Hongkong



Kilátás a Viktória csúcsról



Kora reggel érkeztünk Hongkong szigetére, az időeltolódás miatt alig aludtunk. Pillanatok alatt a város sűrűjébe vetettük magunkat, hogy szállás után nézzünk. Nepálról azt írtam, hogy időutazás a múltba, hát akkor erre is azt kell mondjam, csak épp a jövőbe. Akkora hatalmas kontraszt az elmúlt hónaphoz képest, hogy azt sem tudtuk merre kapkodjuk a fejünket. Kényelmes emeletes busz robogott velünk a hosszú Shing Ma hídon, alattunk a város és a tenger, tömérdek teherhajó várakozott a darurendszerek között rakományára.  Óriás felhőkarcolók mindenütt, a széles utcákon Porsche-k, Maserati-k gurulnak, fényárban úszó pláza komplexumok és boltok lépten-nyomon, van itt 800 méteres magasságban közlekedő fedett mozgólépcső, csilli-villi tisztaság, semmi tömegnyomor vagy tolakodás, csupa jól öltözött ember. 

Carmennel a Viktória csúcson



Nem az a tipikus hátizsákos célpont, annyira kilógtunk a sorból, hogy többen le is fényképezkedtek velünk. Kicsit csövesnek éreztem magam ebben a luxus környezetben, a túracipőmben és a Nepálban kézzel kilötykölt, de foltosan maradt nadrágomban. Órákig ámuldoztunk a pompán és közben rá kellett jöjjünk, hogy itt nem olyan egyszerű a szálláskeresés, mint gondoltuk. Álltam a járdán és figyeltem a velem szembe rohanó arcokat. Kiválasztottam a legszimpatikusabbat, hogy útbaigazítást és tanácsot kérjek. Nagyon segítőkész volt, két helyre is besétált velünk, hogy érdeklődjön a nevünkben. Az egyik csillagászati árat ajánlott, a másik meg amellett, hogy drága még szörnyű is volt, és mint megtudtuk itt sehol nem divat, hogy megőrizzék a táskáinkat, amíg mi máshol töltjük az időt. Ekkor segítőnk, akit egyébként Carmennek hívnak gondolt egyet és elvitt minket a saját lakásukba. Magamnál fiatalabbnak tippeltem, de mint kiderült már majdnem 55 éves. A férje szintén nagyon fiatalos, kerületi rendőrfőkapitány Hongkongban. Igyekeztem meglepődésemet leplezni, amikor a modern, tágas otthonukba belépve az indonéz házvezetőnő fogadott, a nappaliból pedig közvetlenül a tengerre láttunk. Lányaik Ausztráliában és Londonban tanulnak, így megkaptuk az egyikük szobáját és megoldódott a csomagmegőrzési gondunk is. 

Esti kép Hongkong szigetről



Este átkompoztunk a szemközti szigetre, hogy megnézzük a világ legnagyobb állandó hang és fényjátékát, a lézer show-t, ami több mint 30 tornyot és hotelt világít meg. Másnap pedig már együtt kirándultunk a városban, elvittek minket a Viktória csúcsra, ahonnan tiszta időben be lehet látni a várost és a környező szigeteket, sétáltunk a központban, közben sokat beszélgettünk, tanították Attit pálcikával enni, nagyon közvetlenek voltak, teljesen összebarátkoztunk. Carmen nagymamája még Mao Ce Tung idején felakasztotta magát, amikor elvették mindenüket a kommunisták, szülei pedig utána határoztak úgy, hogy elhagyják Kínát és új életet kezdenek itt. Carmen szerint a rendszer sokat változott az anyaországban, de az emberek szemlélete még a régi. Hongkong gigantikus modernsége ellenére tradicionálisabb maradt, mivel nem érintette a kínai kulturális forradalom romboló hatása. Hangsúlyozták, hogy visszavárnak bennünket a túránk után, addigra ők is hazaérnek Ausztráliából, ahol a lányukat meglátogatják.

Royal Chitwan Nemzeti Park



Utazás a busz tetején



Pokharába érkezésünk után, felsétáltunk a Világbéke pagodához, aminek hófehér színe vakítóan tündökölt. Egy japán alapítvány támogatásával építették, tetejéről kitűnő kilátás nyílik a Phewa tó víztükrére, sajnos a környező hegyek belevesztek a pára homályába. Autóbusszal kanyarogtunk a Trishuli medre felett, vadvízi túrára igyekeztünk a sebes sodrású, zubogókkal tűzdelt folyóra. Nyolc személyes csónakkal sodródtunk le tizennégy kilométert az árral és közeledtünk a Chitwan Nemzeti Park felé. Az utolsó három órát egy helyi busz tetején utaztuk végig, a csomagokba kapaszkodva imbolyogtunk a kanyarokban. Varázslatos panoráma tárult elénk, beláttuk az egész folyóvölgyet és a kicsiny falvak pezsgését, amiken áthaladtunk.



Rizsföld



Zöldelltek a mezőgazdasági területek, a rizsföldeket elárasztották vízzel, ökrös faekével dolgozták át a latyakos sarat. A két igavonó nekifeszült a rúdnak, amire az ekét kötötték, az állatokat vezető ember térdig gázolt az iszapban és néha lábával mélyebbre tolta a szerszámot. Az egyik kanyarban motoros feküdt, sisakja az árokba gurulva hentergett, a mentőt csak fél óra múlva láttuk villogva közeledni. Többen szemetet égettek az út szélén, gyerekek biciklivel száguldoztak, néha ketten is tekertek egy járgányon. Nők és férfiak ücsörögtek a vályogházak előtt, szabadtüzes kemencében sütöttek. Vizeskannákat, fát, de valaki ajtólapot cipelt a fején és a vállán. Buszunk megállt egy kereszteződésben, mi lemásztunk a felszerelt vaslétrán, hajunk teljesen hátrasimult a szélben.

Nyitott dzsippel autóztunk még háromnegyed órát poros utakon, szemből ósdi egylovas hintók jöttek ügetve. Naplementére értünk a nemzeti parkba, madárdaloktól volt hangos az erdőszéli szállásunk. Rózsák és hibiszkuszok virágoztak körülöttünk, fürtökben lógtak a banánok a fákról.

Bachhauli falutól a Rapti folyó választja el a Royal Chitwan Nemzeti Parkot, a rinocéroszok, bengáli tigrisek és szarvasok élőhelyét. Az indiai és a nepáli határon fekszik a Terai régióban, 1973-ban hozták létre.



Kézzel faragott kenuk pihennek a naplementében a Rapti folyón



Gyapjúfa törzséből kifaragott kenuval siklottunk a Rapti folyó vizén, alig tíz centis merülése volt a hajónak, amit négy-öt hónapig is kézzel faragnak. Helyi nők kosarakkal megpakolva, felhúzott szoknyával gázoltak át a folyón, füvet és fát gyűjtenek az életüket kockáztatva. Az elterülő növények és a nedves talaj tetején nemes kócsagok szedegették a táplálékot, hófehér tollazatuk messziről fénylett.



Helyi nők kelnek át a Rapti folyón



Az asszonyok tüzifát gyűjtöttek az erdőben



Távolabb a levegőben élénk kék színével suhant egy jégmadár, a folyó partján emelkedő löszfalba parti fecskék vájtak maguknak üreget, amikor a monszuni esők elöntik a járatokat, a házak felett repkednek, ezért a falubeliek „house martin”-nak hívják őket. Kikötöttünk a kenuval és két napot túráztunk a dzsungelben. Nádfoltok tarkítják a sűrű bozótos erdőt, a fákra folyondárszerű növények kúsznak. Több pontról hallottam kukorékolást, a vadon élő vörös dzsungelcsirkék lármázták be az erdő csendjét. A kakasok kicsit kisebbek a házinál, de tollazatuk sokkal élénkebb, díszesebb. Nagyon félénkek, ahogy meghallották lépteinket, azonnal elszaladtak, ha észrevettek minket elrepültek, mint a megriadt fácán. Kísérőnk Anu, botjával megkocogtatott egy gyapjúfát, lehulló termésével tömik ki az itteniek a párnákat. Anu évek óta a Terai-ban dolgozik, korábban a királyi hadseregben szolgált, a maoistákkal folytatott harcokban húsz embert ölt meg.

-        Nem gondolkodhattam, hogy jó vagy rossz emberrel nézek szembe, katona voltam, lőni kellett ez volt a munkám, de minden lövésnél úgy éreztem, mintha meghaltam volna én is. – mesélte elmélyülten vezetőnk.



Pávatánc



A párás, nedves páfrányok takarásából kibukkant egy páva és násztáncában gyönyörködtünk, ahogy körbe-körbe forgott kitárt színes farok tollával. Szarvascsőrű madár reppent fel a közelünkben álló „kenufa” tetejéről, árnyékát sokáig láttam a fák ágain. Csörtetéssel, robajjal ugrott ki pihenéséből egy rinocérosz, azonnal beugrottunk egy fa védelmébe, de Andi bátran lefotózta a hatalmas vadat.

Napjainkban is történnek balesetek a parkban, a legutolsó szerencsétlenségben négyen vesztették életüket. Anu látta az egész esetet:

-        Észrevettünk ötven méterről egy rinocéroszt és onnan figyeltük mozgását. Legelte az elefántfüvet, mikor egy másik turistacsoport és vezetőjük közelebb merészkedett az állathoz. A guide-ot taposta elsőnek halálra, majd vissza-visszafordulva a többi három embert is megtámadta. Ütöttem botommal a fákat, de a felbőszült jószág mit sem törődve vele, csak rohant.



Rinocérosz a Teraiban



A tőlünk felriadt rino is megtorpant és felénk szegezte tekintetét. Vezetőnk felugrott és kemény bambusz botjával ütötte a bokrokat, amitől szerencsére a vad odébbállt. Az erdőből kiérve elefántokkal folytattunk az utat, itt élhettem át azt a régi vadászati stílust, ahol nem éppen sportszerűen gyérítették meg a vadállományt. Nagyobb mértéktartással a mai napig is vadászterületként működhetne a terület. Madarak százait láttam, ugató szarvasok rudlija szaladt a fák között, szambár szarvas tehén feküdt borjával a bokor tövében és pettyes szarvasok vártak be minket húsz méteres távolságra.

A két órás elefántos utazás után köveken egyensúlyoztunk át egy patakon, aminek kiszélesedő öblében ismét rinocérosszal találkoztunk. Húsz méterre megközelítettük, de állandóan szemmel tartottuk azokat a fákat, amikre támadás esetén akartunk felmászni. Andi kitűnő képeket készített, én kamerával rögzítettem, ahogy a rino víz alá merült és fújta buborékolva a levegőt.



Elefánthátról rengeteg pettyes szarvast látni




Szambárszarvas pihent borjával



Tharu falukép



Az éjszakát tharu faluban töltöttük, a vályogházak csak természetes anyagból épülnek. Az oldaluk az elefántfű erős szárából áll, amit bivalyürülékkel összekevert sárral besimítanak, a tetejükre az elefántfű gyenge szálai kerülnek. A tharu nép régebben a dzsungelben élt, a mai napig is tartják tradicionális szokásaikat, a Terai-hoz tartoznak. Évszázadokon keresztül a maláriával fertőzött erdő nyújtott lakhelyet számukra, ezért állítólag velük született képességük van a betegséggel szemben. A malária felszámolási program megvalósulása és az erdőirtások után, 1960-ban több ezren költöztek le ide a hegyekből. Eredetileg Indiából származnak, muszlim vallásúak voltak, de mostanra többségben hinduk.



Konyha a tharu faluban




Falukép




Atti egy falusi ház szobájában



Reggel a két méter magas elefántfűben gyalogoltunk, sok helyen láttunk friss rinocérosz nyomokat. Találtunk néhány csontot, jobban körülnézve a területrészen rábukkantunk egy rinocérosz teljes, régi maradványára. Egy kupacba hordtuk az egészet, hogy a helyiek könnyebben megtalálhassák. Miután rálelnek, hamar összegyűjtik a csontjait, mert a hagyomány szerint, ha van a házukban belőle egy darabka, akkor nem lesz a családnak semmi gondja az egész életben. Amikor beértünk a fák rejtekébe elfutott előttünk egy mongúz, a reggeli párás növényzet miatt viszonylag halkan tudtunk cserkelni. A közeli bokorról, amin tömérdek gyapotpoloska párzott elszárnyalt egy bóbitás madár, a hasa sárgásbarna színben pompázott, a szárnytollai fekete-fehérek voltak. A búbos bankát gyorsan elnyelte a dzsungel rengetege.



A termeszvárak két méternél is magasabbak



Termeszvárak mellett sétáltunk és újra elefántfüves területre kóboroltunk, ahol erős tigris szagot lehetett érezni. Felmásztam az egyik termita dombra, mint annak idején Kittenberger Kálmán Afrikában, de nem láttam mozgást a környéken. Megálltunk ebédelni, az erdő és az elefántfű övezte tó partján, géppisztolyos katonákkal találkoztunk, akik őrzik a vadállományt. Legutóbb a maoista harcok alatt csökkent le a vadsűrűség, mert az itt szolgálatot teljesítő katonákat is bevezényelték a városba és az orvvadászok munkába lendültek az értékes tigris bőrért és a rinocérosz szarváért. Mivel ezek a vadfajok a kihalás szélén állnak a katonák engedélyt kaptak az orvvadászok lelövésére.

Tovább indultunk.



A fák jó menedéket jelentenek az embernek



A fák árnyéka alatt elviselhető volt az idő, de takarás hiányában a tűző nap sugarai égetik az embert. Megláttunk egy rinocéroszt az elefántfűben, a mellette álló fán, a helyi fűgyűjtő asszonyok egymás hegyén-hátán tornyosultak. Túl messze legelt a tökéletes fotóhoz, ezért közelebb merészkedtünk hozzá. Jó széllel harminc méterre csaltuk a távolságot, amikor hirtelen a levegőbe szagolt és felém fordult, a következő pillanatban már én is egy fán kuporogtam. Onnan filmeztem, míg el nem ballagott. Megállt a légmozgás, teljesen elcsendesedett a Terai, csak a madarak véget nem érő dallamai trilláztak.



Az alkonyat előtt a krokodilok kiúsznak a partra



A pávák visítottak egyet-egyet, a mellettünk elterülő tó tükörsima vízében két krokodil siklott hangtalanul. Pettyes szarvasok jöttek inni a vízhez, amikor egyikük lehajolt, hogy a szomját oltsa, a krokodil felé kapott, de a szarvasnak sikerült megúsznia az esetet. Az egész rudli elmenekült, de fél óra múlva visszajöttek. Nyugat felé két elefánt ballagott, a hátukon a vezetőik, a mahmutok ringatóztak. A lenyugvó nap fényében páva járta a táncát a közelünkben, gyönyörű és felejthetetlen volt minden. Akkor értettem meg igazán, miért is utazott gróf Apponyi Henrik hónapokig a Teraiba, hogy ezen a vidéken hódolhasson nemesi szenvedélyének, a vadászatnak. Kormoránok repültek alacsonyan a víz felett, fekete alakjuk lassan beleolvadt az alkonyat sötétjébe.

Helyi autóbusszal utaztunk vissza Kathmandu forgatagába és megnéztük a Nepáli Természettudományi Múzeumot, ami közös kutatásokat végez a Tribhuvan Egyetemmel. Megismerkedtünk a múzeum igazgatójával, Dr. Keshab Shrestha professzorral és barátjával Hari Sharan Nepalival, becenevén Kazival, aki a legelismertebb ornitológus Nepálban. Együtt töltöttük az estét, Kazi meghívott bennünket az otthonába, segített a videóimon és Andi képein látható madarak neveinek kiderítésében. Rizspálinkát iszogattunk és elemeztük a himalájai fényfácán hangját, ami szerintem hasonlít a wapiti bőgésére. Mutattam nekik a kanadai videók közül elk bőgésről felvételt és tényleg osztoztak véleményemben. Régi fényképeket nézegettünk vadászatokról, gyűjtőutakról és átlapoztam az állami megbízásból megvalósított projektek beszámolóját. Akadt olyan régió, amit a kutatások után nyilvánítottak nemzeti parkká.

Hari Sharan Nepali 1934-ben született, csak Nepál madárembereként emlegetik. Tudása hihetetlen mértékű, gyerekkora óta több mint nyolcszázhetven madárfajt gyűjtött, amit később a múzeumnak adományozott. Mutattam neki egy felvételt, amit még a Dhorpatan régióban készítettem, s azonnal mesélte, hogy pocoknyulat láttam. Nyolc-kilenc hónapot tölt egy évben az erdőben, vadászott a királlyal és tizenhárom madárfajt fedezett fel. Ő látott először pocoknyulat és havasi pintyet ugyanabban a sziklahasadékban együtt lakni. Megnéztem tizenhatos lapátcsövű sörétes fegyverét és a hozzá tartozó vékony madarász betétcsöveket.



Never Ending Peace And Love



Búcsúzásunkkor ajándékoztam neki egy kicsi pávát ábrázoló szobrot, én kaptam tőle egy videofilmet a hóleopárdokról. Szép és emlékezetes befejezése volt ez másfél hónapos nepáli tartózkodásunknak. Fülembe cseng a helyiek által emlegetett mondat, hogy „soha ne felejtsétek el Nepált!”

-        Tudjátok mit jelent Nepál? – kérdezte tőlünk Anu a Teraiban.

-        Never Ending Peace And Love! Végtelen béke és szeretet!

Attila

Cenzúra Kínában

Vége az egyhónapos kínai túránknak, sajnos a cenzúra miatt nem fértünk hozzá a blogunkhoz, de kedves barátnőnk, Vica feltöltött három bejegyzést. Az utolsót most egészítettük ki pár képpel és a képaláírásokkal. Hamarosan Taiwanba érünk és néhány nap múlva olvashatjátok a további élményeinket.

Andi, Atti :-)

Pokhara és az Annapurna kör



Úton Pokharába



 Öt napi fekvés után úgy döntöttünk, elindulunk a Himalájába, az Annapurna körre. Felpakoltunk rendesen, mindjárt az első napon kiderült, hogy túlságosan is. Olyan nehézre sikerült a táskám, hogy csak ülve sikerült a hátamra venni, néha úgy éreztem hanyatt esek, úgy húzott. Attiét meg sem tudtam emelni. Helyi busszal zötykölődtünk a túra kiinduló pontjáig, Besisaharig, ahol összeismerkedtünk egy holland fiúval, két norvég lánnyal és egy cseh párossal, akikkel egy darabig együtt haladtunk. Az első nap elég kínlódósan alakult a motyónk miatt, mivel még gyengék voltunk a tüdőgyulladástól. Jutalmunk a Manaslu 8156 méteres csúcsának és szép vízeséseknek a látványa volt. 

Első este Jagatban aludtunk, reggel újult erővel vágtunk neki az útnak. Degeszre ettük magunkat, hogy minden kifogyjon a táskából és könnyebb legyen. Egy hosszú szakaszt tettünk meg, hogy spóroljunk egy napot, amit későbbre szántunk tartalékba az akklimatizációhoz a magasabb területekre. 



Az  asszonyok faleveelet cipelnek a hátukon



Virágzó rododentron erdők mellett gyalogoltunk a Marsyangdi folyó mentén, amin át is keltünk egy nagyon hosszú függőhídon. A hidak végig kiváló állapotban vannak, újnak látszanak. Az egész útvonal nagyon jól ki van építve, eltévedni lehetetlen, nem is értettük, mi lehet a szerepe egy túravezetőnek. Többen mondták nekünk, hogy lehangoló lesz a túrázók serege, pláne, hogy 2011 a turizmus éve Nepálban, de mindenki meglepetésére kifejezetten kevés látogató volt, a falvakban is üresen ácsorogtak a vendégházak. Meleg vízhez nem volt szerencsénk sehol, a szobák egyszerűek, két ágy és más semmi, ellenben kényelmesek. Az alvásért szinte alig fizettünk, már-már belepirultunk annyira olcsón számították. Cserébe mindenhol a háziaknál ettünk, de ez is nagyon jó áron volt ahhoz képest, hogy ide mindent gyalogosan hurcolnak fel, vagy helyben termelik meg. 

Konyha

 Az úton sok teherhordóval találkoztunk, láttunk egy férfit, aki egy ketrecben a homlokán tartott hevederrel cipelt vagy húsz csirkét. Akárhogy is számoltuk legalább 35-40 kilót vitt óriási emelkedőkön. Mire Bagarchapba értünk, úgy estünk be az ágyba, mint egy zsák. Másnap a Manang völgyben araszoltunk fölfelé, a sok pici hídon kereszteztük a folyót és néhány házból álló apró településen sétáltunk át. 

Imakerekek egy kis falu elején

A növényzet itt még dús és zöld, a szubtrópusi éghajlat miatt meleg is van. Ahogy fölfelé haladtunk minden nap rendkívül változatos és más arcát mutatta a táj. Rendszeresen összefutottunk ismerős arcokkal, akikkel jókat beszélgettünk egy-egy pihenő alkalmával. Az éjszakát Chameban töltöttük 2710 méteren, ami a Manang völgy adminisztratív központja. 

Iskolások gyalogolnak hazafelé
az út szélén

Jó nagy településre számítottunk, ahogy a helyiek beharangozták, de igazából negyed óra alatt be lehetett járni. Estére sajnos bekrepált a bal térdem, egyáltalán nem tudtam behajlítani, valószínű nem szokott hozzá ennyi súly cipeléséhez. El voltam keseredve, mert még hátra volt a túra neheze. Vastagon bekentem piros tigrisbalzsammal, amit még Kathmanduban vettem véletlenül a fehér eukaliptuszos helyett, húsz percig kezeltem magam energiával és reggelre csodát tett; így vidáman ugráltam le az emeleti lépcsőről reggelizni. Nagy élmény volt, ahogy közeledtünk a magas hegyek felé, gyönyörű kilátás nyílt az Annapurna II, Pisang, a Himalchuli és a Ngadi Chuli csúcsokra. 

Menet közben teljes döbbenettel figyeltem, hogy milyen eszközökkel dolgoznak földjeiken az emberek. Mivel itt nincsenek autó által járható utak és áram is csak nagyon korlátozottan, önellátóak a települések és csak a kézi munkát alkalmazzák. Két ökröt befogva, faekével szántanak a teraszosan kialakított területeken, az asszonyok fonott kosarakat cipelnek a hátukon. 



Ökrökkel és faekével szántanak



Ezekben hordják a tüzifát, faleveleket a fűtéshez, fenyő tűleveleket az állatok alá alomnak és a mezőgazdasághoz, köveket, földet az építkezéshez. A férfiak kalapáccsal és vésővel faragták az összegyűjtött kőtömbökből a téglának valót. A nők hátukon kendőbe csomagolva hurcolják gyermeküket, vagy unokájukat, így végeznek minden háztartási munkát. Nagyon kiábrándító volt, amikor rájöttünk, hogy robbantások okozzák a dübörgést, amit hallottunk. Láttuk, hogy a szemközti sziklák oldalát vésik ki, hogy utat építsenek. Természetesen itt is mindent kézzel csinálnak, csákányolják, vésőgéppel bontják a sziklát, mindenféle sisak, kötél és védőfelszerelés nélkül lógnak, kalapálnak a falakon. Rossz volt nézni nem csak a keserves munkát, de azt is, amit ezzel tesznek. Állítólag tíz éven belül elkészül az út, úgy hiszem addigra teljesen elveszti a varázsát ez az útvonal. Látom magam előtt, hogy kiránduló csoportok, buszok árasztják el ezeket a falvakat és tájakat. Fájó érzés látni, ahogy a természet csodáit fúrják-faragják és az itt élő emberek is csak turista látványossággá válnak. Előbb utóbb levetik tradicionális viseletüket, némi fizetség ellenében újra beöltöznek, ha odavisznek egy-egy csapatot. Biztos vagyok benne, hogy sok előnnyel is fog járni az út, de abban már nem, hogy hosszú távon boldogabb lesz tőle az itt élő nép. Este felső Pisangban 3310 méteren aludtunk, ahol többnyire a helyiek laknak, az alsó Pisangot alakították ki inkább a túrázónak. 

Felső-Pisang

Innen fentről a kilátás is sokkal szebb a hegyekre, a tetején pedig egy templom áll, amit a falubeliek közösen építettek. Másnap Mananghoz közeledtünk. A növények lassacskán ritkultak, inkább csak néhány bokrot lehetett látni, a föld egyre szárazabbá vált, szamár karavánok kígyóztak végig az utakon. 

Felfelé haladva egyre ritkább lett a növényzet

Gyönyörű kilátás nyílt az Annapurna III és IV csúcsokra. Nekem ez volt a kedvencem az egész túrán. Manang 3540 méteren helyezkedik el, csodálatos panorámával. Úgy döntöttünk, hogy tartunk itt egy akklimatizációs és egyben pihenő napot.



Manang utcája



Manang



Manang szűk utcáiban

 Ez a falu tetszett a legjobban, lovak, csirkék, kakasok, kecskék és jakok kóricáltak az utcákon illetve a környékén. A házak többnyire kőből épülnek, melyet sárral tapasztanak össze, a háztető fából készül, a tüzelő a lapos tetőre van halmozva. Itt reggel és este már kifejezetten hűvösnek éreztük a levegőt, fűtés természetesen nem volt sehol, a szállások nagyon huzatosak és hajnalra rendszerint elfagy a víz. A konyháik is nagyon érdekesek, nyílt tűzön sütnek-főznek mindenféle finomságot. Megkóstoltuk a jak steaket és az almáspitét, ami el sem tudom mondani milyen jól esett, az elmúlt napok egyhangú étkezései után. A faluban sok az imamalom, aki arra jár, megforgatja őket. Estére megint alig bírtam menni, és Attinak is beszúrt az a térde, ami régen el volt törve. Vettünk térdvédőt, agyonkrémeztük, kapott egy kis energiát, így másnapra újra megjavult. Kinéztünk a falu fölött egy gompát, ahol egy láma lakik és meditál 4000 méteren, gondoltuk ez jó lesz akklimatizációs túrának. A lámát elneveztük száz rupis lámának, mert mint megtudtuk csak a turistaszezonban alszik ott és száz rupiért enged be. Mivel most nem volt főszezon, nem is találtuk ott. A látvány, ami itt elénk tárult a legszebb volt az egész kör alatt. Láttuk alattunk a falut beolvadva a homokos, köves táj színeibe, körülötte a teraszos földeket, a völgy aljában a Marsyangdi folyó kanyarulatait, a szemközti hegyek lábánál a türkizkék Gangapurna gleccsertavat és velünk szemben, szinte karnyújtásnyira az Annapurna III és IV valamint a Gangapurna havas, jeges csúcsait. 



Kilátás a gompától Manag fölött



Órákig gyönyörködtünk innen a tájban, Atti még felmászott egy sziklatömbön egy jégfalhoz is. Minden gompánál, csortennél, templomnál pihentek kék kos trófeák. Szent állatnak tekintenek rájuk, az elhullott szarvakat összegyűjtik és méltó helyre szállítják. Felfedeztünk egy emléktáblát a sziklán, amire több név fel volt sorolva, az Annapurna lett végső állomásuk. Álltam azon a gyönyörű, békés és csöndes helyen, sasok vitorláztak, hatalmas szárnyaikat a nap átvilágította és elképzeltem, hogy ezek a fiatalok mennyire szerethették a hegyet, milyen boldogok lehettek, amikor elkezdték mászni. Könnyek szaladtak a szemembe. Eszembe jutott Tibi barátunk, aki tavaly nyáron nem jött haza többet a Dolomitokból. Még mindig nagyon élénken előttem van minden mozdulata, a mosolya, a hangja, a sok közös kaland. És ez így is marad. Éjjel róla álmodtam. Reggeli után összepakoltunk és elindultunk Letdar felé. Egy óra lehetett még hátra, amikor észrevettünk a hegyoldalban egy óriási csapat kék kost és néhány vad jakot. 

Kék kosok

Atti úgy belelkesedett, hogy ledobta a legközelebbi bokorba a táskáját és odaosont hozzájuk 30 méterre a kamerával. Egy meredek oldalon kellett lefelé mennie, hogy elérje a folyót, ahová a szemközti oldalról igyekeztek le inni. Úgy két órát töltöttünk ott őket nézegetve, Atti nagyon szép, közeli felvételeket készített róluk. 

Kék kos

Én fönt vártam meg, bár szívesen lementem volna, de a fájós térdem miatt nem mertem bevállalni a nagyon meredek leereszkedést a völgyig. Már minden bajom volt, hogy nem tudtam közelebb menni, igazi szerencsétlennek éreztem magam. Letdarban elértük a 4200 métert, a táj szintén nagyon szép volt, a szállás előtt jakok legelésztek. Miközben köztük sétálgattam megint megpillantottam egy csapat kék kost, ezúttal jó magasan, felettünk a hegyoldalban. Fényképezőgépemmel a nyakamban felrohantunk, amíg takarásban voltunk, utána hason kúszva a földön és a bokrok között, 10-15 méterre megközelítettük őket. 



Jakok Letdarnál



 Tenyerünkből lógta a tüskék, a ruhánkból minden érintésre puffant a porfelhő. Atti kitalálta, amikor már közel kerültünk a juhokhoz, hogy tegyünk úgy, mintha jakok lennénk, nehogy elriadjanak. Ő lopakodott elöl lehajolva, én meg a nadrágjába kapaszkodva utána. Így álcáztuk magunkat. J Utólag azért elég jót mulattunk magunkon, főleg, hogy enyhén szólva felesleges volt ennyit kommandózni, mert amikor végül észrevettek, ügyet sem vetettek ránk. Egyáltalán nem féltek, itt nem zavarja őket senki. Atti teljesen elképedt, mert három hete, amikor a vadászterületen voltak a Dorpatan régióban, ott már 400 méterről futottak, mint a szélvész. Nagy élmény volt mindkettőnknek ilyen közelről megfigyelni őket. Nem ártott volna pihenni, mielőtt magasabbra mentünk, de ezt nem lehetett kihagyni. Másnap 4850 méteren éjszakáztunk a High Camp-ben, meredek kaptatón vezetett az út odáig. 



Úton Letdar és a High Camp között



A levegő már elég ritka volt, kisebb mozgástól is elfogyott a szufla. Nagyon jól esett volna egy fürdés, mivel a túra eleje óta nem volt rá lehetőség, de még hideg vízzel sem volt. Igaz, ha lett volna se biztos, hogy bárki használja, mert így is minden ruhánkat felvettük, amit magunkkal hoztunk, olyan hideg volt. A szobánkban 1 fok, kint pedig röpködtek a mínuszok. Érdekes, hogy hó az alacsonyabb régiókban egyáltalán nem esett, csak itt jelentek meg az első foltok. Atti meg is jegyezte, hogy három hete, a Dhaulagiri környékén már 3700 méteren combig érő havat tapostak. Hajnali fél hatkor indultunk tovább, a legmagasabb pont, a Thorung La hágó felé, hogy a napfelkeltét láthassuk és elkerüljük az erős szelet. Jó tempóban haladtunk fölfelé, 5416 méteren fekszik, a térkép azt írja, ez a világ legmagasabb hágója. Szerencsére egyiküknek sem akadt akklimatizációs gondja. A végén már nehezen vettük a levegőt, de néhány másodperc pihenő után újra megnyugodott a légzésünk.


High Camp



Thorung-La hágó

A lefelé úttól jobban tartottunk, 1600 méter szintet kellett gyalogolni 10 km alatt. A térdünknek ajándék volt, de Mukhtinatba érve mindenért kárpótolt a kilenc nap után a forró tusoló. Ez már a Mustang régióhoz tartozik, kopár hegyek jellemzik. A túra minden része csodaszép volt, megérte minden percét. Mukhtinatig 120 kilométert tettünk meg 820-ról 5416 méterre gyalogoltunk föl. Innen viszont sajnos az útvonal egybeesik a mérhetetlenül poros földúttal, amit eddig építettek ki az autóknak. Hepehupás, keskeny út, néha a patakon is át kell gázolni a terepjárókkal, amik itt a tömegközlekedést jelentik. A portól kapott tüdőgyulladás után ehhez nem volt kedvünk, így menetrendszerinti dzsip járattal zötykölődtünk le Jomsonig. Út közben az ablakból láttuk az ismerős túratársakat a porfelhőben köhögve, így nem bántuk meg döntésünket. Jomsonból kisgéppel repültünk vissza Pokharába, ahonnan még utoljára láthattuk a felhők fölött a havas hegycsúcsokat. Így kimaradt ugyan a túra Poon Hill-i része, de azért alakítottuk így, hogy maradjon időnk egy raftingra és a Chitwan Nemzeti Parkra.

Kathmanduban Vicával

Helyiek Kathmanduban

Vicával a meditáción

Jógi kézlenyomata a sziklában

Attiékkal teljesen véletlenül egyszerre értünk Kathmanduba. Már alig vártuk, hogy találkozzunk és meséljünk egymásnak. Nagy volt az örömük a sikeres vadászat miatt, este ki is rúgtunk a hámból. Másfél hét alatt annyit nőtt Atti szakálla, hogy mikor megláttam egész idegennek tűnt. Olyan jól sikerült az este, hogy másnap a csapat egy részével visszamentünk bulizni. A következő pár napot a városban töltöttük, Vicával és a csapattal részt vettünk egy szeretetmeditáción a világbékéért, amit minden évben, 1 hónapon át tartanak. Több százan voltak jelen, nagyon emelkedett hangulatban telt, elképzeltem, hogy milyen más lenne a világ, ha mindenki ilyenekért küzdene, mint ezek az emberek, akik erre szánnak egy egész hónapot. Tudom elég utópisztikus, de azért elképzelni nem volt rossz. András egy kolostorban beszélt újra az elengedésről nekünk, ami nagyon tetszett. Odatalálni egy kicsit kalandos volt, mert Vicával elbámészkodtunk és lemaradtunk a többiektől, pillanatok alatt szem elől tévesztettük őket a zegzugos utcákban. Végül egy szerzetes vezetett oda bennünket, akibe belebotlottunk a nagy keresgélés közepette. Sokat lődörögtünk a Swayambu-nál, ahol minden nap más árussal barátkoztunk össze. Az egyik festő fiú megosztotta velünk történetét, Pokhara környékén lakik a hegyekben, fél évet ott dolgozik a családdal a földeken és festeget, fél évet árulja a képeit Kathmanduban. Nagyon békés és boldog az élete. Másfél órát társalogtunk, amíg esett az eső, teára is meghívott minket. Egyik nap egy idős árus irányított be a boltjába, és hangtálakkal végzett egy kezelést rajtunk. A hangtálak a rezgésükkel gyógyítanak. Utána ő is sokat mesélt nekünk magáról. Érdekes volt, hogy egyikük sem kínálgatta a portékáját csak egyszerűen beszélgettek velük. Meg is lepődtem. 

Ellátogattunk meditációs barlangokhoz, ahol egy jógi hagyta a kézlenyomatát a sziklában, megnéztük Patan városrész hangulatos Durbar terét és eldugott templomokat, ahová András láma barátja vezetett. 

Durbar tér

Az erős por és szmog miatt már napok óta küzdött mindenki a torokfájással, így menekülésszerűen néhányan kimentünk a város szélén elterülő Nagarjun Nemzeti Parkba. Találkoztunk itt egy magyar lánnyal, aki egy nemzetközi emberjogi szervezetnél dolgozik Nepálban, politikai ügyekkel foglalkoznak. Előtte Palesztinában volt, elmondása szerint nem lehetett egyszerű feladat. 

A Nagarjun Nemzeti Parkban

Menet közben elmúlt a lázam és a torokfájásom is, így Attival leszerveztük, hogy miután Vicáék tovább utaznak Dharamsala-ba, vissza Indiába, mi is elmegyünk Pokharába. Nem jött össze elsőre, mert reggelre visszaestem a betegségbe. Vica elbúcsúztatása sem volt valami vicces, kilenc hónapig nem találkozunk, Attival meg is jegyeztük, hogy miközben integettünk a busz után, hogy megint magunkra maradtunk. Már Doki és Paller Atti is hazaértek. Reggel felhívtuk Mahesh-t, aki a vadászatot szervezte Attiéknak, hogy segítsen orvost találni. Itt Nepálban egyébként jobb nem kerülni doktor karmai közé. Szerencsére egy nagyon kulturált klinikát ismert, ahol jól kivizsgáltak, vérvétel, tüdőröntgen, miegymás és kiderítették, hogy a porral szereztem egy kis bakteriális tüdőgyulladást. Amint jobban lettem Pokharába autóztunk, hátha gyorsabban gyógyulok a hegyek lábánál a tisztább levegőn. Atti is hasonló gondokkal küzdött, mint én, csak egy kicsit jobban tartotta magát. Nagyon elkeserítő és tehetetlen érzés feküdni a szobában, ablakból a szúnyoghálón keresztül sóvárogni a hegyek után, miközben attól kifulladunk, hogy levonszoljuk magunkat a sarki gyógyszertárig. A hét órás út Pokharáig egyébként nagyon szép volt, sok kis települést érintettünk, kihasználtam az alkalmat, amikor felforrt a vizünk, hogy bepillantsak egy-egy tanya életébe. Teraszos földművelés minden talpalatnyi helyen, a falusiak a hátukon és fejükön cipelik a rőzsét, vizes kancsót, terelgetik állataikat, kézzel mosnak a folyóban, a gyerekek hosszú kilométereket gyalogolnak az iskolából hazáig. Áram elvétve és meglepetésszerűen van az egész országban, vidéken, ahol generátor sincs, ez még jobban bekorlátozza a napi tevékenységet. Az élet minden bizonnyal nehezebb itt, mint nálunk, mégsem tűnnek cseppet sem boldogtalanabbnak. Olyasmi lehet, mint otthon az 1900-as évek elején, amiről nagymamáink meséltek, amikor gyerekkorukra, fiatalságukra emlékeztek. Nagyon különös ezt a XXI. században látni, de semmiképpen sem rossz, vagy taszító. Inkább szép. Csendes és békés.