljuk :-)



Vikunyák



4200 méteren az Andokban

 Késő délután értünk vissza Salta-ba, leadtuk a kocsit, másnap délben pedig szereztünk egy repjegyet az Iguazú vízeséshez, két óra múlva már a gépen ültünk. Nem kapkodtuk el a vételt, úgy gondoltuk a vulkán miatt biztosabb, ha aznap érdeklődünk, indul-e a járat egyáltalán.