La Pampa

 

La Pampa



Santa Rosában a buszvégállomáson várt minket Martin, ő szervezte a vadászatot a területen. Nálunk egy-két évvel fiatalabb, igazi argentin, temperamentumos srác. A kocsihoz érve két labrador kutyája ugrált a terepjáró platóján, bedobtuk melléjük a csomagokat és útnak indultunk a tanyára, ahol egy hetet töltöttünk. A vidéki részekre érve a betonút megszűnt, a szárazságtól megkeményedett, poros földúton repesztettünk nyolcvannal. Mindenütt marhákat láttunk a szavannás fűben legelészni, kerítésekkel tartják őket kordában. A La Pampa vidéke elég ritkán lakott, viszont több mint három millió szarvasmarha él itt.



Lisával és Zachal a vadászház előtt



Megérkeztünk a vadászházhoz, táskáinkat megpofozgattam jobbról-balról, hogy a vastagon rájuk rakódott por lehulljon róluk. Két vadászkísérő lakott még itt kutyájával, illetve Lisa és 18 éves fia Zach, akik ugyanúgy mint mi, egy hétre jöttek vadászni. Első perctől kezdve nagyon szimpatikusak voltak, hamar összebarátkoztunk velük. Napközben mindig külön jártunk, de reggelinél, a déli sziesztánál és esténként sok idő volt beszélgetni, borozni és biliárdozni. Az argentin borok a magyarhoz hasonlóan nagyon finomak, nem lehetett kihagyni a kortyolgatást. A ház fából készült, nappalijából minden reggel és este gyönyörködtünk a nap és az ég vöröses színeiben, hatalmas ablakokat építettek a keleti és nyugati oldalára. A nyitott tűzterű kandallóban ropogott a tűz, ez fűtötte az egész házat, körülötte kényelmes fotelek és kanapé állt a hangulatos beszélgetésekhez. Persze a kutyáknak bérelt helye volt mindegyikben, de nem zavartak egyáltalán. A két labrador kint maradt, bent csak egy pici, öreg, kigömbölyödött fehér kutya és egy kölyök argentin dog sertepertélt a lábunk körül. A falakról trófeák figyeltek minket, csavartszarvú antilop, vizibivaly, axis, dám és gímszarvasok. Az étkező sarokkal szemben állt egy bárpult meg a biliárdasztal. Lisa egy arizonai farmon nőtt föl, azonnal felismerte, hogy a bárszékek régi traktorülésből készültek, én soha nem jöttem volna rá. Első reggel meg voltam keveredve, nem tudtam hirtelen hol vagyok. Kinyitottam a szemem és körbenéztem a szobában, de nem volt ismerős. El kellett telnie pár percnek, hogy rájöjjek, ez már Argentina. Meséltem Attinak, utána azon mulattunk, hogy pont így járt ő is.



Kiégett Calden fák a pampán



 Minden nap reggel indultunk a vadászatra, de Zimbabwével ellentétben itt nem kellett korán kelni, mivel csak nyolc körül kezdett világosodni. A táj elsőre érdekesnek tűnt, a fű nagy csomókban nőtt, a többsége kiszáradt ugyan, de mégis selymesen és lágyan hajladozott a szélben.  Lekopaszodott, kiszáradt fák ácsorogtak a sík pampán, tíz éve tűzvész pusztított a területen, emiatt élettelenek. Ahogy teltek a napok, úgy vált egyre nyomasztóbbá az egyhangúsága a vidéknek. Gyakran felmásztunk a korhadt törzsekre, onnan figyeltük az állatokat, mert lentről a sok tüskés bozót miatt az orrunkig se láttunk.



A fáról figyeltük az állatokat



Atti az első nap elején elejtett egy csavartszarvú antilopot, utána viszont napokig alig találkoztunk vaddal. Állandóan csak osontunk a gazban, bügében, észrevettem, hogy már fel sem nézek, csak bámulom a talajt. Én sokkal többre számítottam, fel is készültem minden fotós felszerelésemmel, nagy batyuval vonultam ki, aztán napról napra csökkent az érdeklődésem. Egyik alkalommal, amikor megint csak várakoztunk egy fa tetején, el is aludtam az ágon, nem kötött le már a táj sem, főleg, hogy egy rezzenést sem lehetett hallani, csak a tehenek bőgése törte meg néha a csendet. Atti hangulata is ingadozott emiatt, a híres gerlézésben bízott, hogy majd az visszahozza a kedvét. Együtt mentünk Lisával és Zach-al, de sajnos rossz időjárást fogtunk ki, hideg volt, a madarak csak gubbasztottak a fán, alig repült néhány. Mindent szürkének és borongósnak láttam, így nem volt kedvem fotózni, igazából témát sem találtam hozzá.



A csapat



Egyik nap fontolgattuk, hogy továbbállunk, de az esti beszélgetések mindig átlendítettek a másik irányba. Zach Európában szeretne tanulni pár évet, megbeszéltük, hogy Lisával eljönnek majd hozzánk. Ők is nagyon invitáltak minket, az itt eltöltött egy hét alatt úgy érzem közel kerültek hozzánk, szeretetre méltó emberek. Az utolsó napokban én már nem mentem ki Attival vadászni, a farmon érdekesebben telt az idő. Végül épp az indulás előtti órában sikerült az axis szarvast is megszereznie, így összességében boldog volt az eredménnyel.

Martin elvitt bennünket Santa Rosába a buszhoz, éjjel indultunk tovább Cordobába. Eredetileg nem ez volt a tervünk, szerettünk volna délre menni a Perito Moreno gleccserhez, de a helyiek meggyőztek róla, hogy ilyenkor, a tél kellős közepén ott nem vicces a hideg. Bariloche, vagy Salta környéke szerintük jó célpont lett volna, de úgy döntöttem inkább oda megyünk, ahol kinyílik a kezemben az útikönyv. Pont egy Salta környéki útvonalra böktem, így biztos voltam benne, hogy jó választás lesz. Másnap egyébként is kitört a vulkán Chilében, ami pont Bariloche mellett helyezkedik el, így minden belföldi repülőjáratot töröltek, esély sem lett volna, hogy az eredeti ötletünket valósítsuk meg.