Chimborazo



Chimborazo

Elindultunk autóval a Chimborazo vulkán felé, Atti ecuadori mászó társa, Jaime társaságában. Elszontyolodva bámultam ki az ablakon, mert a sérült térdem miatt meg sem próbálhattam a csúcsra feljutni. Sokat javult az előző naphoz képest, de ez még édes kevésnek bizonyult ahhoz, hogy túrabot nélkül képes legyek menni, nemhogy komolyabb erőfeszítést tenni a mászáshoz. Már meg sem lepődtem, hogy a hegyi szerpentinen defektet kaptunk és kereket kellett cserélni, szinte minden országban előadjuk ezt a mutatványt. Persze kerékkulcs nem volt nálunk, de kisegített minket egy másik autós, akit lestoppoltunk.



Hideg szél fújt a menedékháznál



Whymper menedékház 5000 méteren



Az időjárás elég szürke és csepergős volt, bíztunk benne, hogy hajnalra megváltozik. 4800 méteren parkoltunk le, majd hátizsákokkal az 5000 méteren lévő Whymper menedékházba gyalogoltunk. A kétszintes épület alsó részében egy nyílt tüzelésű kandalló melegített, itt főztük meg a vacsoránkat és ettük meg közösen egy ötvenes német hegymászóval és ecuadori kísérőjével. A felső részen hétkor elvackoltuk magunkat és aludtunk 10:30-ig. Egy órával később Atti a másik három hegymászóval elindult a híres csúcs felé. A gyomromban gombócot éreztem, de nem a magasság miatt, hanem mert az időjárás cseppet sem javult, erős szél fújta vízszintesen a havat. Nagy nehezen elaludtam, de éreztem arcomon, hogy behullik a szobába a hideg jégdara. Többször felébredtem, mert a vihar tépázta a háztetőt, arra gondoltam, vajon hogy boldogulnak ilyen körülmények között. Hajnali öt körül bakancsok kopogását hallottam, Joseph a német mászó és társa visszafordultak 5500 méterről, megnyugtattak, hogy Attiék jól haladnak. Amint felkelt a Nap kimentem a ház elé, hátha meglátom őket, de a felhők beültek és a szeles hóviharban semmit nem tudtam kivenni a hegyből.



Az indián nők hátukon cipelték 5000 méterre a kicsiket



Harmonika hangját hallottam, azt hittem képzelődöm, elég valószínűtlennek tűnt, de egyszer csak felbukkant egy nagy indián csapat a ház mögül. Libasorban meneteltek felfelé, színes ponchót, pávatollas kalapot, az asszonyok többrétegű szoknyát és vastag harisnyát viseltek. Cipőik nagyon egyszerűek, zacskó lógott ki belőlük, számukra ez jelentette a GoreTex-et. Hátukon pokrócba csomagolva cipelték a pici gyerekeket, amelyik már menni tudott, saját lábán taposta a havat. Egyenként kezet nyújtottak nekem és besereglettek a menedékházba.

A harmonikás csak játszott és játszott...



Ő beszélt angolul a csapatban



A tűz körül megmelegedtek, forró teát ittak, majd előbányászták az elemózsiákat és csoportos imádkozás után hozzáláttak. A zsebükből kukoricát és valamiféle magot halásztak ki, engem is megkínáltak vele. Egyikük tudott néhány szót angolul, így egész sokáig beszélgettünk. Már négy napja voltak úton, Banosba tartottak, de előbb meg akarták nézni a nagy hegyet. A harmonikás csak annyi szünetet hagyott, amíg evett, aztán újra rázendített. Néhányan táncoltak, a többiek jöttek-mentek. Náluk nagyon fiatalon indul a gyerekvállalás és általában öt-hat kicsi születik egy családban, teljesen elcsodálkoztak, hogy nálunk csak egy-két baba a jellemző, bár hozzátették, hogy nem könnyű boldogulni ekkora létszámmal az ő esetükben. A tűznél ücsörögve az egyik lány kezembe nyomott egy csecsemőt, még csak két hónapos volt. Elképesztő, hogy ennyi idősen is elviszik mindenféle körülmények közé. Nem csoda, ha pár évvel később már olyan erős, hogy egyedül is tartja velük a tempót. Hát mit ne mondjak, elkényeztetve nincsenek… Otthonaikban sincs nagy fűtés, meg lábujjhegyen járkálás mikor alszanak.



Imádkozott a hegy felé



Többször kijöttek velem a ház elé, hátha meglátjuk Attiékat, az öregek közül páran még összetett kézzel is mormoltak valamit a hegy felé. Néhány órás pihenő után felkerekedtek és felmásztak a jég határáig, majd a süvítő széllel küzdve lementek, újra eltűntek a domb mögött, ahonnan érkeztek.



Az indiánok eltűntek a hóviharban a domb mögött

Eljöttek, hogy megnézzék a hegyet

Én már nagyon türelmetlenül vártam, ítéletidő tombolt, egyre rosszabb lett, ha kidugtam az orrom a házból komoly fizikai munka volt megállni egy helyben, az arcomon pedig tűszúrásoknak éreztem a havat. Végre megpillantottam messziről Jaime rikító narancssárga kabátját, de Atti nem volt vele. Hirtelen a torkomban éreztem a szívverésemet, leizzadtam pár másodperc alatt, aztán úgy öt perc elteltével Atti is felbukkant a domb mögül. Elég rosszul nézett ki, amikor megláttam könnybe lábadt a szemem, annyira megkönnyebbültem, hogy épségben leért.


Visszaérkezés után a menedékház mellett

Részlet Atti naplójából:

„ Három óra autózással értünk el a hegy alaptáborába, út közben a kopár dombokon birkapásztorok piros ponchóban legeltették a nyájaikat, a falvakban is sokan öltöztek tradicionális ruhákba. 4800 méterig jutottunk autóval, a Chimborazo lábánál mindenfelé vikunyák és lovak legeltek. Háromnegyed órás sétával felkapaszkodtunk az utolsó menedékházig, ami 5000 méteren épült, Andi is jól bírta a menetet fájós lábával. Kint szakadt a hó, nekiálltunk a vacsora elkészítésének, az egyszerű főzőfülkében találtunk edényeket és paradicsomos, tonhalas tésztát főztünk. Mielőtt beléptem a házba, magányos fehér gerle csipkedett valamit a kövek közül és később gyors szárnycsapásokkal elrepült a völgy felé. Odabent Szűz Mária szobor védi a hegyen tartózkodókat, a falon Simón Bolívar a híres felszabadító emlékét márványtábla őrzi. Rajtunk kívül egy német hegymászó, Joseph ücsörgött az asztalnál, számtalan hegyet megmászott a világban, szikár testalkata és arcvonásai szinte árulkodtak életformájáról.



A piros útvonalat követtük
(5 - The Castle, 8 - Ventilla csúcs)

Mielőtt nem fedezték fel a himalájai csúcsokat, vagy a perui, argentin és chilei Andok egetverő ormait, a Chimborazo-t hitték a legmagasabbnak a világon. A gleccserolvadás gyors folyamatának következtében a hegyi utak néha drasztikus változást szenvednek, ez alól a Chimborazo sem kivétel, ezért a mászás előtt mindig konzultálni kell a legutolsó mászókkal és érdeklődni kell a menedékházban. A rövid beszélgetés után hétkor le is feküdtünk, mert néhány órás alvás után, fél tizenegyre beszéltük meg az ébresztőt. Elalvás előtt összepakoltam a dolgaimat, a hágóvasat, jégcsákányt, kabátot és néhány csokit, hogy a felkelés után azonnal indulhassunk. Emeletes ágyakon lehet a menedékház felső szintjén pihenni, alig hunytam le a szemem, de a telefonom hamarosan csipogott és kitápászkodtam a hálózsákból. Ettünk néhány falatot és két kötélpartiban vágtunk neki a hegynek, a másik páros az idősebb német volt társával én pedig Jaime Vargas, tapasztalt ecuadori hegymászóval indultam. Tíz perces sétával átballagtunk a szállás fölötti lapos völgyön, lábaink alatt halkan pattogtak a megfagyott apró kövek. Sűrű jégdara hullott, a fejlámpáink fénye megvilágította a talajt, kicsit nyomasztott, hogy csak azt a foltot láttam előttem. Joseph-ék tíz perccel korábban keltek útra, de amire elértük a „The Castle” nevű sziklafalat utolértük őket és eléjük is kerültünk. Cikk-cakkban araszoltunk felfelé a bástyáig, a legszebb látványt az alattunk is ragyogó csillagok nyújtották. Minél feljebb gyalogoltunk, annál felhősebbre változott az idő és egyre viharosabbá fokozódott a szél, gyakran előrehajolva az emelkedőre tudtam csak egyensúlyomat megtartani. 5200 méteren felvettük a hágóvasakat és a túrabotot jégcsákányra cseréltem. Távolodott mögöttünk Joseph-ék lámpafénye, mire elértük a gleccser jégnyelvét ők visszafordultak a vihar miatt. Láttam Jaime hágóvasának szikráit, amikor megcsúszott a köveken, kicsivel később már csak hangját hallottam, ahogy a jégen kopogott. Egyik veszélyforrása az út ezen szakaszának a gyakori kőhullás, ezért a lehető legrövidebb idő alatt ki kellett jutnunk a gleccserre. Végig megfagyott sziklákon másztunk, az erős szél beleseperte arcunkba a szúrós havat, szakállam miatt nem éreztem annyira kellemetlennek a szemcsék becsapódását. A hegy leküzdésére az októbertől februárig tartó időszak a legideálisabb, ilyenkor június végén rendkívüli a hideg és gyakori a viharos szél. Rövid gerincmászás után elértük a hosszú gleccserfolyosót, amin felmászva jutottunk ki a csúcsra vezető meredek hólejtőre. A gerincre vezető kiszállásnál majdnem függőleges jégen tettünk meg néhány métert, a tetején alig fél méteres sávon egyensúlyoztunk. A jégen mindenfelé gleccserhasadékok nyíltak, oldalukon jégcsapok csüngtek és félelmetesen szűkültek lefelé. Nehézsége a túrának, hogy 1300 méter szintet kell leküzdeni a hét kilométeres mászás alatt, ezért számos végzetes baleset történt itt a múltban azoknál, akik rosszul osztották be az erejüket, így a lejövetelre nem maradt kellő energiájuk és fent megfagytak. A gleccseren Jaime mászott elöl, néha a jég firnessé változott, de gyakran tükörsima felületbe rúgtam a hágóvas fogait. A vihar rendkívül megnehezítette haladásunkat, a hó vízszintesen vágódott az arcunkba, semmit sem láttunk, ruháinkat és hátizsákjainkat teljesen belepte a jég, az innivalóm is megdermedt a hátamon. Fejet szegve tapostam a havat és küzdöttem a viharral, voltak holtpontok, amikor a visszafordulást fontolgattam és fel akartam adni a küzdelmet, de akaraterőm legyőzte gondolataimat és tudtam, hogy elérem a csúcsot. Mindkét nagylábujjam vérzett a bakancsban, a körmeim is belilultak a rúgásoktól. Hét és fél óra küzdelem után értük el a 6267 méteres Ventilla nevű csúcsot és arra gondoltam, hogy Edward Whymper és a Carrel testvérek is itt állhattak 1880. január 4-én. Tombolt a hóvihar, egy helyben maradni sem tudtunk, mert a szél folyamatosan taszított minket, de akkor is hihetetlen érzés volt a Föld, Naphoz legközelebbi pontján állni. Fényképeket sem tudtam készíteni, mert amint elővettem a gépet befagyott a lencséje és törölgetnem kellett róla a milliméteres jeget. A csúcsfotónál éppen az exponálásra maradt idő és utána újra elhomályosodott az optika.



Csúcsfotó a hóviharban

Jaime és Én a Chimborazo csúcsán

Eszembe jutott egy idézet Whympertől:

„Mássz, ha akarsz, de ne feledd, hogy a bátorság és az erő nem elég az óvatosság nélkül, és egy pillanatnyi gondatlanság lerombolhatja a boldogságot örökre. Semmit ne tegyél sietősen, nézz meg jól minden lépést és az elejétől gondolj rá, mi lehet a végén.”

Három és fél óra alatt értünk le a menedékházba, lábaim gyakran összecsuklottak, nem tartották meg testsúlyomat, ezért többször is le kellett ülnöm a kövekre. Nagy nehezen leküzdöttem magam a hegyről, Andit már messziről láttam, ahogy várt rám, amikor odaértem hozzá megölelt és elpityeredett. „