Khao Sok dzsungel és Suan Mokkh kolostor

Khao Lakból helyközi busszal akartunk a Khao Sok Nemzeti Parkba eljutni, ami úgy működött volna, hogy mi kiállunk az út szélére, ez meg is történt, majd ha meglátjuk a buszt integetünk neki, hogy álljon meg. Elvileg egy-másfél óránként lett volna járat, de pont elkezdtünk már nagyon küzdeni a déli napsütésében, amikor megállt egy autós, hogy elvisz minket Takua Pa városig, épp oda megy, onnan meg találunk buszt. Persze egy kis apanázsért, de így is megérte. Nem kellett kétszer mondania J



Nung house



Amikor beértünk a városba, volt két óránk a busz indulásáig, amit kihasználtunk arra, hogy a helyi piacot bejártuk és vettünk Attinak egy cipőt, mert csak egy papucsa volt eddig, abba meg nem lett volna valami vicces a dzsungelben flangálnia. Ahogy leszálltunk, a Nung House-t kerestük, amit Tas ajánlott nekünk. Vele és az egyik barátjával valamint egy kis csapattal fogunk Vica barátnőmmel Indiában és Nepálban barangolni, amíg Atti a Himalájába megy vadászni Paller Attilával. Nagyon könnyű volt megtalálni, örültek, amikor említettem Tast, Pi Hid rögtön kérdezte is, hogy nagyot nőtt-e már a gyerek J Nagyon kedvesek, segítőkészek és szeretnek beszélgetni mindenféléről, igazán családias a hangulat.



A Khao Sok folyó átszeli a dzsungelt



Bungalóban laktunk most is, gyönyörű környezetben az dzsungel szélén és óriási meglepetés, hogy Bangkok óta itt találkoztunk először meleg vízzel a fürdőben. Nem is tudom, mikor örültem így neki utoljára J Egyébként nem volt rossz különösebben a hideg sem, mivel hőség van éjjel-nappal, de azért mégis jólesett. Este kiokosítottak bennünket, hogy másnap merre érdemes menni és mire figyeljünk. Két túraútvonal van a közelünkben, a rövidebb, de nehezebb utat javasolták, szerintük az sokkal szebb, mint a másik és nincs is sok ember.



Függőhíd



Figyelmeztettek, hogy a piócákra vigyázzunk az úton, mert sok van belőlük, menjünk zárt cipőben, de rövid nadrágban, akkor könnyebben észrevesszük őket. Nagyon vígan indultunk, mert tényleg igazi dzsungelben túráztunk, dombokon föl-le, gyökereken, bambuszerdőkön, pálmákon, és mindenféle trópusi növényen keresztül. Láttunk egy egérszarvast, vagy más néven kancsilt, amit Atti vett észre, ahogy kiugrott az erdőből, onnan bele a folyóba, úszott, de útját állták a kövek, így visszafutott az erdőbe. Annyira néztük tátott szájjal, hogy későn eszméltünk, csak egy távoli képet tudtunk készíteni róla, ahogy úszik a vízben. Később utánajártunk, és állítólag egy rendkívül ritka pillanatnak lehettünk tanúi. Találtunk egy fából készített, imbolygó függőhidat is, a fája már elég korhadt volt, néhány helyen be is volt szakadva. Bátortalanul ugyan, de átmentünk rajta. Kibírt. J Utána számtalanszor át kellett egyensúlyozni a folyón, a csúszós köveken.



Egyi kőről a másikra ugráltunk



Majdnem minden alkalommal sikerült valami mutatványt előadnom, Atti nagy szórakoztatására. Legalább tízszer beleléptem a vízbe és megmerítettem a cipőmet, egyszer már úgy megsajnált, hogy átjárót akart nekem építeni nagy kövekből, de amikor beledobta a folyóba, akkorát placcsant, hogy beterített a víz. Álltam ott a kövön és csurgott még a fejem tetejéről is a különböző hordalékokkal dúsított langyos frissítő. Jót nevettünk rajta. Pióca tényleg nem volt kevés, egyszer már be is sokalltam tőlük és sírva fakadtam.



Nagyon sűrű az erdő



Futólépésben kellett közlekedni, amint öt másodpercre megálltunk, és nem túlzok, tényleg elég volt ennyi, azonnal hármasával araszoltak fel a cipőnkön. Fürgén és ügyesen belefúrták magukat azonnal a cipőfűző luknál meg a bokánknál és mire levettük a lábbelit, már a zoknin is átjutottak, hogy szívják a vérünket. Ritka undorító jószágok. Bár biztos ők is kellenek valamire… Egész úton összesen öt emberrel találkoztunk, akikből kettő visszafordult az említett élősködők miatt, ők szandálban próbálkoztak… A másik három kitartó volt és végigmentek hozzánk hasonlóan az ösvényen, egészen a Sip-et Chan vízesésig. Az egyik srác úgy döntött, hogy már nem foglalkozik a vérszívókkal, de amikor a fürdéshez levetkőzött, még az alsógatyája is tele volt velük, a lábáról nem is beszélve. Így utólag azt mondom, megérte, mert csodaszép hely, a vízesés alatt lehet is fürdeni, de biztos, ami biztos, mi magában a vízesésben hűtöttük le magunkat inkább.



A Sip-et Chan vízesés



Odafelé sokat fotóztunk, tettünk néhány kitérőt leágazó járatokra, így négy óra alatt értünk a kiszemelt célhoz, visszafelé viszont rutinosabbak voltunk, és már kedvünk se volt a piócákat pöckölni két percenként, így egy óra alatt visszafutottunk. Addigra már a cipőm is úgy át volt ázva, hogy nem is kínlódtam a köveken való billegéssel, átgázoltam inkább mindenen. Atti kifejezetten élvezte az egész túrát, mert nem az a tipikus, kiépített út volt, valószínű, ezért nem találkoztunk több emberrel. Én menet közben azért szitkozódtam párszor, de alapjában véve nagyon tetszett a hely, csak ne lennék ilyen félős. J






Másnap a könnyebb, de hosszabb utat választottuk, ahol nem kellett menekülni a piócák elöl, így sokszor meg tudtunk állni, figyelni a hangokat és nézelődni. Reggel viszonylag időben elindultunk, még javában zajlott az élet az erdőben. Rendkívül sok madarat láttunk és hallottunk, gyíkokat, bogarakat, pillangókat, szitakötőket és majmokat, akik őrült hancúrozással ugráltak egyik fáról a másikra, közben játszottak és óriási lármát keltettek. Persze sok olyan lénnyel is találkoztunk, akiket sajnos nem tudtunk beazonosítni, vaddisznónyom és túrás is akadt bőven. A növények hatalmasra nőnek és nagyon változatosak, sokat gondoltam anyura, mit szólna, ha látná mekkorák itt, amiket otthon, ehhez képest miniben ápolgat a szobában. Vízesések mellett haladtunk el, amik alatt kristály tiszta „uszodák” alakultak ki. Mire odaértünk, szakadt a víz mindkettőnkről, a ruháink és hajunk teljesen átáztak, mintha tusoltunk volna és a párától úgy éreztem kevés a levegőm is.

Felfrissülés a hőségben



Ezen a ponton már nem volt annyira fontos, hogy mit találunk a trópusi vízben, a dzsungel közepén, azonnal belecsobbantunk. Egyébként az aljáig le lehetett látni. Sötétedéskor fejeztük be a túrát, nem kellett altatni este.





Hazafelé már vidámabban mentem



Az esti vacsoránál az asztalszomszédokkal versenyeztünk, ki talál több állatkát az étteremben. Denevér lógott a plafonról, egy dagadt béka cammogott a székem alatt és fölkajálta a hangyákat, a gyíkokat már nem is számoltuk, a házi macska föl-alá vonult egy egérrel a szájában, a kutyák állandóan összevesztek a vendégek lábánál az asztal alatt, Pi Hid egy hosszú virággal akarta kikergetni őket, de végül csúzlival sikerült. Szép kis idill volt :-)



Nagy lármával közlekedtek a majmok a fák lombjain



A vízparton szállt le



Ebből a fajtából létezik fél méteres példány is





Nagyon sokféle pillangóbal találkoztunk



Kabóca ( Pyrops candelaria)



Egész éjjel élénk volt a mozgás az erdőben, olyan zsivajt csaptak a bentlakók, hogy képtelenség volt aludni tőlük és ömlött az eső is. Hajnalra elállt, de a hangok megmaradtak, úgyhogy még fel sem kelt a nap, mi már ott pislogtunk a szúnyogháló alatt. Tettünk néha egy-egy próbálkozást szunyókálni még egy kicsit, majd összepakoltunk indulásra. Minibusszal jutottunk el Suratthani-ba, ahol egy kis utcában kirakott minket a sofőr, hogy megjöttünk. Hamar rájöttem, hogy ez nem a buszpályaudvar. Ettünk valamit egy utcai árusnál és szereztünk egy másik buszjegyet Suan Mokkh felé. Most, hogy már itt vagyunk lassan három hete, nyugodtan belekóstolunk bármelyik ételbe, kutya bajunk. Suan Mokkhban egy buddhista kolostorba igyekeztünk, mivel csak egy-két napot terveztünk, reméltem, hogy lesz valamilyen csoportos program vagy meditáció. Mellettünk egy francia lány ült, ő is ugyanoda sietett. Sokat beszélgettünk az úton, Chiang Mai-ban végzett el egy thai masszázs tanfolyamot, majd úgy volt, hogy a barátjával találkozik Phuket-en. Csakhogy közbejött egy apróság, szerelmes lett egy kanadai fiúba, aki miatt most felforgatta fél Thaiföldet. Őt kereste, remélte itt lesz. Amikor odaértünk, nem találták beiratkozva a könyve, szegény úgy kétségbe volt esve, könnybe lábadt szemekkel kérte a szerzetes segítségét, aki fogadott bennünket. Mondta, hogy még egy ötlete van, de először mindhármunknak adott egy kulcsot, hogy aludjunk ott aznap, pakoljuk le a holmikat, aztán körülnézünk. Az alvóhely rettenetes volt, de ez mellékes azoknak, akik nagy elhivatottsággal és tanulási vágyással jönnek ide. Igazából a női rész konkrétan cellákból állt, mint a börtön, ahol egy fapriccsen hajthatja le a fejét az ember. Se lepedő, se takaró, se szúnyogháló. Félig nyitott, kétszer két méter, egy deszka és kész. A férfirészleg hasonló, de ott csak a padló van egy nagy közös padláson. Víz, WC nuku. Minden tiszteletem azoké, akik heteket, hónapokat töltenek itt lelki fejlődésük érdekében. Körbesétáltunk az dús erdőben, számos helyen nagyobb kövek pihennek a fák alatt. Nem kellett sokat menni, szinte azonnal éreztük az energiát és békét, amit ez a hely áraszt magából. Ennek ellenére valahogy úgy találtam, kívülálló vagyok, és nem tudom miért kell itt lennem. Nem akartam ott aludni, bár elsődlegesen nem a cella miatt, aludtam már csak úgy a földön is, hidegben, melegben, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan érzés lett rajtam úrrá. Feszengtem és azon kaptam magam, hogy mehetnékem van. Elhatároztam, hogy még éjjel továbbállunk. Közben találkoztunk a francia lánnyal, aki a levegőben járva mesélte, hogy megvan a fiú, csak egy másik részen és ott van bejegyezve egy meditációs kurzusra, így estefelé találkozhatnak. A szerzetes közben szerzett nekünk két buszjegyet az éjszakai Bangkoki járatra, ami a kolostor előtt felvesz minket. Annyira közvetlen és kedves volt, beszélgettünk vele, adott nekünk egy könyvet is ajándékba a légzés meditációról angolul. Ahogy együtt sétálgattunk mondta, hogy nyissuk ki a fülünk, figyeljük a fák, a madarak hangját, szippantsunk mélyet a levegőből, érezzük a virágok illatát és hogy szétárad az energia bennünk. Addigra már valóban észrevettem magamon, hogy minden furcsa érzésem elmúlt, teljesen nyugodt vagyok, a gondolataim tiszták. Eszembe jutott, hogy otthon, a telkünkön is hasonlóan fel lehet töltekezni. Végigsétálva az erdőn láttuk, hogy elrejtve kis különálló kunyhók állnak, egy-egy keskeny odavezető ösvénnyel. Itt laknak a szerzetesek. Némelyik a teraszon ücsörgött és olvasott, volt aki meditált, vagy a természetben ballagott. Megszólított minket az egyikük, csak azért hogy beszélgessünk. Ő is annyira szimpatikus és nyitott volt, kezdtük sajnálni hogy elmegyünk.



Szertartás a fák alatt



Még jó néhány óra volt az indulásig, így elhívtak egy közös imára. Az erdőben tartották a fák alatt egy szál gyertyánál. Energiával megtelve értünk a végére, amikor hirtelen felbukkant a francia lány és lámpát keresett, mert nem talált vissza a szállásra. Húsz percünk volt indulásig, de valahogy azonnal tudtam, hogy nem csak világítás kell neki, így elmentem vele. Dőlt belőle a szó, megvolt a nagy találkozás, öröm, boldogság. Kiderült, hogy éppen itt találta a srácot, mert ő is menni készült. A fiú azt mondta neki, hogy ne menjen haza, tartson vele Ausztráliába, Új-Zélandra meg Fidzsire. Teljesen el volt bizonytalanodva, tőlem várta a választ, hogy mit tegyen. Elmeséltem neki, hogy mi is pont tervezünk ezekre a helyekre utazni, és hogy én mindig vágytam rá, hogy útra keljek, csak korábban nem volt kivel. Mi is külföldön ismerkedtünk meg Attilával. Én a helyében biztos, hogy belevágnék. Érdekes érzés volt rájönni, hogy ez volt az egyik oka, hogy idejöjjek, hogy átadjam ezt az üzenetet… A szerzetes nagyon szívén viselte mindegyikünk sorsát, nem csak megszerezte a buszra a jegyet, de el is kísért, búcsúztatott bennünket. A kapuban találkoztunk a párral, elköszöntünk, aztán ők is elmentek együtt. Végül nagyon jó érzésekkel jöttünk el, megható volt a gondoskodás, figyelmesség, az őszinteség, a szertartás, az egész környezet és ahogy ők ketten egymásra találtak. Megérintett Suan Mokkh hangulata…