Mahdi Shahr környékén a hegyekben

A hegyekben töltött első napon azzal indítottunk, hogy a semmi közepén lerobbantunk a kocsival, felforrt a víz és elszakadt az ékszíj. Senki nem lepődött meg, a társaság egyik fele azonnal kórókat és gyökereket gyűjtött, majd tüzet raktak, hogy meg ne fagyjunk és főzzünk teát, a többiek meg nekiálltak szerelni az autót. Később ez mindennapossá vált, megspékelve az elakadásokkal.  Közben hívtak segítséget, hogy mi tovább mehessünk, mert ez volt az első vadásznap. Három órás berhelés után elindultunk, de nem jutottunk messze.

Úgy döntöttünk itt maradunk, és végigpásztázzuk a környéket távcsővel, látunk-e transz-kaszpi uriálokat. Atti ebből a juhfajtából szeretne elejteni egy kost. Közben megérkezett a felmentő brigád, öten velük folytattuk az utat. Itt minden autóba annyian szállnak be, ahányan csak be tudnak préselődni. Csomagtartóban ülni teljesen természetes. Iránban ez egy teljesen biztonságos terület állítólag, bár azért kalasnyikov mindig van kéznél a természetvédelmi őröknél.  Egy a lábam alatt is hentergett a terepjáróban. 

Amikor végre gyaloglásra váltottunk, az már sokkal jobban tetszett. A délutánt a hegyekben túrázva töltöttük, találkoztunk egy 50-60 egyedből álló csapattal, de többségük nőstény volt, akiknek kifejezetten büntetik az elejtését és néhány fiatalabb kos tartozott hozzájuk. A nap végén, kissé átfagyva a mínusz 10-12 foktól, már alig vártam, hogy beszálljunk az autóba. Végül a másfél órás utat a városig, lehúzott ablakokkal tettük meg, hogy ki lehessen látni a párától, ami belülről ráfagyott az üvegre. Az ajtót rendszeresen ellenőriznem kellett, mert állandóan kinyílt magától menet közben, de a legviccesebb a csomagtér volt, mindig ki kellett szállni, nem hagytunk-e el valamit, amikor annak az ajtaja is rendszeresen kivágódott. 

A másik két nap is túrázással telt, gyönyörű területeket jártunk be a szikrázó napsütésben, a havas és kopár hegyek között. Hajnalban, amikor indultunk, mindig nagyon hideg volt, ilyet még nem éreztem, orrfújás után szó szerint befagyott az orrom, de amint előbújt a nap azonnal kellemesebben éreztük magunkat. Láttunk uriálokat is, de nagyon messze voltak tőlünk, így Atti nem jutott lövéshez. Az itt töltött három nap alatt legalább 60 km-t gyalogoltunk, 2000 m szint leküzdésével. 

lábnyomaink a hóban

Az egész terület hihetetlenül érintetlen, egy-két nomád tanyát láttunk csak. 2700 méter volt a legmagasabb pont, ahol jártunk. Különleges érzés volt visszanézni, és látni egy hegy tetejéről a kilométereken kanyargó lábnyomainkat. Ez volt minden, amit magunk után hagytunk.  A harmadik napon Attinak előjött a térdfájása, amit már évekkel ezelőtt érzett utoljára ennyire vészesnek, így a lefelé menet eléggé megkeserítette a gyaloglást számára. Éjjel még Teheránba utaztunk, hogy a környéken vörös juhokat keressünk, de annyira erősen havazott még mindig, hogy nem tudtunk kijutni a területre, így másnap tovább kellett utaznunk Iszfahánba.

tanya

 

Teheránban elmentünk a bazárba taxival, felejthetetlen élmény volt. Mármint a taxizás. Olyan, mint a vidámpark, állandó sikkontgatás, hangos nevetés kíséri, és az ember félpercenként megugrik a helyzettől, amibe kerül. Tényleg semmi szabály, a két sávból csinálnak hármat, ahányan elférnek, annyian nyomulnak, de a szembejövőt sem vetik meg. Elsőbbségadás, stop tábla, piros lámpa nem érvényes, senki sem törődik vele. A motorosok jönnek szembe jobbról-balról, ahol elférnek. Ami nélkül teljesen elveszettek lettünk volna, az a duda, ez a legfontosabb az itteni autózásban. Nagyjából úgy vettük észre, hogy úgy kell vezetni, mint ahogy síel az ember, aki előttem van arra figyelek, nehogy neki menjek, a többi meg figyeljen magára. Az utcakép sétálgatás közben szintén felkavaró, a józsefvárosi piachoz tudnám hasonlítani.