Úton Zimbabwe és Argentina között



Utolsó esti naplemente Zimbabwében



Zimbabwében újra megerősítettem magamban, hogy teljesen felesleges előre foglalni, pláne fizetni bármit is az utazásunkkal kapcsolatban, mert mindig adódnak váratlan helyzetek és akkor főhet a fejünk, hogyan változtassunk. Itt konkrétan a repjegyünkre gondolok, amit megvettünk előre Bulawayoból Hararébe, nehogy lekéssük a csatlakozást a fővárosban. Rá kellett jönnünk, hogy a Zimbabwe Airlines-nak odafelé úton sem a reptéri világítással lehetett gondja, mivel mire befejeztük a szafarit a légitársaság csődbe ment. Így persze fújhattuk a jegyünket, kocsival kellett megoldani a visszajutást, egész nap zötykölődtünk Afrika útjain, Stephen testvére, Jannie segített ki bennünket, ő vezetett végig. Attival ketten ültünk az anyósülésen, ami a terepjáróban nagyobb volt ugyan, mint egy átlagos hely, de ettől függetlenül úgy éreztem ilyen lehet a vákumcsomagolás, és fejtámla sem volt, hogy legalább nekidöntsem a fejem. Hátrapillantottam a platóra, ahol két fekete srác ült a priccsen, majd levitte őket a menetszél. Ekkor átértékeltem a helyzetünket, kitámasztottam a fejem a pulóverjeimmel és elaludtam. Atti is megnyugodott, mert ez volt az első napja láz nélkül, így orvoshoz sem kellett menni, elmúlt a pókcsípés hatása.

Hararében töltöttünk egy éjszakát, találkoztunk Stephen másik testvérével is, Moyrával és kislányával, akik ott laknak a városban. Jannie is szeretett volna velünk tartani, de nagyon elfáradt az úton, mivel malária gyötörte. Együtt vacsoráztunk, sokat beszélgettünk, nagyon kellemesen telt az utolsó esténk Zimbabwében, igazán kedves családot ismertünk meg.

Dél-Afrikán keresztül igyekeztünk Argentínába, a Johannesburgi átszállásunk villámgyorsan zajlott, futnunk kellett, hogy elérjük a csatlakozást Cape Town-ba. Indulás előtt néztük meg újra a jegyünket és akkor vettük észre, hogy itt bizony csak másnap reggel utazunk tovább. Lehetőség sem lett volna a repülőtéren éjszakázni, mert csomagjainkat fel kellett venni, emiatt úgymond az utcára kerültünk. Megkerestük a legközelebbi szállást, ahová egy dél-afrikai srác irányított el minket, akiről kiderült, hogy járt már Magyarországon, sőt ugyanabban az időpontban és városban voltunk jó néhány évvel ezelőtt egy sportversenyen. Megörült nekünk, mert kellemes emlékeket őriz kicsiny országunkról.

Reggel végre elindultunk Buenos Aires felé, a kilenc órás út után kilépve az utcára egy teljesen új világba csöppentünk. Felpattantunk a városközpont felé induló buszra, hangos latin zene szólt, az emberek pörögtek, jókedvűen nevetgéltek. Mi csak ültünk, mint két tök és vigyorogtunk, azt sem tudtuk hirtelen mi történik velünk. Lepakoltuk hátizsákjainkat a buszpályaudvar csomag megőrzőjében és sétálgattunk a városban. A hangulata első pillantásra is tetszett, alig vártuk, hogy belevessük magunkat Argentína sűrűjébe, csak fel kellett vennünk a ritmust, mert enyhén szólva le voltunk lassulva a természetben töltött majdnem három hét után. Furcsa volt hirtelen átállni, arra sem jutott időnk, hogy átgondoljuk a történteket, vagy tervezzünk a jövőre. Éjszakai busszal indultunk a La Pampákra, az időeltolódás végett már akkor elaludtunk, amikor a többiek még csak a táskáikat pakolták a csomagtartóba.