Újra Semnan környékén az uriálok nyomában

Újra Semnan mellett túrázunk

A változatosság kedvéért megint éjjel utaztunk Teheránból vissza Semnan mellé egy táborba, hogy ne veszítsünk időt. Itt már elég nyűgösnek éreztük magunkat, mert mióta elindultunk otthonról, nem aludtunk egy jót. Azért a kocsiban alvás több részletben nem ugyanaz, mintha ágyban aludna az ember. Ráadásul, amikor kényelmes helyünk volt, akkor is csak szunyókáltunk inkább, mert későn feküdtünk és korán keltünk minden nap. Éreztem, hogy a fáradtság hatására egyre több dolog idegesít. Leginkább az a nyavalyás kendő, amit egy nap legalább százötvenszer kellett megigazítanom, hogy ne csússzon le, másrészt kezdett felerősödni bennem az állandó feszengés, ami tulajdonképpen az egész országban elkísért. Mindig figyelni kellett, hogy mit csinálunk, mit mondunk, hogy viselkedünk, mit viselünk, mert van egy csomó szabály, ami tőlünk idegen, de be kell tartani. Igyekeztem figyelembe venni és tiszteletben tartani a helyi szokásokat, de ami a legjobban nehezemre esett, hogy akkor is pulóverben legyek és kössek egyet a derekamra is, meg még a kendőt is vegyem fel körbetekerve a fejemen és nyakamon, amikor 30 fokra fűtik az autót, az éttermeket, a teázókat, szállásokat, boltokat, csak hogy takargassam magam. Legtöbbször patakokban folyt rólam a víz. Az irániak nagyon szeretik a meleget, meg kellett állapítsam. A hegyekben ez nem tűnt fel, mert amúgy is kellett a meleg ruha, kendő helyett pedig sapka volt rajtam. Így már alig vártam, hogy elhagyjuk Teheránt.



Hushmed, a kísérőnk kezdi feladni a harcot



Ebben a táborban végre nem kellett megfulladni a hőségtől, 13 fok volt a szobában. Kifejezetten örültem neki, az első reggel volt, hogy nem száradt ki a torkom a levegőtől. Egyetlen hátránya csak az volt, hogy elfagyott a víz, így nem jött se hideg, se meleg, se semmilyen. Itt két éjszakát töltöttünk, amiatt jöttünk vissza, hogy Atti újra megpróbálhassa az transz-kaszpi uriál elejtését, ami nem sikerült az elején. Nagyon bizakodó volt, mondta előre, hogy figyeljem csak meg, most lesz lehetőség és szerinte pont ott, amelyik helyről szinte csak rosszakat mondott korábban. Érezte, hogy ez az élmény számára meg fogja szépíteni a területet és ez be is igazolódott.



Újra tűzrakás, tea, pihengetés



Már két napja gyalogoltunk a hegyekben, keresve a vadat, de mindig túljártak az eszünkön. A két hét alatt kialakultak kulcsmondatok és szavak, amikből szállóigét csináltunk, mert újra és újra ugyanúgy hangzottak el a kísérők szájából. Az utolsó napon már eljutottunk odáig, hogy mindenen csak nevettünk. Sokszor tulajdonképpen a semmin. Azt hiszem ez már a végső stádium, amikor az ember fáradt. Na, hát ebben az állapotban ért minket a lehetőség, hogy egy utolsót nekifussunk a hegynek, mert megláttunk egy csapat uriált, amiben volt egy öreg, szép, nagyszakállú kos. Megmenekültek, mert átbuktak a gerincen, mire odaértünk, addigra nyomuk sem maradt. Atti csalódott volt, nem akarta elhinni, hogy nem jött be a megérzése. Már mindenről lemondva kullogtunk lefelé a hegyről, amikor észrevettünk négy újabb csoportot.



Atti az uriál nyomában



Atti rögtön izgatott lett és futásnak eredt a kísérővel, mi Paller Attilával nem mehettünk utánuk, mert rontottuk volna az esélyeket. Mondjuk most az egyszer nem bántam. Lefeküdtem a földön a kavicsra, és hagytam, hogy a késő délutáni Nap sugara melegítse az arcomat. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ennél kellemesebb dolog nincs is a világon. Nem sokkal ezután eldördült a lövés, és tudtuk, hogy Attinak valóra vált az álma. Kizökkentem a melankolikus hangulatból, amikor lebukott a Nap, és elkezdtem fázni. Sötétben, késő estére értünk vissza a táborba, ahonnan villámgyorsan kellett rajtoljunk, hogy elérjük a repülőgépet Bangkok felé.