Új-Zéland - Északi sziget



Wellington



Távolodva a déli szigettől összegyűltek gondolataimban az átélt élmények és szépségek, búcsúztam tőle, mintha másik országba lépnénk. Zöld növényekkel borított, sziklás szigetek között hajóztunk, a komp hátuljában álltam és néztem, ahogy a kikötő egyre kisebbnek látszott. Amikor végleg eltűnt szemem elől behúzódtam a szél miatt az utastérbe. Moziztunk egyet, mire mindkét filmnek vége lett már körvonalazódtak Wellington partjai az északi szigeten. A város központjában találtunk egy parkolót, ahol a lakókocsik éjszakázhattak, estére érünk oda, már egy lélek sem volt a környéken. A jelzéseket félreérthetőnek találtuk, végül elfogyott a türelmünk, megálltunk az egyik helyen és elaludtunk. Reggel persze kopogtatott az őr az ablakon, hogy rossz helyen vagyunk. Amikor nyomatékos kérdésére teljes lelki nyugalommal elárultam, hogy ott is aludtunk és később is mindenre válaszoltam, amire hazugságot várt volna, csak csóválta a fejét. Mutattam neki a jelzéseket, amiket félreértettünk, ment egy kört a parkban, majd visszajött és büntetés helyett átírta az egész napra szóló parkoló cetlinket a Te Papa Múzeum parkolójába, hogy ott is érvényes legyen. Ezzel úgy hiszem mindketten meglepetést okoztunk egymásnak. Az egész napunkat a hatszintes múzeumban töltöttük, de így sem sikerült mindent bejárnunk, ami érdekelt, így még egyszer visszamentünk. Nagyon érdekfeszítővé tudták tenni a kiállításokat a sok interaktív elemmel és mozgó berendezéssel, hihetetlen modern és teljesen ingyenes.



Éva, George és barátaik



Délután találkoztunk Atti anyukájának barátnőjével, Évával és magyar vendégeivel, akik nyaralásukat töltötték nála. Éva újságíróként és fotósként tevékenykedik a fővárosban, igazi örökmozgó. Nyolc éve költözött Új-Zélandra, amikor megismerkedett az interneten párjával, George-al aki szintén magyar, 1956 után szállt hajóra apukájával a szebb jövő reményében. Két hónapos tengerjárás után kötöttek ki, megállta a helyét és boldogult, az akkoriban nem könnyű körülmények között. Kérdeztük tőle, nem szeretnének-e hazaköltözni, de már annyira hozzászoktak az itteni élethez, hogy nem vágynak rá. Említette, hogy egyszer megpróbálkozott vele, de szinte arcon csapta a mentalitás, ami fogadta az országban. Lógó orral kullogó emberek, pesszimizmus, közöny. Új-Zélandon természetes, hogy a járókelők köszönnek és mosolyognak egymásra még a nagy városokban is, bárhol szóba elegyednek. Mesélték, hogy Éva járt úgy egyik évben, amikor hazalátogatott, hogy rámosolygott valakire, aztán rögtön meg is kapta: „Mit akar maga marha!?” Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a baráti körünkben sok a vidám és megoldásokat kereső ember, de sajnos én is tudom, hogy nem ez a jellemző. Új-Zélandon valahogy jobban megbecsülik a dolgozókat is, nem egyszer hallottunk vidáman fütyörésző vagy éneklő takarítót. Sok az ázsiai bevándorló, nem csodálom, hogy az itteni fizetések mellett dalra fakadnak bármilyen munkát végezve. Persze azt hozzá kell tenni, hogy akkor nagyon jók a bérek, ha nem itt él és költi el az ember, hanem otthon. Éva és George meghívtak bennünket vacsorára, azonnal összefutott a nyál a szánkban, amikor megláttuk az asztalon a magyar konyha remekeit, amit Éva készített. Nagyon jó hangulatban telt az esténk velük és magyar barátaik társaságában. A következő pár napot együtt töltöttük, bár korábban még sosem találkoztunk személyesen, úgy fogadtak, mint régi barátokat, nagyon megkedveltük őket. Igazából kevesebb napot terveztünk Wellingtonban tölteni, de annyira jól éreztük magunkat, hogy nem volt kedvünk elmenni. 

Kaka madár a Zealandia parkban

 

A tui hangját az egész északi szigeten hallottuk



Wellington-ban a székely kapunál, Évával



A Taranaki vulkánnál



A számunkra már szokásossá vált nehéz búcsú után elindultunk a Taranaki, vagy más nevén Mt Egmont vulkán nemzeti parkjához. Az éjszakát valahol a nyugati parton töltöttük a tengernél. A teljesen néptelen, békés, szürke homokos strand a hullámzó vízzel visszautasíthatatlan volt a letáborozásra. A vulkánhoz rossz időt jósoltak, de amikor odaértünk verőfényes napsütés fogadott. Gyorsan összedobtunk egy kis hátizsáknyi holmit, aztán indultunk is túrázni. Kisebb sétát terveztünk, mivel nem volt térképünk és különösebb információnk sem. Először a városban akartunk érdeklődni, de végül nem vesztegettük vele az időt. Találomra választottunk egy irányt és letettük az autót a hegy oldalában. Délben indultunk a Tahurangi Lodge-hoz, amit másfél órára írtak a parkolótól. Nagy kár lett volna kihagyni ezt a látványt, a Taranaki havas, szabályos kúpja magasra emelkedett az erdő fölé. A túra közben több helyen láttunk megkövesedett lávalefolyásokat, amik a hegy lábáig futottak. Lent a zöldellő fák és bokrok, felfelé haladva az elsárgult fű és mohák, majd a szürke törmeléklejtő és a havas kráter fogadott. Út közben sokszor megálltunk csak úgy gyönyörködni a tájban, alattunk a várost bárányfelhők takarták, a messzeségben a fehér pamacsok közül emelkedett a Tongariro vulkán hófödte csúcsa. Én a terv szerint visszafordultam a Tahurangi háznál, Atti viszont nem bírta kihagyni a hegy megmászását. Én nem akartam bevállalni, mert már délután kettőt mutatott az óra, onnan négy órás menetre jelezték a tetejét csak felfelé, egy liter vizünk és három szelet müzlink volt, térképünk viszont semmi. Lefelé borítékolni lehetett volna a fejlámpás botorkálást, szomjazást és kimerültséget, nekem ez már nem hiányzott.



Atti a Taranaki csúcsán



Atti persze nélkülem jobban belehúzott, vidáman, üdén és nagy mosollyal az arcán jelent meg a parkolóban hat órakor. Először azt hittem meggondolta magát és nem ment föl a kráterhez, de tévedtem. Lefutotta a távot, fölfelé a Tahurangi háztól négy helyett két óra alatt, lefelé pedig egy óra ötven perc alatt ért. Menet közben találkozott egy párossal, akik hágóvassal és jégcsákánnyal baktattak már visszafelé a csúcs alatt kétszáz méterrel, Atti negyed órát kamerázgatott a kráternél, majd lefelé úgy leelőzte őket, hogy mire ők visszaértek az autójukhoz ő már meg is vacsorázott és letusolt a lakókocsink kabinjában. Nevetve mesélte, hogy ahol hólejtőt látott leült és a nadrágján szánkózott lefelé viharos tempóban. Ez a rész nekem is biztos nagyon tetszett volna, de összességében kicsit sem bántam a döntésem. Ott éjszakáztunk a hegy oldalában egy nyitott területen, megérkezett a jósolt időjárás. Többször felriadtunk, annyira döngette és billegtette az autót a szél, arra gondoltam csak fel ne borítsa. Vadul süvített, amikor világosodott láttuk, hogy a felhők száguldanak az égen és egész alacsonyan az erdő fölött is. Épphogy elindultunk megjött az eső is, de mire átértünk a keleti partra Napierbe, újra előbújt a Nap.



A Kidnappers fok



Az „Elfelejtett világ” útján vágtunk keresztül a szigeten, találó nevet adtak neki, mert a kanyargó, szűk aszfaltcsíkon elvétve találkoztunk másik járművel, se falu, se benzinkút, csak a dombok, hegyek és az erdők vettek körül. Fő célunk a Kidnappers fok volt az egyedülálló szárazföldi szula kolóniáival. Mindig gyönyörűnek találtam ezeket a madarakat, régi vágyam vált valóra, hogy testközelből láthattam őket. Kétórás tengerparti séta vezetett hozzájuk, az apályt megvárva tudtunk elindulni, mert dagály idején a magas, függőleges sziklafalakig ér a víz. Önmagában az odafelé vezető út is csodaszép volt, a több ezer egyedből álló kolónia pedig semmihez sem hasonlítható. Először közvetlenül a parton a Black Reef majd följebb a Plateau csapathoz érkeztünk.



Szula tengeri hínárral, amit párjának vitt a fészekhez

  


Megérkezett a hínárral



Költési időszakban voltak, már minden fészekben melegedtek a tojások. A szulák elérhetik a 33 éves kort is és többnyire egy életre választanak párt. Nagy vadászok, 30 méter magasról figyelik a tengert, majd 145 km/óra sebességgel vágódnak 4 méter mélységbe a halfogáshoz. Amint a kicsik elérik a négy hónapos kort, február-március környékén elindulnak Ausztráliába. Egyelőre még nem igazán értik a tudósok ennek a vándorútnak az okát, érdekes, hogy sok kis szulának ez élete első repülése. A túlélők közül legtöbben két és fél, vagy három és fél év múlva visszatérnek a Kidneppers fokhoz, de az itt született fiatal madarak közül csupán 25-30% éli túl a kétszeres átkelést a tengeren. Legalább két órát töltöttünk a közvetlen közelükben, figyeltük ahogy hordták egymásnak a tengeri növényeket a fészekhez, landoláskor ügyetlenül csapódtak a porba, ücsörögtek a tojásokon, néha felálltak és megnézegették, párjukkal összebújtak, nyújtogatták a nyakukat föl-le és a csőrükkel csipkedték egymást. Óránkra pillantva sietősen indultunk visszafelé, hogy elérjük Napier partjait még a dagály előtt. Este nyolc után értünk vissza a városba, szerettük volna jobban feltérképezni, épületeinek és utcáinak egyedi hangulata van, a nagy földrengés után az 1930-as években építették újjá art deco stílusban.  Végül mivel besötétedett és minden bezárt, a teljes belváros kiürült, csak tettünk egy kört, aztán továbbálltunk.



Szula kolónia a Kidnappers foknál



Aznap egy nagyon jó kis folyópartot találtunk éjszakára, a zöldellő domboldalakon birkák legelésztek. Atti a leágazótól mozgás gyanánt futott a kempinghelyig, csapatban szaladtak előle a tehenek az út menti villanypásztor másik oldalán. Új-Zéland a kerítések országa is, a birkák és szarvasmarhák miatt szinte az autóutakon kívül, kisebb-nagyobb területre szabdalva minden le van zárva. Délelőtt nagyon szép időben érkeztünk a Taupo-hoz, ami egy hatalmas krátertó, ezt gyorsan kihasználva egy kis hajóval kimentünk pecázni pisztrángra. Maga a tó nagyon mély, helyenként a kétszáz métert is eléri és az apró halacskákon kívül, csak pisztrángok élnek benne. A vízről halványan látszódott a távoli Tongariro és Ngauruhoe vulkán kúpja. Kicsit fájt akkor a szívem, hogy kihagytuk a Tongariro híres túráját, de az ottani esős és borús idő nem nyújtotta volna a várt látványt, és ha mégis elkanyarodunk felé, jó néhány napunk kárba vész. Így legalább sok minden más mellett ezt is hozzáírhatom azokhoz a dolgokhoz, ami miatt egyszer még visszajönnék.



Szivárványos pisztráng vacsorára



Atti hét szivárványos pisztrángot fogott, hatot visszaengedtünk hadd éljenek és úszkáljanak kedvükre, de egyet megtartottunk vacsorára. Ő akarta elkészíteni, így miután megpucolta nagy üggyel-bajjal hozzálátott. Természetesen épphogy alágyújtott már kezdett is sipítani a tűzjelző. A problémát megoldva rutinosan leszerelte hamar a falról és kivette az elemet belőle. A serpenyőből egy méteres sugárban fröcsögött az olaj körbe, hatalmasakat robbant a hal letapadt  bőre. Húsának színe egyébként rózsaszín, mint a lazacé, de mivel elég lédús inkább grillezni szokták. Mivel nekünk ilyen lehetőségünk nem volt, ezzel a módszerrel küzdött meg, emiatt sistergett annyira az olaj. A konyharuhákból védő öltözetet rögtönzött magának én a kocsi másik végében a törölközőket terítettem magamra és alattuk várakoztam mi sül ki ebből. Végül belakmároztunk a finomra sikerült vacsorából, majd egy órán keresztül takarítottuk a lakóautót, de így is két napig bosszantotta orrunkat a sült halszag.

Reggel úgy döntöttünk, hogy szokásunkhoz híven próbáljuk a napsütést követni és elindultunk észak felé. Az Orakei Korako barlang és termálpark bejáratánál leparkoltunk. Az Ohakuri tó választott el bennünket a sok érdekes látványosságtól, amin egy pici komp közlekedett. Arra lettem figyelmes, miközben a fa stégen várakoztunk és az úszkáló kacsákat nézegettem, hogy két ember javítgat valamit derékig a vízben. Először arra gondoltam, hogy megfagynak, mire végeznek, de amint a szél fordult észrevettem, hogy gőzölög a tó felszíne. Lehajoltam és belenyúltam, nagy meglepetésemre forró volt.



Orakei Korako



Amikor átértünk a túlpartra fortyogva csordogált a termálvíz mindenfelé, több mint kétszáz millió liter folyik át naponta a szilikát teraszokon. A dús őserdőből felemelkedő gőz nagyon különleges látvány volt, mindemellett kisebb medenceszerű formákban szürkés-fehéres színű sár bugyogott. Izzott és dolgozott alattunk az egész talaj, a legszebb és egyben legfélelmetesebb része a parknak, ahol a mély, tátongó lyukakból gejzírek törtek fel. Itt igazán lehetett érezni, mennyire él a bolygó és milyen megfékezhetetlen erői szunnyadnak a felszín alatt. Az futott át bennem, hogy egy élőlényen lépkedek, aki sokkal intelligensebb nálam és hirtelen magam előtt láttam a sok népet és országot a millió pusztítással együtt, amit a Földön végzünk. Arra gondoltam jó lenne még azelőtt változtatni, mielőtt ledob magáról bennünket. Gyerekkoromban sokat lovagoltam apu hátán, ugráltam rajta, húztam a haját, ő türelmesen cipelt jobbra-balra, de nála is eljött a pillanat, amikor kiterült a szőnyegen, én lepottyantam, ezzel kimerülve jelezte, hogy elég.

Fortyogó sár



A parknak ezt a részét időszámításunk előtt 131 környékén formálta egy hatalmas földrengés, abban az időben, amikor utoljára kitört a világ legnagyobb ismert vulkánja, a Lake Taupo. Attival összenéztünk és meg is jegyezte: „És mi ezen pecáztunk!” Az egész tájat hihetetlen színessé teszik az algák, amik a több, mint 60 fokos hőmérsékletben nőnek. Aznap este ki is próbáltuk a víz gyógyhatását egy fürdőben és a hozzá tartozó kempingben aludtunk.



A Pohutu gejzír



A következő két napban Rotorua-ban bóklásztunk a városban, itt is meglátogattuk a híres-neves termált, ami véleményünk szerint meg sem közelítette a családias hangulatú Waikite völgyét. Végigjártuk a Te Puia központot, ami a sok kulturális program, zenés-táncos előadás mellett, a hatalmas Pohutu gejzír hazája is, ami óránként többször feltör 20-30 méter magasba. Mellette sétálva a vízpárától bőrig áztunk, de igazán megérte. A marae gyönyörűen faragott épületében, ami a maori kulturális élet központja, megnéztünk egy bemutatót, ahol a zenéjüket és táncukat is megismerhettük. Fogalmam persze volt róla, hiszen az egyik kedvenc filmem a „Bálnalovas”, amiből sokat meg lehet tudni a maori szokásokról és dalokról, de már régen kíváncsi voltam rá, milyen élőben. Nem csalódtam benne, bár csak egy turistáknak szóló előadás volt, mégis tetszett.



Búvárkodás a Mercury Bay szigeteknél



Ezután az utolsó néhány napunkat a Coromandel-fészigeten töltöttük, szikrázó napsütésben a fehér homokos tengerparton. Búvárkodtunk a Mercury Bay szigeteken az eklónia hínárerdőben, ahogy a szárazföldön, az óceán mélyén is teljesen különleges élővilág fogadott. Láttunk hatalmas polipot úszni, nagy rájákat lapulni a homokos talajon a növények és vulkáni rétegződésű sziklák között. Atti a két merülés között visszament a vízbe szigonyos vadászatra, később pedig a helyi srácokkal fésűs kagylókat gyűjtött, miután kimásztunk a hajóra 140 darabot számoltak meg. Elosztottuk és őrült jó vacsorát sütöttünk belőle fokhagymás vajban a kempingben. Megkínáltuk a szomszédokat is, akik a kistányért süteménnyel hozták vissza.



Fésűs kagylók

 

Cathedral Cove-hoz gyönyörű út vezetett



Atti a pihenés mellett döntött, de én még tettem egy sétát a Cathedral Cove-hoz, ami szerintem az egyik legszebb partszakasz, amit láttam. Páfrányfákkal övezett erdőn keresztül vezetett az út, a magasabban fekvő dombról leereszkedve megpillantottam a nagy kőtömböket a türkizszínű vízben, melyet fehér homok szegélyezett, egy természetes szikla alagút választotta el a két strandot. A hátralévő időnket már tényleg lustálkodással és napozással töltöttük, majd dél körül Aucklandbe vezettünk, ahol végleg leadjuk járgányunkat, ami másfél hónapig az otthonunk volt és elindulunk Európa felé.

Kilátás a Paku vulkán tetejéről

Panoráma a Paku vulkánról



Coromandel félsziget - Hahei partja

 

Strand a Cathedral Cove mellett