Khao Sok dzsungel és Suan Mokkh kolostor

Khao Lakból helyközi busszal akartunk a Khao Sok Nemzeti Parkba eljutni, ami úgy működött volna, hogy mi kiállunk az út szélére, ez meg is történt, majd ha meglátjuk a buszt integetünk neki, hogy álljon meg. Elvileg egy-másfél óránként lett volna járat, de pont elkezdtünk már nagyon küzdeni a déli napsütésében, amikor megállt egy autós, hogy elvisz minket Takua Pa városig, épp oda megy, onnan meg találunk buszt. Persze egy kis apanázsért, de így is megérte. Nem kellett kétszer mondania J



Nung house



Amikor beértünk a városba, volt két óránk a busz indulásáig, amit kihasználtunk arra, hogy a helyi piacot bejártuk és vettünk Attinak egy cipőt, mert csak egy papucsa volt eddig, abba meg nem lett volna valami vicces a dzsungelben flangálnia. Ahogy leszálltunk, a Nung House-t kerestük, amit Tas ajánlott nekünk. Vele és az egyik barátjával valamint egy kis csapattal fogunk Vica barátnőmmel Indiában és Nepálban barangolni, amíg Atti a Himalájába megy vadászni Paller Attilával. Nagyon könnyű volt megtalálni, örültek, amikor említettem Tast, Pi Hid rögtön kérdezte is, hogy nagyot nőtt-e már a gyerek J Nagyon kedvesek, segítőkészek és szeretnek beszélgetni mindenféléről, igazán családias a hangulat.



A Khao Sok folyó átszeli a dzsungelt



Bungalóban laktunk most is, gyönyörű környezetben az dzsungel szélén és óriási meglepetés, hogy Bangkok óta itt találkoztunk először meleg vízzel a fürdőben. Nem is tudom, mikor örültem így neki utoljára J Egyébként nem volt rossz különösebben a hideg sem, mivel hőség van éjjel-nappal, de azért mégis jólesett. Este kiokosítottak bennünket, hogy másnap merre érdemes menni és mire figyeljünk. Két túraútvonal van a közelünkben, a rövidebb, de nehezebb utat javasolták, szerintük az sokkal szebb, mint a másik és nincs is sok ember.



Függőhíd



Figyelmeztettek, hogy a piócákra vigyázzunk az úton, mert sok van belőlük, menjünk zárt cipőben, de rövid nadrágban, akkor könnyebben észrevesszük őket. Nagyon vígan indultunk, mert tényleg igazi dzsungelben túráztunk, dombokon föl-le, gyökereken, bambuszerdőkön, pálmákon, és mindenféle trópusi növényen keresztül. Láttunk egy egérszarvast, vagy más néven kancsilt, amit Atti vett észre, ahogy kiugrott az erdőből, onnan bele a folyóba, úszott, de útját állták a kövek, így visszafutott az erdőbe. Annyira néztük tátott szájjal, hogy későn eszméltünk, csak egy távoli képet tudtunk készíteni róla, ahogy úszik a vízben. Később utánajártunk, és állítólag egy rendkívül ritka pillanatnak lehettünk tanúi. Találtunk egy fából készített, imbolygó függőhidat is, a fája már elég korhadt volt, néhány helyen be is volt szakadva. Bátortalanul ugyan, de átmentünk rajta. Kibírt. J Utána számtalanszor át kellett egyensúlyozni a folyón, a csúszós köveken.



Egyi kőről a másikra ugráltunk



Majdnem minden alkalommal sikerült valami mutatványt előadnom, Atti nagy szórakoztatására. Legalább tízszer beleléptem a vízbe és megmerítettem a cipőmet, egyszer már úgy megsajnált, hogy átjárót akart nekem építeni nagy kövekből, de amikor beledobta a folyóba, akkorát placcsant, hogy beterített a víz. Álltam ott a kövön és csurgott még a fejem tetejéről is a különböző hordalékokkal dúsított langyos frissítő. Jót nevettünk rajta. Pióca tényleg nem volt kevés, egyszer már be is sokalltam tőlük és sírva fakadtam.



Nagyon sűrű az erdő



Futólépésben kellett közlekedni, amint öt másodpercre megálltunk, és nem túlzok, tényleg elég volt ennyi, azonnal hármasával araszoltak fel a cipőnkön. Fürgén és ügyesen belefúrták magukat azonnal a cipőfűző luknál meg a bokánknál és mire levettük a lábbelit, már a zoknin is átjutottak, hogy szívják a vérünket. Ritka undorító jószágok. Bár biztos ők is kellenek valamire… Egész úton összesen öt emberrel találkoztunk, akikből kettő visszafordult az említett élősködők miatt, ők szandálban próbálkoztak… A másik három kitartó volt és végigmentek hozzánk hasonlóan az ösvényen, egészen a Sip-et Chan vízesésig. Az egyik srác úgy döntött, hogy már nem foglalkozik a vérszívókkal, de amikor a fürdéshez levetkőzött, még az alsógatyája is tele volt velük, a lábáról nem is beszélve. Így utólag azt mondom, megérte, mert csodaszép hely, a vízesés alatt lehet is fürdeni, de biztos, ami biztos, mi magában a vízesésben hűtöttük le magunkat inkább.



A Sip-et Chan vízesés



Odafelé sokat fotóztunk, tettünk néhány kitérőt leágazó járatokra, így négy óra alatt értünk a kiszemelt célhoz, visszafelé viszont rutinosabbak voltunk, és már kedvünk se volt a piócákat pöckölni két percenként, így egy óra alatt visszafutottunk. Addigra már a cipőm is úgy át volt ázva, hogy nem is kínlódtam a köveken való billegéssel, átgázoltam inkább mindenen. Atti kifejezetten élvezte az egész túrát, mert nem az a tipikus, kiépített út volt, valószínű, ezért nem találkoztunk több emberrel. Én menet közben azért szitkozódtam párszor, de alapjában véve nagyon tetszett a hely, csak ne lennék ilyen félős. J






Másnap a könnyebb, de hosszabb utat választottuk, ahol nem kellett menekülni a piócák elöl, így sokszor meg tudtunk állni, figyelni a hangokat és nézelődni. Reggel viszonylag időben elindultunk, még javában zajlott az élet az erdőben. Rendkívül sok madarat láttunk és hallottunk, gyíkokat, bogarakat, pillangókat, szitakötőket és majmokat, akik őrült hancúrozással ugráltak egyik fáról a másikra, közben játszottak és óriási lármát keltettek. Persze sok olyan lénnyel is találkoztunk, akiket sajnos nem tudtunk beazonosítni, vaddisznónyom és túrás is akadt bőven. A növények hatalmasra nőnek és nagyon változatosak, sokat gondoltam anyura, mit szólna, ha látná mekkorák itt, amiket otthon, ehhez képest miniben ápolgat a szobában. Vízesések mellett haladtunk el, amik alatt kristály tiszta „uszodák” alakultak ki. Mire odaértünk, szakadt a víz mindkettőnkről, a ruháink és hajunk teljesen átáztak, mintha tusoltunk volna és a párától úgy éreztem kevés a levegőm is.

Felfrissülés a hőségben



Ezen a ponton már nem volt annyira fontos, hogy mit találunk a trópusi vízben, a dzsungel közepén, azonnal belecsobbantunk. Egyébként az aljáig le lehetett látni. Sötétedéskor fejeztük be a túrát, nem kellett altatni este.





Hazafelé már vidámabban mentem



Az esti vacsoránál az asztalszomszédokkal versenyeztünk, ki talál több állatkát az étteremben. Denevér lógott a plafonról, egy dagadt béka cammogott a székem alatt és fölkajálta a hangyákat, a gyíkokat már nem is számoltuk, a házi macska föl-alá vonult egy egérrel a szájában, a kutyák állandóan összevesztek a vendégek lábánál az asztal alatt, Pi Hid egy hosszú virággal akarta kikergetni őket, de végül csúzlival sikerült. Szép kis idill volt :-)



Nagy lármával közlekedtek a majmok a fák lombjain



A vízparton szállt le



Ebből a fajtából létezik fél méteres példány is





Nagyon sokféle pillangóbal találkoztunk



Kabóca ( Pyrops candelaria)



Egész éjjel élénk volt a mozgás az erdőben, olyan zsivajt csaptak a bentlakók, hogy képtelenség volt aludni tőlük és ömlött az eső is. Hajnalra elállt, de a hangok megmaradtak, úgyhogy még fel sem kelt a nap, mi már ott pislogtunk a szúnyogháló alatt. Tettünk néha egy-egy próbálkozást szunyókálni még egy kicsit, majd összepakoltunk indulásra. Minibusszal jutottunk el Suratthani-ba, ahol egy kis utcában kirakott minket a sofőr, hogy megjöttünk. Hamar rájöttem, hogy ez nem a buszpályaudvar. Ettünk valamit egy utcai árusnál és szereztünk egy másik buszjegyet Suan Mokkh felé. Most, hogy már itt vagyunk lassan három hete, nyugodtan belekóstolunk bármelyik ételbe, kutya bajunk. Suan Mokkhban egy buddhista kolostorba igyekeztünk, mivel csak egy-két napot terveztünk, reméltem, hogy lesz valamilyen csoportos program vagy meditáció. Mellettünk egy francia lány ült, ő is ugyanoda sietett. Sokat beszélgettünk az úton, Chiang Mai-ban végzett el egy thai masszázs tanfolyamot, majd úgy volt, hogy a barátjával találkozik Phuket-en. Csakhogy közbejött egy apróság, szerelmes lett egy kanadai fiúba, aki miatt most felforgatta fél Thaiföldet. Őt kereste, remélte itt lesz. Amikor odaértünk, nem találták beiratkozva a könyve, szegény úgy kétségbe volt esve, könnybe lábadt szemekkel kérte a szerzetes segítségét, aki fogadott bennünket. Mondta, hogy még egy ötlete van, de először mindhármunknak adott egy kulcsot, hogy aludjunk ott aznap, pakoljuk le a holmikat, aztán körülnézünk. Az alvóhely rettenetes volt, de ez mellékes azoknak, akik nagy elhivatottsággal és tanulási vágyással jönnek ide. Igazából a női rész konkrétan cellákból állt, mint a börtön, ahol egy fapriccsen hajthatja le a fejét az ember. Se lepedő, se takaró, se szúnyogháló. Félig nyitott, kétszer két méter, egy deszka és kész. A férfirészleg hasonló, de ott csak a padló van egy nagy közös padláson. Víz, WC nuku. Minden tiszteletem azoké, akik heteket, hónapokat töltenek itt lelki fejlődésük érdekében. Körbesétáltunk az dús erdőben, számos helyen nagyobb kövek pihennek a fák alatt. Nem kellett sokat menni, szinte azonnal éreztük az energiát és békét, amit ez a hely áraszt magából. Ennek ellenére valahogy úgy találtam, kívülálló vagyok, és nem tudom miért kell itt lennem. Nem akartam ott aludni, bár elsődlegesen nem a cella miatt, aludtam már csak úgy a földön is, hidegben, melegben, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan érzés lett rajtam úrrá. Feszengtem és azon kaptam magam, hogy mehetnékem van. Elhatároztam, hogy még éjjel továbbállunk. Közben találkoztunk a francia lánnyal, aki a levegőben járva mesélte, hogy megvan a fiú, csak egy másik részen és ott van bejegyezve egy meditációs kurzusra, így estefelé találkozhatnak. A szerzetes közben szerzett nekünk két buszjegyet az éjszakai Bangkoki járatra, ami a kolostor előtt felvesz minket. Annyira közvetlen és kedves volt, beszélgettünk vele, adott nekünk egy könyvet is ajándékba a légzés meditációról angolul. Ahogy együtt sétálgattunk mondta, hogy nyissuk ki a fülünk, figyeljük a fák, a madarak hangját, szippantsunk mélyet a levegőből, érezzük a virágok illatát és hogy szétárad az energia bennünk. Addigra már valóban észrevettem magamon, hogy minden furcsa érzésem elmúlt, teljesen nyugodt vagyok, a gondolataim tiszták. Eszembe jutott, hogy otthon, a telkünkön is hasonlóan fel lehet töltekezni. Végigsétálva az erdőn láttuk, hogy elrejtve kis különálló kunyhók állnak, egy-egy keskeny odavezető ösvénnyel. Itt laknak a szerzetesek. Némelyik a teraszon ücsörgött és olvasott, volt aki meditált, vagy a természetben ballagott. Megszólított minket az egyikük, csak azért hogy beszélgessünk. Ő is annyira szimpatikus és nyitott volt, kezdtük sajnálni hogy elmegyünk.



Szertartás a fák alatt



Még jó néhány óra volt az indulásig, így elhívtak egy közös imára. Az erdőben tartották a fák alatt egy szál gyertyánál. Energiával megtelve értünk a végére, amikor hirtelen felbukkant a francia lány és lámpát keresett, mert nem talált vissza a szállásra. Húsz percünk volt indulásig, de valahogy azonnal tudtam, hogy nem csak világítás kell neki, így elmentem vele. Dőlt belőle a szó, megvolt a nagy találkozás, öröm, boldogság. Kiderült, hogy éppen itt találta a srácot, mert ő is menni készült. A fiú azt mondta neki, hogy ne menjen haza, tartson vele Ausztráliába, Új-Zélandra meg Fidzsire. Teljesen el volt bizonytalanodva, tőlem várta a választ, hogy mit tegyen. Elmeséltem neki, hogy mi is pont tervezünk ezekre a helyekre utazni, és hogy én mindig vágytam rá, hogy útra keljek, csak korábban nem volt kivel. Mi is külföldön ismerkedtünk meg Attilával. Én a helyében biztos, hogy belevágnék. Érdekes érzés volt rájönni, hogy ez volt az egyik oka, hogy idejöjjek, hogy átadjam ezt az üzenetet… A szerzetes nagyon szívén viselte mindegyikünk sorsát, nem csak megszerezte a buszra a jegyet, de el is kísért, búcsúztatott bennünket. A kapuban találkoztunk a párral, elköszöntünk, aztán ők is elmentek együtt. Végül nagyon jó érzésekkel jöttünk el, megható volt a gondoskodás, figyelmesség, az őszinteség, a szertartás, az egész környezet és ahogy ők ketten egymásra találtak. Megérintett Suan Mokkh hangulata…

Phang Nga Nemzeti Park és Khao Lak, Similan szigetek



Az Ao Phang Nga Nemzeti Park - szállásunk mellett



Hosszú motoros csónakkal hagytuk el Ton Sai Beach-et, majd buszra szálltunk az Ao Phang Nga Nemzeti Park felé. Kezdtünk nagyon kíváncsiak lenni, hogy milyen a hely, mert feltűnt a buszállomáson , hogy nem megy oda más, csak mi. Amikor megérkeztünk, el sem akartuk hinni, hogy tényleg szinte egyedül vagyunk, rajtunk kívül csak a helyiek lézengtek néhányan, de mint később kiderült, ők ott laknak. A park területén aludtunk, turistáktól mentes, teljesen idilli környezetben, közvetlenül a vízparton. Kis gyík itt is futkos, de elfér. Tőlünk 100 méterre kezdődött egy pici, cölöpökre épített falu, ami a víz fölött húzódott. Végigsétáltunk a házak között egy hosszú fahídon, mindenki ránk köszönt, és szólt egy pár szót thai nyelven persze, mosolyogtak, integettek.



Wat Suwankuha



Találkoztunk egy nagyon kedves asszonnyal is, aki azonnal felajánlotta, hogy nyugodtan menjünk el a motorjával, szívesen kölcsönadja, nézzük meg a Majom Barlang Templomot (Wat Suwankuha). Érdekes volt a baloldali forgalomban vezetni, de teljesen biztonságosnak éreztük, úgy tűnt, mindenki figyel a másikra a közlekedésben és senki nem száguldozik. A templomnál nem is tudom hogy sikerült így időzíteni, de megint csak mi voltunk az egész barlangban meg egy buddhista szerzetes.



A templom bejáratánál



Tényleg rengeteg majom él itt, futkosnak, ugrálnak össze-vissza. Megszokták az emberek közelségét, így vigyázni kell a holmikra, mert könnyen elcsenik. Egy pici majom odajött hozzám, megérintette a lábam, biztos valami harapnivalót akart kérni, de sajnos semmi nem volt nálam a számára. Maga a barlangtemplom is különleges, gyönyörű cseppkövek díszítik.





kb. 3000 éves barlangrajz

Másnap megegyeztünk az egyik helyi bácsikával, hogy végigvisz minket motoros csónakkal a nemzeti parkban. Felejthetetlen élmény volt, pláne, hogy nagyon aranyosan igyekezett mindent elmondani és megmutatni nekünk. Kaptunk egy leírást angolul, így azért könnyebb volt kitalálni, mit szeretne elmutogatni J A kis csónakkal siklottunk a mangrove erdők között, pici mészkő szigetek körül és alatt, mivel sok helyen barlangot, átjárót vájt a víz magának. 3000 éves barlangrajzokat láttunk (Khao Khien), meg egyszerű halászokat a tanyájukkal. Elvitt bennünket Koh Taluhoz is, ahonnan kajakkal jártuk be a környéket. Több átjáró alatt el kellett feküdni, hogy beférjünk, így lehetett bejutni azokra az ősidők óta háborítatlan helyekre, melyeket függőleges sziklafalak vesznek körül, trópusi növények csüngnek mindenhonnan, felülről besüt a nap, a tengervíz apály és dagály idején cserélődik.

 



James Bond sziget



Kajakkal a mangrove erdőben



Mangrove erdő



Itt látszik a gyökerek mérete



Halász csónak a mangrovék előtt



Ezalatt is átcsónakáztunk



Valami különleges energia lehet itt, nagyon meleg volt, mégis hullámokban átfutott rajtam, a fejem tetejétől, a gerincemet át, a talpamig egy érdekes érzés, olyasmi, mint amikor kiráz a hideg. Azt kell mondjam rettentő szerencsénk volt, hogy itt is úgy volt lehetőségünk körbejárni, hogy nem voltak turisták rajtunk kívül, pláne, hogy amikor visszaértünk a kajak kölcsönzőhöz kb. 50 ember szállt vízre egyszerre nagy lármával. Utána, mintha olvasott volna a bácsi a gondolatainkban, egy olyan eldugott partszakaszra vitt fürdeni is, ahová csak csónakkal lehetett eljutni annak, aki ismeri.



Az átjáróból ilyen a kilátás





Eldugott partszakasz, itt fürödtünk

Egy vízre épült muszlim halászfaluban ebédeltünk. A házak cölöpökön állnak és előttük rák meg kagylótelepeket helyeztek el.

A halászfalu bejáratánál



Cölöpökre épült házak



A falu előtt, a rák és kagyló telepek



Részlet a faluból



A falu

Este úgy döntöttünk, másnap elmegyünk Khao Lak-ba, ez ugyan nem szerepelt a terveinkben, de a helyiek nagyon ajánlották, hogy ne hagyjuk ki.



A Similan szigetek



Helyközi busszal vágtunk neki az útnak. Jó volt látni, hogy itt egyáltalán nem közönyösek egymás iránt az emberek. A buszon is segítenek leemelni a bevásárló kosarat kézről kézre adva, az idegen gyerekeket is az ölükbe veszik, csakhogy többen le tudjanak ülni, de nem csak az egész kicsiket, hanem 8-9 évest is, aki már egyedül utazott. Mosolyognak, szóba elegyednek egymással. Khao Lak-ot az első nap feltérképeztük, kerestünk szállást, megnéztük a partot, majd délután szakadó esőben fürödtünk. A tengert melegebbnek éreztük, mint az esőt. Később felvettük a jól átázott ruháinkat, amit a homokban hagytunk és sétálgattunk egy kicsit.



Similan szigetek



A part melletti pálmafákra fényképek voltak függesztve, amikor közelebb mentünk, csak akkor láttuk, hogy a 2004-es cunami áldozatai, a képek alatt füstölők, gyertyák, friss virágok, buddhaszobrok voltak elhelyezve. Nem is tudtam, hogy itt is pusztított… A városban is bóklásztunk még egy darabig, azt játszottuk, hogy páros lábbal ugorva, ki tudja jobban felverni a pocsolyákban a vizet, miközben felülről továbbra is kaptuk az áldást. Úgy látszik, ha megérkezünk valahová mindig így alakul, aztán kisüt a nap másnapra. Most is így lett, a Similan szigetekre hajóztunk át, ahol egész nap snorkeleztünk meg strandoltunk szikrázó napsütésben.



Similan szigetek, a tenger gyönyörű



A víz színe elképesztően szép, a szigeteket dús dzsungel borítja. Rengeteg méretes denevért láttunk csüngeni a fák tetjéről. Millió színes halacska úszkált a tengerben, némelyik nekünk is súrlódott, élveztük, hogy közöttük vagyunk. Vidáman jöttünk hazafelé, vártuk, hogy végre internethez jussunk és beszéljünk a családdal. Sajnos nagyon rossz hír fogadott, Atti nagymamája elment… Sokat beszélgettünk, nehéz megélnie, hogy nem lehet most a testvérével és az anyukájával. Persze tudjuk, hogy ez az élettel jár, de akkor is idő kell hozzá, amíg az ember elrendezi magában.

Ton Sai Beach



Ton Sai Beach



Kora reggel érkeztünk Krabi kikötőjébe a busszal. Lehangoló hely volt. Az apály miatt kb. 30 méteren szürke iszap dagonya terült el, a tetjén tele hordalékkal és itt-ott szeméttel, amit a büféből dobálhattak oda, a szélén pedig oldalukra billent ócska, rozsdás hajók. Az ég csupa felhős volt, így a tenger színe is egyhangú. Kicsit lebiggyedt a szánk…. Ez az a szép hely?! Aztán elindult velünk a motoros csónak Ton Sai Beach-re, a sziklamászó paradicsom felé. Amint megláttuk a vízből függőlegesen tornyosuló, buja növényzettel borított hegyeket, mindjárt jobb kedvre derültünk. Még ilyen borús időben is gyönyörű.



Slack-line



Senki nem értette mi lelte az időjárást, mert már napok óta olyan, mintha monszun lenne. Az első napunk így is telt, 30 fokos meleg, félóránként özönvízszerű eső. A páratartalom óriási, mindig úgy érzem magam, mint aki most jött ki a vízből, de úgy látom ez itt senkit sem zavar, a eső ellenére megy a buli, a mászás, a sétálgatás. Az egész helyet nagyon laza hangulat jellemzi, majdnem mindenki sziklamászó, szól a zene, az emberek azonnal szóba elegyednek egymással, el sem tudod kerülni, hogy haverokat szerezz. Pálmalevélből font bungallow-ban találtunk szállást, mindent természetes anyagból építettek, a teraszon függőágy lóg, belül moszkitóháló óvja az álmodót. Ez igen megnyugtató, mivel a házikó maga, több helyen nyitott, a réseken is beszűrődik a fény. Jobb esetben csak a fény, mert a bungink előtt egy sörös doboz nagyságú pók lesi áldozatait J



Slack-line



A BaseCamp előtt, ahol lakunk, imazászlók lógnak a fáról. Slack line feszül a bároknál, a fél délelőttöt ezeken egyensúlyozva töltöttük. Nagyon fejleszti az egyensúlyérzéket. Attinak elég jól ment, én ezúttal sem lettem a bajnoka, de jó időtöltésnek bizonyult. Másnap szerencsére napsütésre ébredtünk, így boldogan indultunk egy 20 fős csapattal deep water solozni.  Ez kötél nélküli sziklamászást jelent a víz fölött, így ha elfáradunk, vagy csak épp úgy tetszik beleugrunk a vízbe a falról. Máris találkoztunk ismerőssel, Nikola-val, a francia sráccal, akivel a buszon együtt utaztunk Bangkokból. Ő egyedül jött, még nem talált mászótársat. Kis motoros hajóval szeltük a hullámokat a szemközti szigetek felé, az első sorban ülve annyi vizet kaptunk a nyakunkba, mintha vödörrel borították volna. Nagy hakni volt J



Indulás a deep water solo-ra



Megálltunk egy háborítatlan sziklafalnál, a formakincs elképesztő, élvezet volt mászni rajta, majd belecsobbanni a meleg vízbe, ami úgy 27-28 fokos lehetett. Megállás nélkül lelkendeztem a szépségen és a számomra eddig máshoz nem hasonlítható fogásokon a sziklán. Az arcomhoz tapadt a mosoly, még ugrás közben sem múlt el, pedig ilyen magasról még soha életemben nem vetettem le magam a tengerbe. A társaság nagyon jó volt, kiáltozva drukkoltunk egymásnak a mászásnál és az ugrások előtt is.



Deep water solooooo :-)



Ugrok a tengerbe



Részlet Atti írásából:

***

„ Újra reggel lett, a táborban folyó nyüzsgés elkezdődött, a tanfolyamos sziklamászók karabinereinek csattogása és a számomra ismeretlen madárdal zengi be a környéket. Begyújtották az összegereblyézett faleveleket, a füst elkergetett minket a kempingből.

Érdekes érzésem van a mászással kapcsolatban: itt vagyunk Ton Sai Beachen, 10 méterre ülök a sziklától, és kávézgatunk, reggelizünk. A tegnapi deep water solo szenzációs élményt adott, de ma elment a kedvem a mászástól.

-         Nézd meg, hogy háttal ültem le a falnak és erre csak utólag jöttem rá. Itt másznak az emberek pazar környezetben, talán a világon máshol sem fellelhető szikla alakzatokon, de engem nem motivál a mászás. Kívülről szemlélem a történéseket, jó itt ülni, s nézni a tengert. Mi lehet velem…?

-        Talán ez jelenti azt, hogy megnyugodtál és nem az eredmény mozgat, hanem a saját jóérzésed. Vagyis nem azért teszel dolgokat, hogy felmutass valamit és küzdjél benne, inkább amiatt, mert jólesik – próbált Andi rávilágítani a helyzetre.



A traverz utáni átlépés



Az előző napi mászás sikerélményétől annyira feldobódtam, hogy ennek öröme átjár és elgondolkodtat. Két hajóval indultunk a tengerből kiálló tömbökhöz, ahogy közeledtünk hozzájuk egyre jobban feltöltődtem. Felvettük a mászócipőket és kiugráltunk a csónakból. Odaúsztunk a sziklához és függő köteleken, kötéllétrákon másztunk ki a vízből. Egy-két méter után, amikor lábam elhagyta a vizet csak a szikla és én léteztünk. Ez az érzés semmihez sem fogható, az agy kizárja a külvilágot és 100%-os koncentrációt igényel a mászótól. Egy 6b nehézségű utat választottam, ami 12-15 méter magasságig emelkedik és a tetején lévő reibungos traverz, majd a távoli átlépés egy cseppkőre, illetve annak megmászása zárja az utat.



Ugrás előtt a cseppkövön



Elindultam. Néhány mozdulat után kezem megszáradt, fürdőnadrágomból csöpögött a víz. A kompakt kőzeten orgonasíp szerű fogásokon jutottam fel arra a párkányra, amiről 12 méteres magasságban kiváló kilátás nyílt a tengerre. A hajók ringatóztak a vízen, valaki nagy csobbanással zuhant a habokba. Erről a kifelé lejtős platniról indult a traverz. Kiléptem a nagy semmi fölé és megtapostam két reibungos, lefelé lejtős lépést, kezeimmel kétujjnyi peremen kapaszkodva helyeztem testsúlyomat a lábaimra. A mozdulatsor 5-6 méteren át folytatódott, majd jobb kézzel egy oldalhúzós fogásba dőltem, lábaimmal támasztottam a sima falat. Bal kézzel is egyensúlyomat tartottam, miközben bal lábammal kilépve az alattam tátongó, kitett mélység fölé, átdőltem a tőlem másfél méterre lelógó cseppkő-képződményre. Itt nyugodtam meg először, ez a pozíció már biztos pontot adott. Kezeimmel is átkapaszkodtam a tömbre, s másik lábamat is könnyedén átvittem. Lepillantottam Andira, ő a hajóról fotózott. A cseppkő lefelé vékonyodott, felmásztam még egy darabig, majd lassan, figyelve minden mozdulatra lemásztam az aljába. Lelógva elengedtem a fogást és beleugrottam a langyos tengerbe. Leírhatatlan érzés volt!”

***



Tup sziget



A naplemente előtt átcsónakáztunk a talpalattnyi Tup szigetre, ahol egy szikrázó fehér homokos földnyelv nyúlt a tengerbe. Itt tüzet raktunk és közösen grilleztünk, majd vacsoráztunk. Amikor besötétedett, az egyik helyi srác a csapatunkból tüzes meteor játékával tette emlékezetessé az estét. Visszafelé nagy rutinosan a hátsó sorba ültünk, hátha megússzuk szárazon. Kifeszítettük magunk elé a kendőt, amit Iránba kaptam Ellastól. Rögtön nagy barátság lett a többiekkel, mert ők is odabújtak és közösen nevetgélve kucorogtunk mögötte. Aki fogta a kendőt, annak foglalt volt a keze, így a mögötte ülők itatták sörrel. Ellas szerintem álmában sem gondolná, hogy mire képes a kendője… J



Tup sziget



Közös grillezés Tup szigeten



Phra Nang strandja



A következő napokban sokat fürödtünk, lustálkodtunk és bandáztunk az eddig megismert emberkékkel. Átsétáltunk a sziklákon és vízen a Railay Beachre, majd onnan egy kilátó pontba meg a legszebb partra Phra Nang-ra, amit óriási sziklák vesznek körül, melyekről cseppkőlefolyások lógnak a tenger fölé, a növényeken meg majmok futkosnak. Összefutottunk egy magyar sráccal is, Kristóffal, nagyon megörültünk neki. Két hétre tervezte az ittlétet, de már három is eltelt, úgy tetszik neki, hogy nem sok kedve van haza menni. Meg tudjuk érteni J Egyik nap Nikolával másztak együtt, elkísértük őket a falhoz, amit kinéztek maguknak. Nekem nagy kedvem lett volna egy kicsit rápróbálni, ahogy néztem őket, de Atti továbbra sem lelkesedett. Mivel a lábfejem és hátam teljesen leégett, még a szandálomat sem tudtam felvenni, így én sem erőltettem a dolgot. Később beláttam, hogy jobban is jártunk így, bármennyire másztam volna, mert még biztos, hogy a falon voltak, mikor egy másodperc alatt, megint özönvízszerű eső és szélvihar kapott el bennünket.

Phra Nang partja



Merülés a Shark Point-nál



Az utolsó napunk reggelén szerencsére szép idő volt, izgultam is, mert már nagyon vártuk az aznapi búvárkodást. Először a King Cruiser kettétört roncsánál merültünk, amin át lehetett úszni keresztbe-kasul. Óriási halrajok, kagylók, korallok népesítették be. Utána két korallzátonyt jártunk körbe a Shark Point közelében. Elképesztően gazdag az élővilág, nem csak a halak, de a korallok és anemonák is sokféle színben pompáznak. Nagy élmény volt mindkettőnk számára, hogy egy nagyjából két méteres  leopárd cápát percekig figyelhettünk, amint a homokban feküdt. Nagyon közel engedett magához, pici szemeivel lesett minket. Hazafelé menet, eléggé feltámadt a szél, erősen hullámzott a tenger, hajónkat igen csak mozgatta minden irányba. Úgy döntöttünk, hogy lefekszünk az emeleten az orrba, végül mindenki csatlakozott hozzánk, mert nem tudtunk még ülve sem megkapaszkodni rendesen, annyira imbolygott. Amikor visszaértünk Tonsai Beach-re, beültünk a parton egy étterembe vacsorázni. Elkezdtett esni az eső megint, de mi ettünk tovább, nézegettük a kivilágított sziklafalat, a tengert, aztán sétálgattunk még kicsit, mielőtt elmentünk lefeküdni. Azon mosolyogtam magamban, hogy most mi is ugyanúgy jókedvvel lófrálunk az esőben, mint a többiek, akiket érkezésünk napján sajnáltunk, hogy szétáznak. Szép befejezése volt ez a nap az itt töltött időszaknak.

Bangkok



Részlet a Királyi Palotából Bangkokban



Elvitettük magunkat taxival Bangkok Rattanakoshin negyedébe, ahol szállást akartunk keresni. Ez az óváros, itt vannak a látnivalók és a bulik, a hátizsákosok paradicsoma. Ahogy álltunk ott az út mellett, felpakolva a hátizsákjainkkal, úgy éreztem megszédülök kicsit. Annyi ember hömpölygött az utcán, mint otthon augusztus 20-án, Pesten a tüzijáték idején. Mindenhonnan szólt a zene, lépten nyomon kiülős bárok, az emberek többsége hátizsákos turista. Azt se tudtam merre nézzek, hová induljunk. Jót mulattunk a kontraszton Iránhoz képest. Úgy döntöttünk, beülünk egy tuk-tuk-ba és megnézzük azt a vendégházat, amit egy francia pár útikönyvéből néztünk ki még a reptéren. A gépen ismerkedtünk össze velük, közösen béreltük a taxit is a város felé. A tuk-tuk-os fickó erősen bólogatott, hogy tudja hol van a hely. Nagyon bejött nekünk ez a járgány, ezután ilyennel jártunk rendszeresen. Persze végül kiderült, hogy fogalma sem volt, hová megyünk… 

A Shanti Lodge-ban

Megállt valahol, aztán elkezdett kérdezősködni az utcán. Közben megláttam egy nagyon hangulatos kis helyet a túloldalon, miközben ő próbálta kideríteni a másik utcát. Beszaladtam, megnéztem és annyira jó volt, hogy ott maradtunk. Később sem találkoztunk ennyire szimpatikus szállással, úgyhogy nekünk jól jött a bácsika eltévedése. Az első napunkat teljes mértékben pihengetéssel, sétálással és koktélozással töltöttük. Sok gyümölcs shake-et ittunk, nem tudtam betelni velük. Nagyon jól esett végre ellazulni egy kicsit minden szempontból. Shanti Lodge-nak hívják a helyet, ahol szó szerint heverésztünk egész nap.



Utcai árus Bangkokban



Ez egy fedett, de minden oldaláról nyitott bár, az összes bútor bambuszból vagy fából készült bent, tele óriási párnákkal, a gerendákon és kis polcokon thai dísztárgyakkal, a plafonról kagylóból fűzött csilingelők lógtak, amik az enyhe szellőben lengedeztek. Tiszta volt minden, pláne, hogy senki sem ment be cipővel, mindig a bejáratnál ugrottunk ki belőle mi is. A padló és az egyik fal lekerekített kövekből, apró, gömbölyű kavicsokból és téglából van kirakva, fényesre lakkozva. A plafonról rengeteg narancssárga papírburán szűrődött át a hangulatvilágítás. A trópusi növényektől ki sem lehetett látni az utcára, így a forgatagtól elszigetelve érezhettük magunkat. Mint később rájöttünk ez a tisztaság ritkaság számba megy. Este lófráltunk a bárok és kirakodó árusok között.



Halpiac



Utcai árus



  

Élőzene szólt, ráadásul nagyon jó bulizene. Aznap valahogy úgy éreztem, hogy nem is nemzetek vannak, csak emberek, együtt barátságban. Az egyik helyen összeismerkedtük két sráccal, akik már 3 hónapja voltak úton, de ők is csak itt találkoztak Bangkokban. Az egyik francia, a másik holland. Jó arcok voltak.



Négyen egy motoron, ez itt természetes



A holland fiú mondta, hogy befejezte a sulit, kirúgta a barátnője, hát úgy gondolta világot lát. Itt annyira nyitott minden ember, hogy hiába utazik egyedül, mégsincs soha egymaga. A régi Szigetfesztiválokhoz tudnám hasonlítani a benyomásomat. Az mondjuk egy kicsit furcsa volt először, hogy pici gyíkok futkosnak a bárokban, néha rajtam keresztül, akkor sikítottam is egyet, amiből jó nevetgélés kerekedett a szomszédos asztalokkal, mert ők is megijedtek tőle, de a végén már rá se hederítettem. Aranyos, apró, kb. 3-4 centis, ártalmatlan kis lények.



Másnap útra keltünk, hogy megnézzünk néhány nevezetességet. Úgy indultunk neki, 

A Királyi Palota udvarában

hogy egyikünknek sem kedvence a városnézős program, de hát, ha már egyszer itt vagyunk, ezt nem hagyhatjuk ki. Kár lett volna, mert ennyire szép templomokra nem készültünk, még a tömegnyomort is érdemes volt elviselni érte. Először a Királyi Palotát jártuk körbe, ami nemcsak egy palota, magába foglalja a Smaragd-Buddha Templomát (Wat Phra Kaew), ami Thaiföld legszentebb temploma. Majd tőle nem messze a Fekvő Buddha Templomot (Wat Pho) barangoltuk be, zegzugos udvarán keresztül. Hihetetlen aprólékossággal készült minden egyes négyzetcentiméterük, állaguk pedig olyan tökéletes, mintha tegnap épültek volna. Folyamatosan karbantartják, láttunk mi is restaurátort és faragóművészt, aki épp dolgozott.



Wat Pho



Belegondoltam, milyen jó, hogy nem szervezett túrán vagyunk, akkor nem lehetne csak úgy megállni, ahol nekem tetszik és elidőzni.  Az utcára kilépve azonnal legalább húszan akartak valamit eladni nekünk, több taxis és tuk-tuk-os ajánlotta fel, hogy elvisz bárhová. Egyáltalán nem is érették, hogy mi ez a hülyeség, hogy mi sétálni szeretnénk. Itt belebotlottunk egy pár gyanús figurába is, akik nagyon jó üzletet kínálva, ki tudja hová fuvaroztak volna minket. Ezután betévedtünk egy parkba, ahol egy kis nyugalomra találtunk. Leültünk egy padra egy pici tó mellett, virágzó fák vettek körbe, mezítláb lépkedtünk a dús fűben. Senki nem szólt hozzánk, csönd volt. Erre vágytam.



Wat Pho



Wat Saket



Utána elmentünk a Wat Saket templomhoz és a Golden Mount-hoz, ami egy domb tetejére épült, így szép kilátás nyílik egész Bangkokra. A felfelé vezető lépcső két oldalát dús trópusi növényzet borította, sok helyen vízesésekkel tarkítva. Több részen harangok és gongok lógtak, amiket az arra járók megkongattak, folyamatosan buddhista imát lehetett hallani a hangszórókból. Este még el akartunk menni a vígalmi negyedbe, hogy megnézzük, de amikor a tuk-tuk megállt egy enyhén szólva nem bizalomgerjesztő, rossz arcú alakokkal teli, koszos, büdös sikátorban, olyan rossz érzés fogott el mindkettőnket, hogy ki se szálltunk. Szinte elfogott valami félelem és undor. Hirtelen még magát a sorőrt is úgy láttam, mintha az ördöggel cimborálna. Megfordult a fejemben, hogy lehet, nem ott vagyunk. Mondtuk, hogy gyorsan vigyen máshová, mindegy hova, csak innen el. Újra a bulizós utcákban sétáltunk, de valahogy elment a kedvünk tőle, úgyhogy hazamentünk a Shanti Lodge-ba, ami akkor a nyugalom szigetét jelentette számunkra. Forgolódtam az ágyban és azt éreztem, hogy nekem ennyi elég volt Bangkokból.



Golden Mount



Nem is értettem, hiszen más boldog lenne, hogy itt lehet. Atti mondta, hogy ő ugyanezen morfondírozott. Az épületek és parkok csodálatosak és egy nagyon szép régi kultúráról árulkodnak, csak épp az utcán sétálva, a látványosságoktól két utcával beljebb már nyomát sem látom. A pénzhajhászás, a drog, az átverések, a sok nyomorúságos körülmények között tengődő család látványa bepiszkítja a képet. Mindemellett az egyszerű emberek végtelenül kedvesek, mosolygósak és segítőkészek. Úgy határoztunk, hogy továbbutazunk a déli részre, a tengerpartra. Reggel a közeli piacon átsétáltunk, ahol a helyiek vásárolnak, ettünk finom gyümölcsöket, nagyon érdekes volt belepillantani a mindennapjaikba. Igaz néhol émelyítő, orrfacsaró bűz terjengett, de hát ez is hozzá tartozik. Este indultunk éjszakai busszal Krabiba, a csomagjainkat a szálláson hagytuk, csak egy kicsi táskával meg a fényképezőgéppel vágtunk neki az útnak. Végig bóbiskoltunk, így gyorsan eltelt a 11 óra. Onnan motoros csónakkal öten jöttünk Ton Sai Beachre, ahol nagy meglepetésünkre borult ég fogadott.

.

Úsztam talán a tenger mélyén, vagy egy sziklán ülhettem reggel. Nem éreztem semmit... De miért nem??? Miért nem érez az ember? Eszembe jutnak gyermekkori emlékeim, amikor Balatonszepezden beleakadt a horog az ujjamba és a Mama óvva engem segített. Akihez mindig szívesen mentem bringával Várpalotára. Aki örömmel várt minket haza a horgászat után, amikor Papával hazaértünk a sikeres zsákmánnyal. Ezernyi emlék ami kavarog bennem. Le kellett írnom, mert nem lehetek a családommal otthon. Andi velem van, segít, átölel és lelket önt belém!!!
Bekapcsoltam délután a telefonomat és jött az sms testvéremtől: Nagy baj van Mama meghalt!

Most tudatosodik bennem az érzés, hogy nem olvashatja el könyvemet az útról, nem örülhet többet együtt velem történeteimnek. Fentről figyel már engem és Papával evez egy hajóban az Örök horgászvizeken. Néha lekacsint és együtt mosolygunk mindenen.

Tartsatok ki otthon! A halál tanítás, tanítás azoknak, akik élnek!!! Minden percet élvezzünk ki e földi életben, minden másodperc egy örökkévalóság! Túl sok ember elment mostanában mellőlem... Köszönöm, hogy élvezhetem az életet! Próbálok belőle a lehető legtöbbet átadni nektek! Barátaimnak!!!

Légyszíves senki ne kívánjon részvétet!

Attila