Utolsó állomásunk - Spanyolország



Vallibona



A lemenő Nap utolsó sugarai eltűntek a felhők alatt, már sötétben landoltunk Barcelonában. Három órás vezetéssel jutottunk a Beceite-hegységben eldugottan fekvő Vallibonába, ahol jelenleg harminckettő lakos él. A falu szűk utcáit és régi szorosan egymáshoz lapuló kőházait elhagyva alig vártam, hogy bekanyarodjunk házikónkhoz,  véget érjenek a szerpentinek és az émelygésem.



Vallibona öreg házai



Házikónk a Beceite-hegységben

Az épület nagyon hangulatos, mediterrán stílusban épült sok évvel ezelőtt. Ebédlőnek alakították ki a hajdanán tehénetetőnek használt részt, a vályúban korsók, kosarak és palackos borok álltak, a falakon beceite kecske trófeák lógtak. A tetőt göcsörtös fagerendák tartották, az ajtók alacsonyak, le kellett hajolni alattuk. Új-Zélandon annyiszor beütöttem a fejem a lakóautóban, mire hozzászoktam a pici helyhez, hogy már fel sem tűnt, amikor teljes menetsebességgel belekongattam a lépcsőfeljáró áthidalójába. Úgy mentem tovább, mintha mi sem lenne természetesebb, csak szédültem kicsit. Atti nevetett rajtam, hogy nem is én lettem volna, ha ezt kihagyom, de aztán ő még kétszer úgy pórul járt, hogy majdnem leült tőle. Hát igen, a régi házak már csak ilyenek, Atti mamájánál Cigándon ugyanez szokott történni. A konyhából csalogató illatok áradtak, nagy kemencét építettek a sarokba, a nyitott tálaló ablakában felakasztva csüngtek a szalonnák, kolbászok, füstölt húsok, öt literes üvegekben tartották a különféle olíva bogyókat és savanyúságot. A szobában kandalló ontotta magából a meleget, egy öreg, a hegyekben mindent megélt tacskó szundikált előtte. A falon sok fényképet láttunk vadászatokról, ahol vidáman feszít gazdája mellett. Akárhányszor elment valaki mellette megsimította és megbecsüléssel hozzátette, milyen jó kutya volt. Most már szegény nem sokat lát és hall, de azért minket is körbeszimatolt, aztán megnyugodva visszafeküdt kedvenc helyére. Megvacsoráztunk majd Joséval és Sorinnal megbeszéltük a másnapi vadászat menetét.



Beceite kőszáli kecske a sziklák tetején



Napközben kisebb sétákat téve távcsöveztük a hegyoldalakat, beceite kecskéket kerestünk. Szinte bármerre emeltük a messzelátót, mindenhol láttunk néhányat a sziklákon. A tájat tipikusan mediterrán jellegű növények borítják, alacsony fák, bozótok, a tél ellenére itt-ott virágzó bokrok és köves, füves talaj. Néhol elhagyatott, omladozó, magányos házak mellett haladtunk, egy-egy kőre leültünk körbenézni.



Egész nap a kőszáli kecske csapatokat figyeltük



Tájkép a Beceite-hegységben



Az öreg bak a lövés után eltűnt a sziklák mögött



Délután egy csapatot figyeltünk, legelésztek, közben néha meglódultak és a bokrok közé szaladtak. A nőstények és fiatal kecskék mellett észrevettünk egy idős bakot, fekete teste a többi világos színétől teljesen elkülönült. Mivel folyamatosan mozgott, sok idő nem maradt hezitálni, így Atti támaszték nélkül, szabad kézből lőtt rá. A kecske meglepődésében szaladt néhány lépést, aztán elgyengülve lecsúszott a hegyoldalban. Miután felmásztunk érte a sziklákon és a fiúk lehozták a dombról visszamentünk a házba vacsorázni. Itteni szokáshoz híven állandóan kínálgattak étellel, itallal, már durranásig ettük magunkat, amikor kihoztak még egy fogást. Megkíséreltem visszautasítani, de nagyjából annyi sikerrel, mint amikor az ember a nagymamájához látogat, és ott próbálkozik ilyennel. Tele hassal ücsörögtem a pléddel leterített padon, a kandalló melege elnyomott, szemem alig bírtam nyitva tartani, csípte a fatüzelés és az előtérből beszivárgó cigaretták füstje. Mindenki élénken beszélgetett, tervezgettük a következő napot, igyekeztem követni a fonalat, de rövidesen feladtam és elmentem lefeküdni.



Réteges sziklaformák Vallibona mellett



A sziklaperemről nagy területet beláttunk



Reggel elbúcsúztunk a társaságtól és Joséval a Pireneusokba autóztunk. Öt óra alatt értünk Espuiba, habár sokkal rövidebbre saccoltuk az utat, így is maradt idő kényelmesen megebédelni a helyi vadászokkal. Szünet nélkül pörögtek, hadartak és noszogattak, együnk még. Ha jeleztem, hogy valamiből már köszönöm nem kérek, mosolyogva nyugtázták, majd elém tették a következő tányért is. Alig bírtam felkelni az asztaltól, legközelebb másnap este kívántam enni egy kis salátát.



Hó borította a Pireneusokat



Ezután elindultunk a hegyekbe, pireneusi zergék nyomába, az előző napokban friss hó esett, így fehér takaró fedte a magasabb területeket. A bokrok épphogy kikandikáltak, helyenként bokáig vagy térdig süppedtünk a hóban. Alattunk egy víztározó terült el, a sziklás hegyoldalakon jégcsapok lógtak, patak csordogált a völgy felé, néhol jégfallá fagyva a függőleges falakon. Három-négy csapatot is felfedeztünk, alig gyalogoltunk egy keveset, amikor megjelent egy gyönyörű szép zerge a fenyőfák között. Gyorsan közelebb loptuk a távolságot, a meredek, csúszós, sziklás talajon sokszor megcsúsztunk és kesztyűnkkel markolásztuk a ropogós havat, nagyon hiányzott egy túrabot. Kétszázötven méterre lehettünk tőle, amikor lekuporodva egy domb takarásába leszúrtam az állványt és megtaláltam a kamera kijelzőjében a bakot, de akkor már dördült is a lövés. Meglepődtem a gyorsaságon, fel sem eszméltem, máris megtörtént. Beugrott egy kőtömb mögé, abból a szögből nem láttunk rá. Viszonylag lassú tempóban indultunk felé, láttam Attin, hogy legszívesebben odaszaladna, többször toppantott lábával kaparva maga előtt a havat, mint aki futni készül, de kísérőink nem siettek, kénytelen volt mögöttük maradni. Mivel meredek emelkedő vezetett a zergéhez, majdnem odaértünk, csak akkor került szemünk elé. Már nem ennek a világnak a lakója volt. Atti meghatódva állt mellette, kísérőink gratuláltak a zsákmányhoz én fel sem fogtam az eseményeket, olyan hamar vége lett. 

Meredek hegyoldalon kerestük a zergéket, a víztározó fölött

Meglepődtem, hogy mennyire könnyedén haladtam fölfelé, pedig háromszáz méter szintet tettünk meg a helyenként 40 fokos dőlésű sziklás terepen, de még jobban azon, ahogy lefelé siettem. Úgy látszik az új-zélandi kalandon sokat tanultam és most előnyömre vált. Mire leértünk az úthoz, addigra jutott el tudatomig az egész esemény, és az is hogy ez volt hosszú utunk utolsó állomása. Duplán szorongatta torkomat a sírás, de amint beültünk az autóba kizökkentem ebből a hangulatból, kezdődött elölről a temperamentumos, hadarós beszéd és vidámság.



A naplemente fényében búcsúztunk a Pireneusoktól



A naplemente színei különlegesen szépen színezték az eget és a Pireneusok láncait, ez a kép fog bennem maradni világkörüli utunk zárásaként. Szállásunk bárjából előkerültek a finom spanyol borok, késő estig kísérték társalgásunkat. Másnap Barcelonába utaztunk, utolsó délutánunkat egy rosé mellett, gondolatainkba merülve töltöttük. Már nem is napokat, csak órákat kell számolni és újra megölelhetjük családtagjainkat, barátainkat.