2011. július 28., csütörtök

Túránk Bolíviában és az amazóniai pampákon

Egy kis sziklamászás La Paz-ban
Végre megérkeztünk a 3600 méter magasan fekvő La Paz-ba, ahol természetesen a megbeszéltek ellenére nem várt a kutya sem minket a pályaudvaron, így magunk kerestük meg a hostelt, amit előző este lefoglaltunk. A külvárosi részek döbbenetesek, egyetlen ház sincs befejezve, lefestve, de soknak még a teteje is hiányzik, a putrik netovábbja. Ordít a szegénység a málladozó falak mögül. A központban viszont teljesen elképedtünk mennyi utazás szervező iroda működik és őrült jó lehetőségeket kínálnak. Azt sem tudtuk hová kapjuk a fejünket, teljesen be voltunk sózva, de mivel csak kevés idő állt rendelkezésünkre, hamar dönteni kellett. Az egynapos jégmászást kilőttük a térdem miatt, a többnapos hegyi túrát szintén, a siklóernyőzés jöhetett szóba, meg egy 6 órás bringatúra a halálútnak (Death Road) nevezett szakaszon, de végül a jól bevált sziklamászást választottuk. Eredetileg a várost akartuk megnézni, de akkor még sejtésünk sem volt, hogy ennyi minden kínálkozik Bolíviában. Úgy voltam vele, lesz, ami lesz, csak lefelé nem tudok menni, a sziklán pedig fölfelé kell haladni. Béreltünk felszerelést és mondtuk, hogy viszonylag rég másztunk, valami könnyebb falra vigyenek, így aztán bemelegítésképpen mindjárt nekiugrottunk egy 6a-nak, majd 6b-nek, ami mondanom sem kell, hogy nem az az élménymászás kategória volt számomra. Öt útra volt erőnk, aztán bevallom nem a térdem miatt ültem le, az alkarom nem akart tovább tartani. Ennek ellenére nagyon kellemes hangulatot adott a mozgás, pláne hogy otthonról mindig halljuk a híreket, ki merre járt sziklát mászni, és már mi is nagyon vágytunk rá. Attinak a sok kihagyás után is jól ment az előre mászás, én is feldobódtam teljesen.
Rurrenabaque reptér
Másnap kora reggel egy három napos pampatúrát vállaltunk be, így továbbutaztunk Rurrenabaque trópusi városába. Húsz személyes géppel repültünk La Paz-ból, egy-egy sor ülés volt mindkét oldalon, lehajolva tudtunk bekucorodni a helyünkre, a táskákat pedig középre hajigáltuk be. Az út meglehetősen rázósra sikeredett, magamban rimánkodtam, hogy épségben kiszálljunk. Ez meg is történt, mégpedig egy füves placcon, ahol azonnal elsüllyedtünk a sárban. Ez volt a reptér. Gyönyörű, buja dzsungellel borított hegyek fogadtak, minden fantasztikusan zöld és párás volt. A gép orránál sorakoztunk a hátizsákokért, majd felszabadulva társalogtunk a többiekkel, amíg nem jött valaki értünk. Megjelent egy fickó motorral, télikabátban és strandpapucsban mezítláb, mondta, hogy hamarosan indulunk. Közben a repülő újra felszálláshoz készült, a pilóták kézzel pörgették a bal oldali propellert, mert nem akart megmozdulni. Egy férfi talicskával ballagott át a felszállópályán, majd a másik irányból, a város felöl két kisfiú jelent meg egy hatalmas macsetával és eltűntek a bozótban.  Lassan befutott egy terepjáró, benne a csapatunkkal és kezdetét vette a túra.
Santa Rosa település a Madidi Park bejárata

Tanya a parkba vezető úton
A csomagok a tetőre kerültek, mi pedig a puttonyba hátulra. Betonút nincs sehol, sárgás, vöröses földúton robogtunk a pampán, hogy elérjük a Madidi Park bejáratát. A száraz évszakban érkeztünk, ez a legjobb, ilyenkor kevesebb az eső és az élővilágból is sokkal többet lehet látni. Mocsaras sík területek mellett haladtunk, magunk után hatalmas porfelhőt húzva, ami egy idő után az autóba, a ruhánkba és hajunkba is beette magát. Pálmák és banánfák emelkedtek a tanyák körül, a lápon lila virágok úszkáltak. A házakat különböző méretű, szedett-vedett deszkákból ütötték össze, a tetejük pálmalevélből készült, az ajtókon és ablakokon üveg helyett csak egy-egy pléd, vagy szakadt vászon lengedezett. Tehenek, disznók, tyúkok és kutyák lődörögtek mindenfelé, gyerekek kergetőztek a homokban. Sokan csak ücsörögtek a ház körül és múlatták az időt. A bicikliket és robogókat vagy egy banánfához, vagy a ház oldalához támasztották. Az egész látvány különleges hangulattal bírt, pár percig úgy éreztem, mintha kívülről figyelném saját magam, a zajok elhalványultak körülöttem, csak a képek futottak a szemem előtt, amint a hátsó ablakon pislogtam kifelé. Nagyon boldog voltam, hogy ott lehetek. 
De savanyú ez a citrom.....
Félúton megálltunk ebédelni, az asztalunkhoz felváltva jött érdeklődni maradék után egy macska, egy kutya, egy arapapagáj és egy majom. Csapatunkban szerencsére mindenki nagyon kedves volt, a dél-afrikai pár hozzánk hasonlóan világkörüli úton járt, két svájci fiatal látogatóba jött Bolíviában élő rokonaihoz, a lány nővére, aki ide házasodott, kisbabájával együtt érkezett, egy másik srác, szintén az ő barátjuk, már másfél éve La Paz-ban dolgozik egy keresztény újságnál és most nősült. Santa Rosa-ban, a Madidi Park bejáratánál vettük fel túravezetőnket, tartottunk egy kis pihenőt a három órás zötyögés után, azután hosszú facsónakokba szálltunk a lassú folyású Yacuma folyón. 
Pakolás az autóról a csónakban

Bepakoltuk a hátizsákokat, gázpalackot, zöldségeket, tojást, vizet és mindent, amire a három nap alatt szükségünk lehetett. Mindjárt az első méterek után aligátorokat láttunk, mindenki lelkendezett, azt hittük kivételes szerencsénk van, de később rájöttünk, hogy itt olyan sok él belőlük, hogy percenként tízet nyugodtan számolhattunk. A kidőlt fatuskókon teknősök napoztak, a madárvilág borzasztó színes, a parton kapibara családok pihentek és még rózsaszín delfineket is láttunk. 
Kapibarák

Búbos tyúkok
 
Aligátorok százait láttuk a parton és vízben is

Itt laktunk
Két és fél óra után értük el a cölöpökre épült táborunkat, ahonnan első este a naplementében gyönyörködtünk, a fákon pedig seregével ugráltak a majmok. A kunyhók itt is a faluhoz hasonlóan összeszögelt deszkákból álltak, minden léc között egy-két centis hézaggal. A falai alacsonyak voltak, a többi részt szúnyogháló töltötte ki, a kiszakadt részeknél zacskóval bedugaszolva. Volt saját fürdőszobánk is, bár az otthoni másodosztályú vonatok mellékhelyiségével versengett. Lefolyó nem volt, minden víz a padlódeszkák résein távozott a ház alá. Az ágy körül viszont szuper moszkitóháló lógott, ez teljes biztonságérzetet nyújtott. 
Naplemente az amazóniai pampán

Lápos, mocsaras területen kerestünk anakondát
Reggel gumicsizmákat válogattunk, mivel soknak nem volt párja, a jobb lábamra egy 38-ast, a balra 43-ast húztam és anakonda keresésre indultunk. Egy darabig csónakkal mentünk, majd kiszálltunk egy füves részen, ahol Atti szokás szerint elkujtorgott a csapattól és egy kajmán friss tetemére bukkant, még szaga sem volt. A túravezető mondta, hogy talán valami mérges kígyót, vagy békát foghatott és a méreg vitte el. Átértünk egy lápos részre, ahol növények úsztak a víz tetején, egymás mellett gyalogoltunk hátha belebotlunk az anakondába. Nem volt könnyű menni és egyensúlyozni a mocsárban, helyenként épphogy nem csurgott be a sár a szárán. Sokszor úgy besüppedt a lábam, hogy alig bírtam kiráncigálni, a 43-as méret különösen nehezítette a dolgom, mert abból amúgy is félig kibújtam minden lépésnél. A jobbos kicsi volt, de ezúttal előnyére vált, legalább nem esett le a lábamról.  
Anakondát találtunk

Már jó ideje fürkésztük a terepet, kicsit szét is szakadtunk egymástól, amikor Atti vidáman integetett, hogy találtak egy anakondát a dél-afrikai fiúval egy bokorban. Mindannyian odatocsogtunk, amilyen gyorsan tudtunk és sokáig figyeltük a közepes méretű kígyót. Persze a fiúk nem bírták megállni, hogy ne simítsák meg, nekem nem volt rá késztetésem. Vártuk, hogy visszamenjen a lagúnába, így mozdulatlanul leguggoltunk. El is indult a svájci srác felé, olyan közel, hogy hozzáért a nadrágjához, ott hirtelen visszafordult, valami gyanús volt neki, aztán irányt váltott és lassan elsiklott a vízbe, eltűnt a szemünk elöl. 
Folyamteknős napozik a korhadt fatörzsön

Sokféle madarat láttunk

Kókuszgémek ücsörögtek a fák lombjain
A csónakhoz sétálva rengeteg madarat és teknőst láttunk. A finom ebéd után újra a Yacumán csorogtunk, egy alkalmas helyen kitoltuk a csónakot az iszapba és piranha-ra pecáztunk. Amint bedobtunk egy húsdarabkát pezsgett tőlük a víz, de én csak etettem őket, egy sem akadt a horgomra. Igazából két másodperc alatt lezabálták a csalit. Amikor a csónakból ülve próbálkoztam, csak lelógattam magam mellé a víz felszínére és kettő hal beugrott magától a ladikba. Gyorsan visszadobtam őket, hadd ússzanak. Vacsorára megkaptuk a zsákmányokat desszertnek, mert főételnek nem sikerült eleget fogni, a piranhák voltak az ügyesebbek. Sötétedés után újra csónakba szálltunk, a csillagok visszatükröződtek a sima vízben, foszforeszkáló rovarok repkedtek a fák lombkorona szintjén, a folyóban pedig hemzsegtek a világító szempárak. Temérdek aligátor és kajmán várt áldozatára, két kapást hallottunk is, amint rávetették magukat. Mindent megesznek, amit találnak, főleg a kajmánok veszélyesebbek, az embert sem vetnék meg.

A Yacuma folyó ezernyi állatnak ad otthont
Hajnalban napfelkeltét nézett a csapat, mi sajnos elaludtunk, nem ébredtünk fel a csörgésre, így lemaradtunk róla. A délelőttöt rózsaszín delfinek társaságában töltöttük, Atti és a svájci fiú úsztak is a folyóban egy aligátor kíséretében. Én már a piranhák miatt sem vágytam megmártózni, de állítólag ott nem voltak. Az aligátor kiúszott a partra, Attiék a túravezetővel együtt játszottak vele, még az orrát is megsimogatták. Nem gondoltam, hogy ilyen béketűrő jószág, a kishalra persze azonnal rámozdult, amit dobtak neki. Időnk már fogytán volt, egy gyors ebéd után újra becuccoltunk a csónakba és visszafelé is megtettük ugyanazt az utat, mint első nap Rurrenabaque-ig.

Bolíviai mókusmajmok nagy csapatban hangoskodtak a fákon
A repülőt épphogy elértük, két motorost leintettünk a városban, felültünk mögéjük a nagy zsákokkal a hátunkon és tíz perccel a gép indulása előtt megérkeztünk a reptérre. A csomagokat csak lemérték, de senki nem nézte át, sőt még az útlevelünket sem kérték el. Elég laza. Ugyanolyan repülővel mentünk, mint idefelé, most Atti azt figyelte az első ülésről, hogy egész úton pöcögtettek valami műszert, ami nem akart működni. A lényeg, hogy megérkeztünk La Paz-ba, mindenki külön megköszönte a pilótáknak a fuvart… A bolíviai fővárosban még egy éjszakát töltöttünk, másnap pedig egy szuszra elbuszoztunk Arequipába, vissza Peruba.
Határátkelés pillanatai


1 megjegyzés:

  1. Sziasztok!

    Én speciel nagyon sokszok gondolok rátok, és biztos vagyok benne, hogy közeli barátok már nagyon várják az évvégét! Nagyon sok élményt kívánok még nektek! És még sok élménybeszámolót várunk Tőletek! Nagyon élvezem őket. Főleg azt szeretem, hogy minden képen mosolyogtok. Még raftingolás közben is! :)
    Vigyázzatok magatokra!
    Üdv: Móni és Vági Tibi

    VálaszTörlés